KISS GÁBOR
KISS GÁBOR
KISS GÁBOR (MSZP): Tisztelt Ház! A család problémáinak önálló vitanapon történő megtárgyalására irányuló kezdeményezést helyénvalónak és indokoltnak tartom és tartottam. Nem osztom a részvétlen állam eszméjét, viszont egyetértek azzal a megfogalmazással, hogy a jóléti állam kiépítéséről egy szociáldemokrata stratégiának feltehetően mint tágan értelmezett humántőke beruházási akcióról kellene gondolkodnia.
(11.20)
Azt gondolom, hogy a mai vitának szembe kellene néznie azzal, milyen kényszerek és milyen hibák azok, amelyekben ez a folyamat nem látszik körvonalazódni.
Azt gondolom, hogy a vitának egy dilemmáról is kellene gondolkodnia, ezt esetleg feloldania, eldöntve azt, hogy maga a dilemma valóságos-e, amit itt már valaki említett előttem, a szociális ellátásnak és a közterheknek az egymásra vonatkoztatása. Parlamenti tapasztalataim azonban arra indítanak, hogy felvessem, a probléma helyes megközelítéséhez vizsgálat tárgyává kellene tennünk előfeltevéseinket. Mindenekelőtt azt, hogy nem túlságosan időtlen-e a családfogalmunk, és nem tartalmaz egyszerre egy eszményesítést, másik oldalon pedig a gazdasági funkcióra való redukálást. Illetőleg, hogy nem túlságosan politikai indíttatásúak és hevületűek-e a véleményformálásunk, az ebben a kérdésben alkotott nézeteink.
Mindjárt az első kérdés: Számomra az egy nagyon fontos probléma, hogy az eszmények, amelyeket a családdal kapcsolatban itt is megfogalmaztak, nem fedik-e el azokat a függőségeket és kiszolgáltatottságokat, amelyeknek a valóságos családokban jele van, amelyek ott érzékelhetőek, és ez nem jelenti-e a fennálló viszonyoknak valamiféle burkolt, kicsit szégyenlős apológiáját.
Azt mondta a képviselő asszony, hogy a családban kezdődik minden. Én úgy gondolom, hogy már ez a kijelentés maga is vitatható. Tessék arra gondolni, hogy a családokba, mondjuk, csak a nő munkavállalásával hogyan hatol be a külvilág, és hogyan lesz a külvilág a családtagok számára egyre inkább szocializációs minta. Erre a későbbiekben még kitérek. De a másik fele ennek a kérdésnek az, vajon fordítva nem áll-e fenn ez az összefüggés, azaz miféle társadalmi hatások azok, amelyek a családban, a család belviszonyaiban leképeződnek.
Ha elfogadjuk azt, hogy a család érték, a társadalom fejlődésének állandó értéke, akkor is szerintem megvizsgálandó kérdés az, hogy a változatlan érték miféle változó tartalmakat jelent. Arra szeretnék kitérni, hogy az ókori Rómában a család egyszerűen egy politikai közösségforma, az egy hatalomnak alávetetteknek a közössége, lásd gyerek jogai, ius vitae et aetis, és különböző terminusokat alkalmaznak arra vonatkozólag, hogy ez az apai főhatalom a gyerekek és rabszolgák, feleségek vagy tárgyak fölött érvényes-e vagy sem.
De ugyanezt lehetne folytatni még az újkorban is, mert az újkorban sem felel meg maga a család annak a fajta eszményesítésnek, amilyen módon szoktunk róla beszélni. Ha ez nem így lenne, akkor nem kellene a filozófusnak a Bibliára hivatkoznia, a paternalista függőségi rendszerek ellen tiltakozni és azt mondani, az hogy isteni parancsolat nem ruházza fel az apát se feltétlen hatalommal, se felsőbbséggel.
A polgári korszakban is, ha megnézzük akár a tisztes úri házat, akár pedig a szegényeknek a házát, a külső viszonyok belül is leképeződnek. Gondoljanak arra például, hogy a XVIII. században azt fogalmazzák meg a filozófusok, hogy a család külső realitása a tulajdonban van, és akkor nyer realitást, ha vagyon formáját veszi fel. A tulajdonos, mint munkásának teste és tevékenysége fölött, az asszonyának és gyermekének teste és tevékenysége fölött is rendelkezik. (Zaj, közbeszólások.) Másodsorban pedig, hogyha ezen túl is nézünk, akkor az ember felidézi Adyt: ha az öreg kun a múltra gondol, eszébe jut a lakodalmas, ölni szeretne. Én csak arra szeretnék hivatkozni tehát, hogy hogyan szüremkednek be a családba a külső világnak a problémái. És ha eljutok a modernitás korszakához, a jelen korhoz, és regisztráljuk a tendenciákat, amelyeket a szociológiai irodalom regisztrál, akkor ott látni lehet a gazdasági funkció csökkenését, a leszűkülésnek a tendenciáját, a család atomizálódását, és egyáltalán azt a problémát, hogy hogyan lesznek a család pszichológiájára is kiható következményei azoknak a társadalmi változásoknak, amelyek végbe mentek. És többnyire vagy többször, egyébként pozitív természetű változásoknak is, mondjuk, az individuális érzelmek kialakulásának. Ezért a szociológiai irodalmunk, amikor az anómia-elméletek alapján foglalkozik a társadalmi problémákkal, akkor azt is vizsgálja (Zaj.) és megállapítja, hogy nem pusztán csak a társadalmi rossz a társadalomban keletkező rossznak az oka.
A szociológiai szemléletmód elutasítja azt a közkeletű doktrínát, hogy csak a rossz a rossznak az oka a társadalomban. Sőt ellenkezőleg, arra ösztönöz bennünket, hogy vizsgáljuk, miképpen hozhatnak létre a társadalmilag jutalmazott elrendezések és értékek valamely társadalomban elítélt eredményeket.
Képviselőtársaim, nem azért soroltam el ezeket a tényeket, mert apológiáját szeretném adni akár a kormányzati intézkedéseknek, a családpolitikai természetű intézkedéseknek vagy azoknak a problémáknak, amelyek a társadalomban tapasztalhatók. Pusztán csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy be kellene látnunk, hogy nem minden, családdal kapcsolatos probléma gazdasági probléma, hogy nem minden probléma elhibázott kormányzati intézkedések következménye, hogy le kellene választanunk világtendenciákat és belső tendenciákat, amelyek egyébként a fejlődéssel is összefüggenek, azokról a specifikumokról, amelyek tényleg a kormányzati felelősségnek a kérdéseit vetik fel, és akkor lehetne megtalálnunk a nemkívánatos folyamatoknak valamiféle kívánatos kezelésmódját.
Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert a politikai radikalizmus vagy a radikális kormánykritika, amit itt is hallottunk, a maga kérlelhetetlenségével egyfajta sajátos problémafelvetési módozatot jelent vagy jelenít meg. Egyre inkább egyfajta morális vagy moralizáló társadalomkritikát vetnek fel, amelyben az összes probléma és az összes problémáról való felelősség mint bűnösség vetődik fel, ahol a társadalomnak a másik fele, jelen esetben ez az oldala, egész egyszerűen bűnös. Én néha azt elhűlve hallgatom, amikor valaki a megszólalásában, akit mindig a tárgyszerű megközelítéséről és a szikár racionalitásáról ismertem vagy hallottam, egyszerre csak elkezd bűnrészességről beszélni. Én osztom Orbán Viktor képviselő úrnak azt a '92-es nyilatkozatát és az abban foglaltakat, amikor azt mondja, hogy mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, másik oldalon a gonoszok, hogy egyik oldalon állnak a hazafiak, másikon a hazaárulók. Mi továbbra sem fogunk engedni a csábításnak, hogy ellenfeleinket ne partnereknek, versenytársaknak, hanem kiiktatandó ellenségnek tekintsük.
Amikor az ellenséget vagy az ellenfelet abban az értelemben démonizáljuk, hogy már a szándékai is - ez, amit én a leginkább súlyosnak érzek ebben a felvetésben, hogy már a szándékai is - minősülnek, már abban is gonoszok, akkor ezt megint csak nem tudom némi irónia nélkül felfogni, és erre az iróniára megint csak az előbb említett képviselő úr indított bennünket, aki azt mondja, hogy önirónia nélkül nem lehet politizálni, és hogyha ma, '92-ben a kormánytöbbség azt mondja politikai ellenfelére, hogy az ország tönkretételében érdekelt, akkor gyakorlatilag azt állítja, hogy hazaáruló. Márpedig egy politikai párt csak két okból lehet érdekelt az ország tönkretételében: vagy ellenséges ország ügynöke, vagy olyan politikai gondolkodásmód jellemző rá, amelynek első számú célja, hogy bekerüljön a hatalomba bármi áron, és az ország érdeke másodlagos. Ezek nem a saját szavaim, szeretném ezt hozzátenni.
Gyakran előfordul az, hogy egy konkrét társadalompolitikai kérdéssel kapcsolatban előkerülnek az énáltalam nem egészen tartalmasnak tartott, mert az összefüggésben tartalmat nem nyert jelszavak. Azt mondjuk, hogy Isten. Ezelőtt egy héttel hallottam ugyanebben a kontextusban a kérdést így megközelíteni. És hogy az Isten, haza, család nevében valamiről van álláspontunk. Számomra igazában ilyenkor mindig az a kérdés merül fel, hogy mi a tartalma ebben a megközelítésben a megszólaló Istenének. Én úgy tudom, vagy úgy gondolom, hogy a keresztény Isten, legfőbb meghatározottsága szerint a kereszténység Istene a caritas, a szeretet Istene. Az Isten egyszülött fiát adta, hogy.... Krisztus a társadalom kivetettjeivel szemben valóságosan is gyakorolta ezt a fajta emberi magatartást. A Bibliában expressis verbis ez ki van mondva, és ez a katekizmusnak az alapja: az Isten-szeretet. Ha valaki szereti az Istent és gyűlöli a maga atyja fiát, az hazug, mert aki nem szereti az atyja fiát, akit lát, hogyan szerethetné az Istent, akit nem lát, mondja a Biblia.
Ezért számomra az igazán fontos és megvizsgálandó probléma az, hogy miért kap teret a gondolkodásmódunkban ez a fajta ellenségképzés. Én azt szeretném javasolni, s azt szerettem volna elmondani a hozzászólásomban, hogy a tárgyszerű és szakszerű megközelítés az érzelmek és a moralizálás helyett lenne minden kérdésben, ebben a kérdésben is, az adekvát politikai megközelítés.
(11.30)
Azt gondolom, ha másképpen közelítünk ehhez a kérdéshez, akkor időnként a saját magunk nézeteivel szemben is foglalunk állást, mert úgy látom a magam részéről, hogy egy jóléti szektorban éli magát túl leginkább az elmúlt rendszer, itt maradt meg az állami tulajdon domináns szerepe, a tervgazdaságra jellemző társadalmi szituációk és viselkedési szabályosságok, bürokratikus hierarchiák, alku az állami juttatásokért és az egyén kiszolgáltatottsága. Egyetértek Kornai Jánossal, aki azt fogalmazta meg egy legutóbbi írásában, hogy nézete szerint elfogadhatatlan, ha egy politikus egyszerre ígér több szociális kiadást és ugyanakkor a társadalom egésze számára kisebb adóterhet. Ezt az ellentmondást természetesen feloldhatja valaki, előállhat azzal, hogy hogyan oldaná fel, csak én azt tartanám szükségesnek, ez ne úgy történjen, hogy a sajátos sugallatos személyiségét ajánlja, aki ráadásul egy tollvonással - hanem ennél egy picivel reálisabban és szerényebben, közgazdasági értelemben. Köszönöm szépen a figyelmet. (Nagy taps a bal oldalon.)
