SZABÓ GYÖRGY
SZABÓ GYÖRGY
SZABÓ GYÖRGY népjóléti miniszter: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselőtársaim! Először is szeretnék köszönetet mondani azon képviselőtársaimnak, akik kezdeményezték a mai vitanap megtartását. Olyan témára szentel a tisztelt Ház egy külön napot, amelynek jelentőségét méltatni felesleges, de beszélni, vitatkozni róla szinte kikerülhetetlenül fontos. Fontos, mert a család szerepe, jelentősége és legfőképp a családok helyzete közvetlen vagy közvetett módon e Ház falain belül és kívül szinte állandóan a viták középpontjában áll és különösen kiéleződik akkor, ha a kormány olyan döntéseket kezdeményez, amely a kialakult családtámogatások rendszerét konkrétan érinti.
Ilyenkor éles hangnemben fogalmazódnak meg a különböző nézetek, és sokszor a tények, vélelmek és feltételezések indulatoktól sem mindig mentesen keverednek, összecsapnak, ami a téma kiemelt jelentősége miatt ugyan érthető, de mégsem szerencsés, mert meggyőződésem, hogy csak a higgadt érvelés segíthet hozzá egymás álláspontjának jobb megértéséhez, mitöbb, adott esetben befogadásához vagy legalábbis mérlegeléséhez. Szeretném kifejezni reményemet, hogy a mai vitanap ebben a szellemben ütközteti a vélemény- és álláspontkülönbségeket, és az érdeklődő közvélemény nem azzal fogja konstatálni a vita végét, hogy na, ezek megint jól elbeszéltek egymás mellett.
Engedjék meg a tisztelt képviselőtársaim, hogy először is olyan feltételezéssel éljek, hogy a családdal kapcsolatban vannak olyan kérdések, amelyeket nem kellene vitatnunk, még kevésbé egymástól elvitatnunk. Fogadjuk el, hogy a Ház padsoraiban egyetlen képviselő sincs, bármelyik pártról is legyen szó, aki vitatná a család fontosságát, azt a megállapítást, mely szerint mind az egyén, mind a társadalom számára meghatározó jelentőségű közösség, amelynek intézményes formái ugyan változhatnak, de amelynek pótolhatatlan funkciói nélkül sem egészséges személyiség, sem egészséges társadalom nem létezik.
S hadd tegyek hozzá még valamit, ami nem biztos, hogy mindenki előtt ismert. Egy nem túl régen elvégzett nemzetközi szociológiai kutatás során különböző országokban élő emberek értékválasztásait hasonlították össze. Nos, a felmérés eredménye az volt, hogy a család mindenütt előkelő helyen szerepelt az értékek rangsorában, ám Magyarországon az összes többi országhoz képest meghatározó jelentőségűnek találták a családot, azaz a magyarok értékrendjében a legelső helyen a család áll. Mondhatnánk, érthető, hiszen a nagy társadalmi-gazdasági átalakulások időszakában felértékelődik azon intézmények szerepe, amelyek szilárdnak tudhatók és amelyek kapaszkodóul szolgálhatnak az általános változás, az értékrendek átalakulása idején, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy nálunk az emberek számára a család jelenti már hosszú ideje azt a biztonságot nyújtó hátteret, ahonnan erőt lehet meríteni, amire számítani lehet.
Az erős család, erős társadalom tehát olyan axióma, alaptétel, amelyet bizonygatnunk egymásnak felesleges, ezért nem hiszek abban, hogy a családok jólétének biztosítása ne lenne alapvető törekvése mindannyiunknak, ideértve a jelenlegi kormányt is. Ha ebben egyetértenénk, akkor talán a viták során is kiiktathatók lennének azok a hangzatos, ám igaztalan megnyilvánulások, amelyek családellenes szándékot vagy magatartást tulajdonítanak a kormánynak vagy bárkinek, aki felelős politikai tényezőnek vallja magát. Még akkor sem lehet ezt állítani, ha a konkrét családtámogatások átalakítása vagy szűkítése napirendre kerül, mert nincs olyan családpolitika, amely leszűkíthető az anyasági vagy gyermektámogatásokra és nem számol azzal, hogy csak akkor lesznek erős, stabil családok, ha az emberek biztosnak vélik, hogy a gyerekeket tisztességgel képesek lesznek felnevelni, hogy lesz munkájuk, aminek keresetéből nemcsak közvetlenül a gyerek születésekor, hanem utána, iskolái befejezéséig el tudják tartani gyerekeiket, hogy megtakarításaikat nem viszi el az infláció, vagy hosszú távon megnyugtatóan rendezett az oktatási és az egészségügyi intézmények működőképessége.
Családpolitikai megfontolásból is a legfontosabb politikai feladat ma a gazdaság és társadalom stabilizálása, biztonságos és perspektivikus fejlődési pályára való állítása, az államháztartási reform, amely hosszú távon is kiszámítható, működőképes kereteket ad a közintézményi, közellátási szektorokban, hogy minél előbb megfordíthatatlanná váljon a családok biztonságérzetét növelő, megteremtő átalakulás.
(9.10)
Azt hiszem, egy kormány családpolitikáját is csak ezen összefüggésekbe ágyazottan lehet reálisan megítélni.
Tisztelt Országgyűlés! Kedves képviselőtársaim! Az előbb elmondottakkal nem akartam nagy általánosságokkal vagy mélyebb összefüggésekkel elfedni a családok helyzetét, még inkább az állami támogatással kapcsolatos vitatott kérdéseket, mindössze két dolgot szerettem volna leszögezni. Egyrészt azt, hogy a család intézményének fontosságát a kormány tudja és vallja. Másrészt pedig azt, hogy tisztában kell lennünk azzal: kevés olyan döntés született e Ház falai között, amely ne befolyásolná, érintené a családok helyzetét, tárgyaljunk akár a honvédelem, az adó vagy a közbiztonság kérdéseiről.
Mindezek előrebocsátása után nézzük, hogyan alakultak a magyar családokat leginkább jellemző hazai mutatók, amelyek sajnos nem mondhatók túlságosan kedvezőnek. A családban élők száma folyamatosan csökken. Jelenleg mintegy 8,4 millió fő él 2,9 millió családban, és az előrejelzések szerint 2010-re 2,6 millió családban már csak 7,7 millió ember fog élni. Csökken a házasságkötések száma is a hetvenes évek óta. Bár a válások aránya a nyolcvanas évek második felétől ugyan kismértékben csökken, de még mindig a házasságok közel 30 százaléka végződik bontóperrel. Kedvezőtlen az is, hogy egyre több gyerek születik házasságon kívül. Ez az arány mára megközelítette a húsz százalékot. Budapesten minden negyedik gyermek házasságon kívül születik, ami azért sajnálatos, mert az adatok tanúsága szerint a nem házasságon alapuló együttélések tovább rontják a születési arányszámot.
És itt érkeztünk el egyik legkomolyabb gondunkhoz. Magyarországon 1981 óta kevesebben születnek, mint ami a népesség reprodukciójához szükséges, és 1994 mélypontot jelentett a magyar termékenység tekintetében. 116 ezer gyermek született, azaz ezer főre mindössze 11,3 élveszületés jutott. És ezzel a megállapítással egy kemény vitaponthoz is jutottunk. Sokan sokszor megfogalmazzák: a családi támogatások nagysága, aránya a jövedelmeken belül növelheti a szülési kedvet, hozzájárulhat a népességfogyás, az elöregedési folyamat megállításához. Nos, ez egy olyan vélelem, amely megítélésem szerint egészen biztosan nem állja meg a helyét.
A tisztánlátás érdekében nem árt bizonyos nemzetközi összehasonlítást tenni. Magyarország születési mutatói megegyeznek Belgiumiéval, Hollandiáéval, Finnországéval, magasabb, mint Ausztria, Franciaország vagy Németország születési mutatói. De az igazán meglepő adat, hogy lényegesen magasabb, mint Olaszország, Portugália vagy Spanyolország születési arányszáma. Ez azért is meglepőnek tűnhet, mert ezen utóbbi országokban erős a születésszabályozás ellen fellépő egyházi befolyás, és ráadásul ezekben az országokban fejlődött a leggyorsabban a jóléti rendszer, különösen a családtámogatások rendszere Európában.
Ha tehát a hazai és nemzetközi tapasztalatokat értékeljük, ki kell mondani: a családtámogatási rendszerek fejlesztése nem megfelelő eszköz a népesedéspolitikai célok eléréséhez. Az emberek nem fognak állami támogatások és pénzek reményében szülni, ezért céltalan és hibás lenne az a politika, amely - akár csak hallgatólagosan - ezt a szándékot akarná a családtámogatási rendszerben intézményesíteni.
Tisztelt Országgyűlés! Mielőtt bárki félremagyarázná, szeretném leszögezni: szó sincs arról, hogy az előbbiekből a kormány azt a következtetést kívánja levonni, hogy ne lennének igen fontosak a különböző családtámogatási formák. Ellenkezőleg! Mivel a gyermek és a család társadalmi érték, úgy meg kell hogy jelenjen ez az érték a társadalmi felelősségvállalásban is. E felelősségvállalás célja és iránya azonban mindenképpen az kell hogy legyen, hogy a támogatások révén kisebbek legyenek az esélyegyenlőtlenségek, ne legyen szükségszerű az, hogy a gyerekek megöröklik szüleik társadalmi státusát. Meg kell próbálni minden gyerek zsebébe csúsztatni legalább egy kis marsallbotot, de különösen azon gyerekek zsebébe, akiknek másként, magától semmiképpen sem jutna.
Mindenekelőtt azonban arra kell magyarázatot adni, hogy miért kellett hozzányúlni ahhoz a családtámogatási rendszerhez, amely - ahogy a korábbi szakirodalom többször megfogalmazta - a nyolcvanas évekre kiépült és beérett és amely az akkori viszonyok közepette valóban jól működött, jól fejezett ki igazságossági kritériumokat, jól csökkentette az egyenlőtlenségeket, nagystílűen adott annak, akinek szüksége volt rá. Könnyen és olcsón üzemeltethető, adminisztrálható rendszer volt.
Nos, az elmúlt években két olyan meghatározó feltétel változott meg, amely elkerülhetetlenné tette az úgynevezett hozzányúlást, a rendszerek átalakítását. Az egyik probléma a források képződéséhez kapcsolódik. A foglalkoztatási ráta drámai csökkenése mellett a ma még dolgozóktól elviselhetetlenül nagy jövedelemhányadot kellene elvonni ahhoz, hogy a rendszer változatlanul megőrizhető legyen. És miután a családtámogatások címzettjei azok az aktív korú családfők, akik nemcsak kedvezményezettjei a családtámogatásoknak, hanem egyszerre, adóikon keresztül, annak finanszírozói is, az ő szempontjukból nem elégséges magát a támogatás mértékét megítélni, hanem a befizetések, adók és támogatások együttes egyenlegét kell számba venni. Ma úgy tűnik, hogy ez az egyenleg a dolgozó, munkában lévő családok számára egyénenként is, de társadalmi méretekben is föltétlenül kedvezőbbé tehető a rendszer átalakításával.
Ha elfogadjuk azt, hogy a családtámogatások célja változatlanul a gyermekek esélyegyenlőségének biztosítása, és hogy az ellátás mértékének szinten tartása túl nagy, megfizethetetlen árat igényel adóban, elvonásban, akkor az egyenlőtlenségek csökkentését célzó politika fenntartása belső átrendezést kényszerít ki.
Vegyük figyelembe azt, hogy a családtámogatási rendszer olyan korszakban tudott példaszerűen jól működni, ahol teljes volt a foglalkoztatottság, ahol viszonylag kicsik voltak a munkajövedelmek közötti különbségek.
Mára azonban a jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenségek természete sokkal bonyolultabb, bár többdimenzióssá vált. Mindenekelőtt azzal, hogy ma már bizony nem teljes a foglalkoztatás, sok a munkanélküli és a korhatár alatt nyugdíjba vonuló, és ugrásszerűen megnőttek a kereseti különbségek. Ha ugyanakkor a csökkenő forrást egy helyett több teher mentén akarjuk szétosztani, akkor ez azt eredményezné, hogy a régi elvet követve kevesebb kerül elosztásra. Az új elvek felismerésének tagadása viszont azt jelentené, hogy a jövedelemátcsoportosítás elvei közül kiiktatandó a munkanélküliség és az alacsony piaci jövedelemmel rendelkezés szempontjai.
(9.20)
Még nyomatékosabban: ha valaki azt állítja, hogy nem kell hozzányúlni a családtámogatási rendszerhez, akkor ennek vagy az a következménye, hogy nem kell az állami újraelosztásnak reagálni az új egyenlőtlenségi faktorokra, vagy az a következménye, hogy azokra az új egyenlőtlenségi tényezőkre új forrásokból finanszírozott új rendszereknek kell reagálni.
E következmény esetén viszont rögtön adódik a kérdés: miből? Kitől, milyen formában kell elvonni a forrást ahhoz, hogy az új rendszerek is finanszírozhatók legyenek?
A kormány eddigi erőfeszítései a családtámogatási rendszer reformjában alapvetően arra irányultak, hogy ezen megváltozott társadalmi és gazdasági feltételrendszerhez igazodó, igazságos és méltányos megoldást találjon, számba véve azt is, hogy ezzel érdekeket sért vagy fájdalmat okoz.
Mindezt tudva, nem gondolja senki azt, hogy már sikerült végérvényesen jó megoldásokat megtalálni, sőt, úgy ítélem meg, hogy az alkotmánybírósági döntéseknek az a sora, amelyet a tisztelt Ház ismer, olyan tanulságok levonását kellett hogy eredményezze a kormány számára is, amelyet a jövőben és természetesen már a mostani munkánkban is érvényesíteni kell.
Először is: az Alkotmánybíróságnak az az álláspontja, amely kimondta, hogy a családtámogatások átalakíthatók, és a jövedelmekhez mért rászorultsági elv is alkalmazható, ugyanakkor azt is megfogalmazta - méghozzá kellő határozottsággal -, hogy minél hosszabb távú ellátásról van szó, annál inkább indokolt, hogy komoly felkészülési időt adjunk az állampolgároknak, hogy az ellátások változtatásaira fel tudjanak készülni. Ez olyan elv, amelyet feltétlenül érvényesíteni kell a jövőben. Mint ahogy azt is, hogy az úgynevezett szerzett jogok védelme - amely elsősorban a rövid távú ellátásokkal kapcsolatban fogalmazódott meg - arra kell hogy intsen bennünket, hogy a túlságosan gyors ütemű átalakítással nem lehet családok ezrei számára váratlan helyzetet teremteni. És tanulságként fogalmazom meg azt is, hogy igenis, vannak olyan ellátások, vannak olyan állami kötelezettségek, kell olyan állami magatartás, amely bizonyos elveket nem sért vagy nem kérdőjelezhet meg, ilyen például az élet védelméhez kapcsolódó állami kötelezettség.
Tisztelt Országgyűlés! A hátralévő időben a konkrét családokra irányuló központi és helyi támogatásokról szeretnék szólni, amelyek rendkívül szerteágazóak, ezért csak néhány főbb elemét emelném ki. A lakástámogatás kérdésköre kapcsán először is arra utalnék, hogy az elmúlt években a lakástámogatások eszközrendszere mutatja az átalakulás legtöbb jelét. A lakások tömegméretű privatizációja, a piaci elemek megjelenése, valamint a szociális célú támogatások gyors ütemű változtatása arra késztette a kormányt, hogy lakáspolitikáját teljes mélységében áttekintse, újragondolja. Megjegyzem, hogy az 1995. évi változások következtében az eredetileg előirányzott 20 milliárd forint helyett - amely döntően szociálpolitikai kedvezmény formájában került kifizetésre - a változások összhatásaként 38 milliárd forint központi támogatás került felhasználásra; pozitívum, hogy ennek megfelelően dinamikusan nőtt a lakásépítési kedv.
A kormány létrehozta az Országos Lakáspolitikai Tanácsot, és döntött arról, hogy új lakáspolitikai koncepciót kell kidolgozni. Ennek első változatát a kormány a közelmúltban megtárgyalta.
Az új koncepcióban meghatározott kormányzati feladatok a következőkben összegezhetők: Egy korszerűbb, piaci lakásfinanszírozási rendszer intézményi és jogi kereteinek kialakítása, jelzálog, lakás-takarékpénztárak, lakás-garanciaalap, jelzáloghitel-intézetek. Az elkövetkezendő időszakban a költségvetés terhére a támogatások emelésére sajnos, nincs lehetőség, de a finanszírozási rendszer korszerűsítésével hatékonyabbá, célzottabbá kell tenni. Az állami beavatkozás súlypontja a következő időszakban a fiatalok első lakáshoz jutásának támogatása, a többszintes városi lakásállomány rehabilitációja és a lakásmobilitás élénkítése.
A felsoroltak megvalósítása alapján elérhető, hogy a lakosság többsége jövedelméből, megtakarításából, kölcsön igénybevételével - szuverén döntés alapján - építhessen, vásárolhasson vagy bérelhessen lakást, olyat, aminek minősége jövedelmével arányos. Támogatást azoknak a rétegeknek kell kapniuk, amelyek a társadalmilag még elfogadható, minimális szinten sem képesek lakhatásukat saját erőből megoldani.
A családok jelentős részében azonban nemcsak a lakás megszerzése okoz komoly gondot, hanem annak fenntartása is. A lakásfenntartási költségek, lakbérek, energiaárak a kívánatosnál gyorsabb ütemben nőnek, ezért egyre több család fordul ilyen irányú támogatásért az önkormányzatokhoz. A szociálistörvény-tervezet nagyobb lélegzetű átalakításakor a lakásfenntartási támogatást - miután a családok életében egyre fontosabb lesz - a támogatási rendszerek egyik fő elemeként kívánjuk kezelni.
Tisztelt Képviselőtársaim! A családi pótlékról a tisztelt Ház tavaly év végén új törvényt alkotott. Ebben a gazdasági stabilizációs törvényhez képest a kormány olyan változtatásokat javasolt, amelyek az eredeti megoldásokat kiegyensúlyozottabbá, célzottabbá tennék. Döntés született a nagycsaládosok és az egészségkárosodott gyermekeket nevelő családok alanyi jogosultságáról, valamint az egyedülállók esetében az általánosnál magasabb jövedelemhatárt fogadtunk el.
Az új rendszerű családi pótlék bevezetésének tapasztalatait - ezt szeretném bejelenteni - a kormány június hónapban értékelni kívánja. Előrebocsátom: nem állítjuk, hogy a most kialakított rendszer tökéletes lenne, sőt biztos vagyok benne, hogy további finomításokra is szükség lesz. A magam részéről szükségesnek tartom, hogy megfelelő mértékű megtakarítás esetén már a közeljövőben célozzuk meg a családi pótlékok differenciált emelését. Köztudomású, hogy évek óta nem került sor erre, és a jelenlegi értékek elinflálódtak. És hadd tegyem hozzá, hogy a kormány nem vetette el azokat a javaslatokat sem, amelyek a családi pótlék más típusú megoldásaira irányultak, gondolok itt elsősorban a családi pótlék és az adórendszer kapcsolatára. Mindezeket az államháztartási reform keretében ismételten felül fogjuk vizsgálni.
A rövidebb távú, rövidesen a parlament elé kerülő családtámogatásokat említve, arról szólnék, hogy a gyermekgondozási díj - eredeti szándékainknak megfelelően - április 15-e után megszűnik, de az ez időpont előtt születettek számára a most hatályos rendelkezés szerint kell megállapítani ezt a juttatást, és valamennyi e körbe tartozó család számára a jogosultsági idő végéig folyósítani kell.
Szeretném kiemelni, hogy a gyermekgondozási segély elfogadásra váró új konstrukciója az érintett családok számára érzékelhető javulást fog eredményezni. Április 15-ét követően a gyermekgondozási segély összege átlagosan 2000 forinttal lesz magasabb a jelenleginél. Az új összegű ellátás mindazok számára elérhető lesz, akiknek gyesre jogosító korú gyermekük van, és lényeges, hogy nem lesz biztosítási előzmény. A szabályozás igénybevétele szempontjából két feltételre szorítkozna: a gyermek hároméves koráig lehet igénybe venni, illetve a családi pótléknál rögzített jövedelmi feltételeket javasoljuk alkalmazni. Ehhez hasonló megoldást javaslunk a gyermeknevelési támogatásnál is.
Ezek a megoldások, új konstrukciók nem feszítik szét a költségvetési kereteket, ugyanakkor számításaink szerint hozzávetőlegesen 130 ezer család számára már ebben az évben érzékelhető javulást hozhatnak.
Tisztelt Ház! A családi támogatások speciális formájaként mindenféleképpen szólnunk kell az önkormányzati segélyezési rendszerről, noha a szociálpolitika legkényesebb és legvitatottabb eszközei közé sorolható. A jelenlegi rendszerek kétségtelen pozitívuma a korábbiakhoz képest, hogy hatékonyabb, a problémákat komplexebben kezeli, ezen belül is a családtagok számára van figyelemmel egy-egy ellátás megállapításánál.
A családok számára nélkülözhetetlen támogatási formákat biztosítanak: munkanélküliek jövedelempótló támogatása, lakásfenntartási támogatás, ápolási díj és így tovább; összességében több mint egymillió ember részesül az ellátásokból.
(9.30)
Változatlanul gondot okoz azonban, hogy a segélyezési formák sokfélesége funkciójában és feltételében nincs összehangolva, továbbá, hogy az önkormányzatok helyi rendeletei igen eltérő feltételeket állapítanak meg azoknál az ellátásoknál, ahol erre a szociális törvény egyébként lehetőséget biztosít.
A hozzájutás eltérő feltételeiben és a támogatások közötti különbségekben, a pénzbeni segélyeknél egyes települések között tízszeres - tízszeres! - különbségeket is tapasztalhatunk. 300 település például egyáltalán nem ad ki méltányossági alapú közgyógyellátási igazolványt. Különösen szembetűnő a jövedelmi feltételek eltérő szabályozása.
Az államháztartási reform keretében tehát újra kell gondolnunk a szociális törvény segélyezési rendszereit, biztosítanunk kell az országosan egységes jövedelmi feltételeket, valamint azt, hogy valamennyi családhoz - családközpontú megközelítéssel - a meghatározó mértékű juttatás mindenképpen eljusson.
Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! A szociális ellátórendszerek reformjának egyik fontos elve, hogy változtassunk azon a reflexszerű egyéni és családi stratégiákon, amelyek a saját lehetőségek feltárása helyett automatikusan a segélyezési rendszerek felé fordulnak. Ezt segítené elő az a törekvésünk, hogy a családsegítő szolgálatok - sajnos jelenleg mindössze 115 működik az országban - hálózatának gyors ütemű fejlesztése eredményeként mindenki számára hozzáférhetővé váljanak az egyéni élethelyzetek feltárását, az önerő mobilizálását elősegítő szolgáltatások.
Jól képzett szociális munkások - itt a képzési háttér jelentős részben már biztosított - kerülnek a helyi szociálpolitika középpontjába. Meg kell teremteni annak feltételeit, hogy a pénzbeli segélyezési eszközök igénybevételét minden esetben megelőzze a családsegítő szolgálatok és a családok együttműködése.
A szociális szolgáltatások alap- és szakellátása területén tapasztalható a nonprofit szervezetek - és egyre gyakrabban -, a vállalkozások térnyerése. Sok tekintetben azonban szabályozatlan a működésük, és valljuk be, igen kedvezőtlen tapasztalatokkal is rendelkezünk. Rövidesen új jogszabályt tervezünk kiadni, amely elsősorban az igénybe vevők védelmét szolgálja.
Meg kell említenem, mert különösen fontosnak ítélem az aprófalvas települések szociális szolgáltatásainak fejlesztését. 961 olyan település van az országban, amely 500 fő alatti lakossággal bír. Ez a leghátrányosabb településtípus.
A modern kísérletekben már bevált, széles körben alkalmazott falugondnok intézményének továbbfejlesztését, az ágazati megkötöttség nélküli szociális infrastruktúra hiányosságainak áthidalását tervezzük.
Tisztelt Ház! Arról szólnék időm végeztével, hogy reményeim szerint márciusban, de legkésőbb áprilisban a parlament elé kerül a gyermekek védelméről szóló törvény, amelynek legfőbb célja, hogy a gyermekek védelme útján erősítse a családot. Alapvető elvként azt fogalmazza meg a tervezet, hogy a gyermekeknek joguk van ahhoz, hogy családban éljenek, ezért a családból történő kiemelésük csak a legvégső esetben történhet és oly módon, hogy lehetőség szerint azonnal egy másik családba kerüljenek.
Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Számos kérdést nem említettem, amelyek a családpolitikával összefüggnek, mint például a védőnői hálózat fejlesztése, a hajléktalanok különösen súlyos gondja, a roma családok sajátosan nehéz helyzete, hogy csak néhányat említsek, de biztos vagyok abban, hogy a vitában ezekre a kérdésekre is ki fogunk még térni.
Abban a reményben fejezném be a mondandómat, hogy a mai családpolitikai vita jó alkalom arra, hogy szubjektív érzéseinken felülemelkedve, felelősségteljesen vitassuk, ütköztessük nézeteinket.
A kormány olyan politikát kíván folytatni, amely megerősíti a családot és hozzájárul stabilitásához, összhangban azokkal az elvekkel, célokkal és elkötelezettségekkel, amelyeket a szociális fejlődés koppenhágai nyilatkozata, valamint a Nemzetközi Népesedési és Fejlesztési Konferencia akcióprogramja tartalmaz.
Végezetül hadd adjak hangot annak a meggyőződésemnek, hogy a családok felemelkedésének legfőbb biztosítéka a gazdasági fellendülés, mert csak ez képes az elszenvedett jövedelemveszteségeket pótolni. A szociális célú forrásokat azokra a családokra kell koncentrálni, ahol vállalják a gyermekeket, azok nevelését, az idősek gondozását, a másoknak való segítségnyújtást, ahol a rászorultság, az önerőre való támaszkodás lehetősége korlátozott.
Tisztában kel ugyanis lennünk azzal, hogy vannak és lesznek olyan családok, amelyek gazdasági fellendülés esetén sem tudnak kimozdulni jelenlegi helyzetükből. Itt a megtartó erőt kell növelni, és elejét kell venni annak, hogy a szegénységből fakadó esélyegyenlőtlenség a következő generációra átöröklődjön.
Tisztelt Képviselőtársaim! Megköszönöm megtisztelő figyelmüket, és érdeklődve várom véleményüket, bírálatukat, legfőképpen javaslataikat. Köszönöm szépen, elnök asszony. (Taps.)
