DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA
DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA
DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Elöljáróban nem tudom megállni, hogy fel ne vessem: miközben végiggondoltam, hogy miről érdemes egy családpolitikai vitanapon megszólalni, eszembe jutott, hogy adva lesz a szokásos parlamenti menetrend, miszerint az ellenzék jól odamondogat a kormánynak, a kormánypárti képviselők pedig igyekeznek kormánypárti képviselőkként viselkedni. Mit érzékelhetnek, mit szűrhetnek le a bennünket figyelemmel kísérők? Ugyanis akik néhány évvel ezelőtt az előző parlamenti ciklusban kormányon voltak, netalán felelős kormányposztot töltöttek be, annak idején spórolásra intettek. Most viszont több tízmilliárdos szociális jellegű javaslattal rukkolnak elő. Pont tegnapelőtt hallottunk ilyet. Ezzel párhuzamosan futnak bizony akár ugyanezektől a képviselőktől és pártoktól olyan javaslatok is, amelyek az adók csökkentését követelik. Nehezen megoldható feladvány.
De rátérvén tárgyszerű mondanivalómra, kétségtelen, számomra szomorú tény, hogy a család mint intézmény válságban és átalakulóban van. S ez nem speciálisan magyar jelenség, s még csak az sem mondható, hogy a gazdasági nehézségekkel függ össze. Sokkal inkább betudható ez a válság a férfiak és a nők társadalomban betöltött évszázados szokásaiban és szerepében, hagyományaiban bekövetkezett változásoknak. A nők gyakran családfenntartók, a férfiak pedig az eltartottak, s ez számtalan konfliktus forrása lehet. De nem ritka az sem, hogy a férfiak gyermekeket nevelnek, akár egyedül is.
Európa-szerte, így Magyarországon is a hetvenes évek közepe óta jelentősen csökken a házasságkötések száma. Azoktól a hetvenes évektől csökken, amikor még szó sem volt valóságos szociális megélhetési jellegű problémákról. Míg tehát 1970-ben ezer lakosra 9,3 házasságkötés jutott, addig 1980-ban már csak 7,5, 1994-ben pedig 5,3. Ezzel az 5,3-es átlaggal Magyarország az európai középmezőnyhöz tartozik. Tény, hogy a házasságok mintegy 30 százaléka végződik válással. A kilencvenes évek előtt ez az arány valamivel magasabb volt, s akár úgy is értelmezhetők az adatok, hogy az anyagi nehézségek a válások csökkenését eredményezték, hiszen az újrakezdés kilátásai romlottak. A család válsága tehát a jelen kor válsága és jellemzője, és nem írható sem az előző MDF, sem pedig a jelenlegi MSZP-SZDSZ-kormány számlájára.
A fentiekben felvázolt alapvetés ismeretében fel kell tenni azt a tisztázó kérdést - mint ahogy Pusztai Erzsébet képviselő asszony is megtette -, hogy mit is jelent valójában az a vitatéma, hogy a kormány családpolitikája, mert így kiragadva valóban vajmi keveset.
A mindenkori demokratikus kormányok felelőssége és kötelessége, hogy elismerje a család meghatározó szerepét a társadalomban, és intézkedéseivel igyekezzen olyan körülményeket teremteni, amelyek között emberhez méltó élet élhető. Ez viszont elsősorban, kedves képviselőtársaim, gazdasági kérdés, csupa nagybetűvel.
A szociálpolitika és a családpolitika nem vállalkozhat másra, mint korrigáló és kiegyenlítő szerepre. Ez a kiegyenlítő szerep aztán természetesen meglehetősen sokféleképpen értelmezhető.
Ez a kormány szociálpolitikájának és családpolitikájának alakításakor szembenézett a gazdaság szűkös teljesítőképességével, ami nem valami szívderítő feladat, még csak büszkeséggel sem tölt el, viszont mégis elkerülhetetlen volt. Egymillióval kevesebb ember dolgozik, mint tíz éve, és 20-25 százalékkal kevesebb a termelés, mint 10 éve. Akik ezzel vitatkoznak, kedves képviselőtársaim, azok nem a földön járnak. A felelősség a jövőért ugyanis kézzel fogható, mert holnap is lesz nap, és holnap és holnap után is fedezni és kifizetni kell az ellátásokat. Felelős szociálpolitika ezt nem rázhatja le magáról, mint kutya a vizet.
Ez a kormány azt tűzte ki célul, hogy a meglévő szűkös forrásokat megpróbálja másként, célzottan elosztani. Évtizedes, nemcsak négyéves lemaradást igyekszik pótolni annak tudatában és reményében, hogy az új szabályokban meglegyen a lehetőség arra, hogyha majd jobb idők jönnek, az ellátások szintje emelhető legyen.
Arra a kérdésre jogi szabályként, hogy ki a rászorult, egészen egyszerűen nem lehet objektív és mindenki számára elfogadható választ adni, mert gyakran más a papírforma és más a valóság.
Számba véve a lehetőségeket, egyetlen elfogadható megoldás kínálkozik, mégpedig a kereseteknek egymáshoz való viszonyítása. Jelen megoldás szerint az lesz az egyes családokat és gyermeknevelést segítő állami támogatásokra jogosult, akinek a családjában az egy főre jutó jövedelem a minimálbér másfélszerese körül alakul. Tudjuk, hogy ez nem biztosít valami fényes jólétet, de most ennyire futja.
Az elosztás elve, miszerint a jövedelmeket egymáshoz kell viszonyítani, meglátásom szerint vállalható. Ugyanakkor nincs ez másként a helyi önkormányzatok szociálpolitikájában és családpolitikájában sem. A zsinórmérték a helyi szociális rendeletekben is leginkább az egy főre jutó jövedelmekhez igazodik, kiegészítve azt a család speciális helyzetének megismerésével, amire szerintem nagy szükség van egy rászorultságot megállapítani szándékozó rendszerben.
Nagy viták hangoznak el időnként arról, helyes-e, ha egy-egy szociális ellátáshoz való jutás, urambocsá! attól függ, hogy az önkormányzat szociális munkatársa vagy szociális bizottsága dönt felőle. Aki ismeri a helyi viszonyokat, az ma már egyre kevesebbszer teszi fel ezt a kérdést, mert látni kell, hogy ez az úgynevezett szubjektív döntés nem is olyan szubjektív, mert egyrészt rendszerint helyi rendeleten, helyi szabályon alapul, másrészt a helyi rendeletektől való eltérés a legtöbbször a méltányosság gyakorlása felé hat, s a legtöbbször korrekt szakmai szabályok alapozzák meg.
Jó irányba tartónak, megtartandónak és továbbfejlesztendőnek vélem a helyi önkormányzatok szociálpolitikai és családpolitikai tevékenységét, mert jól egészítik ki a központit, azzal szoros egységet képeznek.
A nemcsak papírformára alapuló rászorultság megállapítása csak az adott családot ismerve állapítható meg. Számtalan eszköz áll helyben rendelkezésre egy család támogatására, mint a rendszeres nevelési segélyek, étkezési támogatások, lakásfenntartási és lakásvásárlási támogatások, különféle átmeneti jellegű segélyek. Az, hogy ezek mennyire működnek jól vagy rosszul, elsősorban a helyi közösségekre tartozik.
Az utóbbi években, évtizedekben megdöbbentően alakultak a segélyezési adatok. 1970-ben az összes segélyezési esetek száma - a rendszeresek és az átmenetiek együtt - 107 ezer volt, s mintegy 154 millió forintot tett ki, addig 1990-ben már 453 ezer ember 850 ezer esetben szorult segélyre, és az erre fordított összeg már több mint három és félmilliárd forint volt.
Az 1993-as adatok még elképesztőbbek. 1 150 000 ember közel kétmillió esetben részesült 6,5 milliárd forint értékű valamilyen segélyben, s 1995-ben további erőteljes emelkedés volt tapasztalható.
(11.00)
Végezetül és befejezésül: arra, hogy jó irányba halad-e a kormány szociálpolitikája és családpolitikája, a válaszom az, hogy igen. Abban, hogy ennek az iránynak a megvalósítása hogyan és miként történik, akadnak vitatható pontok, mint ahogy vitatkozunk is róluk. Ha hiba csúszik a kivitelezésbe, azt be kell ismerni és ki kell javítani. Viszont nem lehet változást úgy elvárni, tisztelt képviselőtársaim, hogy közben ne változzék semmi. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)
(A jegyzői székben Boros Lászlót dr. Kiss Róbert váltja fel.)
