POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm. A Magyar Köztársaság alkotmánya kimondja: a Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét, vagyis a Magyar Köztársaság közintézményeinek, testületeinek, bíróságainak, parlamentjének és kormányának védenie kell a család intézményét. Mindez alkotmányos kötelezettség. A nemzet létének alapja nem a föld, nem az ipar vagy a kereskedelem, nem a jó törvények s nem is a közoktatás vagy a hadsereg, hanem a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család az a fundamentum, amelyre mindez épül.
"A pusztuló egykés magyarságban az történt, hogy az értékeknek ez a rendje - amely fenntartotta, ezer veszedelemmel szemben megóvta, sőt növekedését biztosította - fölbillent, megbomlott. Megváltozott benne a család, a munka, a szellemi javak és a nemzeti elhivatottság értékelése az anyagi javak és az élvezeti cikkek értékével kapcsolatban. Most már minden a legridegebb elvadult önzést szolgálja, egészen az öngyilkosságig és a nemzetirtásig." Ezeket az erős sorokat Fülep Lajos művészettörténész írta 1929-ben "A magyarság pusztulása" című cikksorozatában. Akkoriban a Pesti Napló adott méltó helyet a zengővárkonyi református lelkész tanulmányának. Fülep Lajos sorai nemcsak arra világítanak rá, hogy milyen jelentősége van a családnak a nemzet életében, hanem arra is, hogy a család válsága régóta ott van a legfontosabb kérdéseink sorában. Elég, ha Kodolányi János írásaira utalunk, aki talán elsőként írta le a délbaranyai falvakban az egykézést, vagy a "Cifra nyomorúság"-ra, Szabó Zoltán szociológiai alapművére, vagy Illyés Gyula 1936-os tanulmányára, a "Magyarok"-ra.
Nehéz a múltunk ezen a területen, ezt a mai helyzetről szólva nem szabad szem elől téveszteni. Amint azt sem, hogy a hagyományos család válsága világjelenség a XX. században. A modern társadalmakban szerte a világon csökkent a gyermekszülések száma, és nőtt a válásoké. Európa az öregedés gondjával küzd. Mindez azonban, képviselőtársaim, hölgyek és urak, mindez: nehéz múltunk, a korszellem, a nemzetközi tendenciák ismerete azonban nem adhat felmentést senkinek ebben a Házban az egyértelmű és határozott álláspont képviseletének erkölcsi kötelezettsége alól. Éppen ellenkezőleg, mindez nagyobb kötelező erőt jelent. Ha bárki ebben a Házban azt hiszi, hogy nemzetközi tendenciák, a modernitás zavaraira hivatkozva - ahogyan ezt hallottuk itt, erről a helyről - föl lehet oldani a családra vonatkozó politika követelő erkölcsi és alkotmányos szükségszerűségét, akkor az el kívánja födni a saját alkotmányos és erkölcsi felelősségét. Az, amivel Európa küszködik, amivel az egész modern világ küszködik, csak hatványozza a magyar parlament valamennyi képviselőjének kötelezettségét és felelősségtudatát.
Tudva azt, hogy a család valóban a társadalmi, a nemzeti lét alapja, és ismerve az alkotmányba foglalt, a család védelmére vonatkozó parancsot, fel sem tehető az a kérdés, hogy van-e joga, morális alapja a mindenkori magyar parlamentnek, a magyar kormánynak, hogy a család intézményének védelmétől eltekintsen. A mindenkori magyar kormánnyal szemben felteendő kérdés így hangzik: képes-e az ismerten rossz gazdasági körülmények közepette olyan kormánypolitikát megvalósítani, mely védi és támogatja a családokat, növeli és nem csökkenti a gyerekek életesélyeit, megteremti és nem feléli a következő generáció alapjait.
Valamennyien ismerjük a Horn-kormány úgynevezett családpolitikai intézkedéseit, a Bokros-csomagként elhíresült többszöri kísérletet a gyed megszüntetésére, a gyes és a családi pótlék rendkívüli korlátozására, a várandóssági pótlék egyszeri segéllyé zsugorítására; vagy akár a felsőoktatásban bevezetendő 2000 plusz 8000 forintos tandíj bevezetési kísérletére. Nem erről kell itt most beszélni. Ugyanakkor nem árt emlékeztetni a Horn-kormány első pénzügyminiszterének intézkedéseire sem. Hiszen a gyermekek után járó adókedvezményt még ő szüntette meg, igaz, azzal az ígérettel, hogy e pluszbevételekből majd az állampolgári jogon járó gyes értékét fogják garantálni. Kár, hogy közben az is megszűnt. De ő alakította ki az áfa-visszaigénylés megszüntetése mellett a többség által soha igénybe nem vehető lakástámogatási rendszert is. Az ő idején vált gyakorlattá, hogy a gyógyszerek ártámogatásáról hozott döntések során kiugróan nagyobb mértékben növekedett a gyermekgyógyászatban használatos eszközök ára. E tekintetben, a tendenciát tekintve nincs különbség a Horn-kormány különböző szakaszai között. Amiként ezt a logikát fogja követni az is, hogy '96 nyarától a pályakezdő munkanélküliek segélye megszüntetésre kerül anélkül, hogy a helyébe bármi más működőképes rendszer lépne. Ennél a példánál talán egyszerűen meg lehet majd fogalmazni az álláspontunkat. Nem az a baj, hogy ezeket a zömmel elavult, rossz struktúrájú, a paternalista állam mechanizmusait továbbörökítő, a hátrányokat gyakorta nem kisebbítő, hanem konzerváló ellátási rendszereket bárki reformálni kívánja. Nem az a baj, hanem az, hogy a Horn-kormány csak a lebontás fázisát valósította meg eddig, és nem tud létrehozni egy, a polgári rendszernek megfelelő, az egyéni felelősségre és a rászorultságra egyaránt figyelemmel lévő új rendszert.
Rövid története azt mutatja, hogy a jelenlegi kormány csak rombolni tudott, de építeni nem. A feltett kérdésre, mely szerint megtett-e minden lehetőt a Horn-kormány a családok védelme és a felnövekvő generációk érdekében, azt kell válaszolnunk, hogy nem. Nem tett eleget ennek az alkotmányos és morális kötelezettségének, sőt ezzel ellentétes gyakorlatot folytatott.
Ám az előbbinél egy jóval súlyosabb kérdés áll a háttérben. Ez a következő: felmérték-e a magyar politikai élet szereplői a kormányzati magatartás súlyát, jelentőségét? Tisztában vagyunk-e ebben a teremben felelősségünk nagyságával? A családpolitika egyben népesedéspolitika, annak a függvénye, hogy akar-e egy kormányzat a termékenységet növelő, a születéseket ösztönző népesedéspolitikát folytatni vagy sem.
(11.40)
Felismeri és elismeri-e ennek szükségességét? Hajlandó-e e felismerésnek megfeleltetni az adózási, családtámogatási, gyermektámogatási, oktatási politikáját, vagy a közszellem alakításában kifejthető befolyását? Ha valóban szükség van erre, akkor Magyarországon szükség van rá! A sokat emlegetett, egyetemesen érvényesülő civilizációs betegség, a jövő megrablásának, felélésének sajátos és különösen drámai megnyilvánulása az, ami nálunk 1957 óta tapasztalható, hogy kevesebb gyerek születik, mint amennyi a szülő korosztály egyszeri utánpótlásához szükséges volna. Egyszerűen szólva, ha egy közösség, a jelen társadalma a könnyebb élet érdekében megtartóztatja magát a gyerekszüléstől és a felneveléstől, ezzel a közösség a saját jövőjét fogyasztja el.
Ez a folyamat 1981-ig még nem vezetett a népesség csökkenéséhez, mert a születések csökkenését kompenzálta az átlagos életkor kitolódása. 1981 óta azonban már folyamatos a népességfogyás. Mára elértük, hogy e tekintetben Európában a legrosszabbul állunk. 1981-ben 10 millió 713 ezer polgára volt az országnak, '96 januárjában majdnem félmillióval kevesebb, a bevándorlókat nem számítva 10 millió 215 ezer. A következmény a társadalom folyamatos elöregedése, amely tehát már hosszabb ideje tart, és 1981 óta a népesség fogyása megtetézve zajlik. Napjainkban is ez folyik, ez történik! Egyre nagyobb nyugdíjaskorú rétegeket kell eltartani a csökkenő létszámú munkaképes nemzedéknek. A kereső-eltartott arány miatt is lett az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb a társadalombiztosítási járulék, és a munkát terhelő hatalmas járulékok miatt is romlott és romlik a versenyképességünk. Összefoglalóan, ami itt történt, az voltaképpen azt jelenti, hogy a társadalom problémáit a jövő terhére oldották meg az előző évtizedekben.
Ha egy képpel kellene szemléltetni, hogy milyen jövő vár hamarosan ránk, akkor gyakran az ember eszébe jut az a sokat emlegetett mondás, hogy két végén égetik a gyertyát. Hiszen egyfelől egy Nyugat-Európában ismert rossz születési statisztikával rendelkezünk, egyre kevesebb a megszületendő gyermek, másfelől a mortalitási statisztikákat figyelve egy észak-afrikai halálozási statisztika van. Ott méginkább működik ez.
De van egy harmadik metszete is az egésznek, hogy ugyanakkor öregszik a társadalom, mint mindenütt Európában. Tehát jobb lenne ezt a képet úgy megfogalmazni, hogy nem két végén ég a gyertya, az egyik végén, szerencsés módon az öregeknél, lelassult ez az égés. Csak közben valaki mintha öngyújtóval a gyertya közepét melegítené, és az ott is el kezd égni, ez a 30 és 50 év közötti férfiak riasztó halálozási statisztikája. Ha megnézzük, hogy milyen életesélyekkel rendelkezik ma egy magyarországi férfi, akkor eléggé rossz számokat látunk. A férfiak esetében ez 64, a nők esetében 74 év. Minden latin-amerikai ország, Venezuela, Brazília, Kuba előttünk van e statisztika szerint. Magyarországon a férfiak várható élettartama az észak-afrikai országokéval vagy Kínáéval vetekszik.
Ezt az árat, a népesség fogyásának ezt az árát a ifjabb, vagy most születő, felnövekvő nemzedéknek kell megfizetnie. Ha ugyanis valami csoda folytán, pontosabban összehangolt és eredményes népességpolitikai lépések nyomán hirtelen megfordulna ez a trend, és évente nem 35 ezerrel kevesebben születnének, hanem éppen többen... Összehasonlítva, hogy mennyit jelent ez a 35 ezer, egy Vác vagy Pápa nagyságú város lakossága tűnik el ebből az országból évről évre. Tíz év alatt eltűnt 330 ezer polgár ebben az országban, ez Somogy vagy Heves megye nagyságával mérhető. Tíz évente egy megyével kevesebbje van ennek az országnak. Tehát ha valamilyen csoda folytán évente 35 ezerrel többen születnének, az összesen 700 ezer többlet gyermek 18-20 év múlva kezdene fokozatosan munkába állni. Addig folyamatosan egyre több eltartott gyermek nehezedne a munkaképes nemzedék vállára, és változatlan nyugdíjkorhatár mellett továbbra is egyre több nyugdíjaskorú eltartott jelentené ugyanezt a súlyt. Mégis vállalni kell, kellene ennek a fordulatnak az előidézését! Hiszen, ha ezt nem vállaljuk - amint a szakemberek számításaiból világosan kiolvasható -, a ma születők megélhetik az évi 80-85 ezres fogyást és a teljes elvénülést, miközben a népesség 8 millióra fogy. Illetve ha ezt nem vállaljuk, vállalni kell egy nagyobb arányú betelepítést.
Nem a vietnami, koreai vagy kínai vendégmunkások rémével kell riogatni a magyar gazdaságot, mert ez nem riasztó, sőt a viszonyok között azt is lehet mondani, hogy akár üdvözlendő is. De tudni kell azt, hogyha a népességfogyás így folytatódik Magyarországon, akkor a határon túli magyar kisebbségek munkaerő-piacilag aktiválható felnőtt lakossága fog megjelenni a magyar munkaerőpiacon. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a szakmunkások, az értelmiség elvándorol ezekről a területekről. Ez a szlovákiai, illetve a horvátországi magyarság egy generáción belüli asszimilálásának és az erdélyi magyarság tragikus süllyedésének az eredményét festi elénk.
Azt az igazságot ne feledjük el, amit a Római Klub "Szemközt a jövővel" című jelentésében olvashattunk. "Egy ország népességének korösszetétele közvetlen befolyásolt gyakorol a saját jövőjébe vetett hitére és bizalmára, valamint arra a képességre, hogy az új problémákat újszerű módon meg tudja-e oldani." A Horn-kormány semmit sem látszik tudni erről a gondról. Családpolitikája, népességpolitikája azoknak a szerény kezdeményezéseknek a letördeléséből, visszavételezéséből áll, amelyeket vagy még a Kádár-korszak utolsó szakaszában léptettek életbe, vagy az Antall-kormány vezetett be a nagymértékű gazdasági visszaesés ellenére is e vészes folyamatok lefékezése érdekében.
A népességfogyás hátterében persze nem egyetlen ok áll, hanem az okok bonyolult szövevénye. A mának élés, a jövőnek mint feladatnak, a gondoskodás tárgyának és a közösség reprodukcióját ösztönző perspektívának eltűnése a mindennapi életünkből. A nyugati civilizációt általánosan jellemző betegség ez, és így van ez Magyarországon is. A népességfogyás Európa fejlett nyugati részén is tapasztalható, csakhogy a mi gondunk jóval súlyosabb, Magyarország ehhez a folyamathoz az önpusztítás halmozottan érvényesülő jellemzőit is társítja az elmúlt évtizedekben. Elmondták ezeket a riasztó statisztikákat az alkoholfogyasztásról, az öngyilkosságról és az ezzel érintkező devianciákról, nem akarom ismételni ezeket, elhangzott ebben a házban.
Arra a kérdésre tehát, hogy felmérte-e a Horn-Kuncze-kormány a családpolitikai döntéseinek történelmi jelentőségét, a szánkra toluló első válasz az, hogy nem.
Már látszik minden, amit a szociológia, a demográfia magyar kutatói, tudósai letettek az asztalra az utóbbi években, Andorka Rudolftól Kamarás Ferencen át Mészáros Árpádig - ezek a munkák magukért beszéltek. Én nem is őket akarom idézni, hanem egy, a nyolcvanas évek közepén született tanulmányt, Monigl István és Hablicsek László tanulmányát. "Felvázolhatjuk - mondják a szerzők - a népesedésünk jövőjének körvonalait az elkövetkezendő évtizedekre. Ha a termékenységi és halandósági viszonyok stabilizálódnak, akkor a népesség csökkenése a következő öt évtizedben folyamatos lesz, mértéke az első két évtizedben lassú, majd azt követően számottevőbb, a népesség száma 2001-ig körülbelül 200 ezer fővel, 2020-ig 800-900 ezer fővel csökken. A népességszám viszonylag szűk határok közötti ingadozása az ezredfordulóra következő két évtizedben, a népességcsökkenés felgyorsulása az azt követő évtizedekben - ez az, ami várhat ránk. A kilencvenes évtizedekben van még - írják a nyolcvanas évek közepén a szerzők - lehetőség a leghosszabb távú népesedési folyamatok érdemi befolyásolására, a kedvezőtlen tendenciák megfordítására. Legkésőbb az 1990-es években lehet és kell megtenni a szükséges lépéseket." Ezek után az ilyen lépések megtétele kilátástalannak és eredménytelennek tűnik. Ne felejtsék el uraim, önök kormányoznak ezekben az időkben!
A probléma tehát nem a kormány információhiánya, nem intellektuális problémáról van szó. Nem ismerethiányból fakadnak a gondok. Pontosan láthatóak a mai döntések hatásai és az elmaradt döntések messzeható következményei.
(11.50)
A megfontolt válasz - amit az előző kérdésre kell adni, hogy a kormány felelősségének mértékét vizsgáljuk - az, hogy igen. Igen, pontosan látják mai döntésük kegyetlen következményeit.
Megengedem, miniszter úr: nem tudatosan kívánja a Horn-kormány a tragikus következményeket, hanem csupán tudomásul veszi, mintegy amortizációs költségként leírja a családot mint működő egységet a pénzügyi stabilizáció folyamatában. Nyilván nem kívánják a gyermekek, a családok kárát, hanem egyszerűen nem látják őket a pénzügyminiszter úr által önök elé terjesztett főkönyvi számoszlopok mögött. Ez a gond: nem látják a számok mögött azt, akiről szó van.
Végezetül: mi a Fidesz javaslata? Hét pontban foglaltuk össze azokat a javaslatainkat, amelyeket önök is, a Horn-kormány is meg tud valósítani anélkül, hogy alapvető szemléleti változásra kényszerítenénk önöket. Ennek a reményét ugyanis én nem látom.
1. Nem halogatható a családi típusú jövedelemadó kialakítása, mely elismeri a gyermeknevelés költségeinek egy részét. Azaz lehetővé kell tenni, hogy a személyi jövedelemadó-rendszer keretein belül azok, akiknek ez kedvezőbb, a gyermekek számát is figyelembe vevő adórendszerben adózhassanak. Ennek érdekében ki kell alakítani a gyermekek számához kötött, növekvő adólevonási lehetőséget vagy a gyermekek számától függően választható különböző adótáblák rendszerét.
2. A gyermekgondozási díj és a gyermekgondozási segély egységesítése után állampolgári jogon kell garantálni az anyasági ellátást.
3. A családi pótlék alapösszegét már az első gyermek után is biztosítani kell mindenkinek, ám az alapösszeg felett a rászorultság elve szerint erősen differenciált összegeket kell megállapítani.
4. A bölcsődei ellátás biztosítása érdekében önálló bölcsődei normatívát kell elkülöníteni az önkormányzatok finanszírozási rendszerében. Az óvodákat a közoktatási rendszer szerves részének tekintve, elfogadhatatlan minden olyan elképzelés, amely az államháztartási reform örve alatt az óvodákban folyó munkát kettészakítaná, mégha csak finanszírozás szempontjából is, egy iskola-előkészítő évre és egy azt megelőző két évre, melyeket a szociálisfeladat-ellátás részeként nem oktatási normatívával támogatnának.
5. Az önkormányzati és magánerős lakásépítés támogatása halaszthatatlan. Ma évente 10-12 ezer lakás épül. Ez a lakásállomány amortizációját sem ellensúlyozza. A ma rendelkezésre álló támogatási keretek jelentős része felhasználatlan marad, mert az építtetők igénybe sem tudják venni. Elengedhetetlen a lakásépítés esetében az áfa-visszaigénylés rendszerének újragondolása.
6. A családgondozással, a gyermekvédelemmel elkülönülten foglalkozó intézményhálózat megerősítése elképzelhetetlen azok szakmai integrációja, összehangolása, az önkormányzatok szociális normatíváinak reálértéken tartása nélkül.
7. A fiatalok körében 50 százalékkal magasabb a munkanélküliség. A munkanélküli-segélyből élők közel 40 százaléka 29 év alatti. Ebben a helyzetben elfogadhatatlan a pályakezdő fiatalok munkanélküli - segélyének megszüntetése oly módon, hogy a valóban elavult, konzerváló hatású segélyezés helyébe nem lép azonnal egy másik rendszer, a pályakezdők képzési támogatása, a munkahelyteremtést is ösztönző speciális adókedvezmények rendszere. Ma azonban a rossz segélyezés is jobb lenne, mint a semmi.
Ezek a javaslataink, el fogom juttatni önhöz, miniszter úr, írásban is. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
