SZABÓ RUDOLFNÉ DR.
SZABÓ RUDOLFNÉ DR.
SZABÓ RUDOLFNÉ DR. (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azért kértem szót, hogy a parlament családpolitikai vitanapján essék szó a családsegítésről és ennek kapcsán a családsegítő központok munkájáról is. Ugyanis ha ebben az ülésteremben családról hangzik el felszólalás, az főként anyagi helyzetükkel kapcsolatos. Legtöbbször az alacsony jövedelemről, a különféle pénzügyi támogatásokról, a családi pótlék nagyságáról szól a vita, s hogy ezek összességében nem biztosítják a családok megélhetését.
Valóban, ma súlyos gond, hogy a családok számottevő hányada a létminimum alatt él és ez a hányad növekvő. Köztudott az is, hogy az alapvető problémát az jelenti, hogy nincs elég munkahely s a közeljövőben nem is várható lényeges változás e téren.
Ennek azonban a megélhetési gondokon kívül más súlyos következményei is vannak, melyeket már nem lehet csak anyagi támogatásokkal orvosolni. Például a családban megváltoznak a szerepek: ha korábban családfenntartóként funkcionáló apa munkanélküli lesz, elveszíti tekintélyét, nem találja helyét a családban. Önértékelési zavarai lesznek, nem tud kialakulni az újabb munkamegosztás a családban, konfliktusok keletkeznek és egyre súlyosbodnak, mert a családtagok sem tudnak jól alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Az apa rendszerint az italhoz menekül a problémák elől, netán az anya is, ami csak tovább növeli a konfliktusokat s a család anyagi ellehetetlenüléséhez vezet.
Mit mond erre a közvélemény? Megérdemlik a sorsukat, miért isznak. Mit mond a hozzá nem értő, hangsúlyozom, a hozzá nem értő önkormányzati tisztségviselő, akihez segítségért fordulnak? Nem érdemlik meg a segélyt sem, úgyis elisszák. Önhibájukból, gondolom, eléggé közismert ez a megállapítás, önhibájukból kerültek ebbe a helyzetbe, nem érdemlik meg az igazi támogatást.
S mi a következmény? Ha nem kapnak időben megfelelő, s nemcsak anyagi segítséget, elszegényedés, testi, lelki lerobbanás, a család szétesése, a társadalom perifériájára való kerülés következhet be. Az állam ekkor már kénytelen valamiféle segítséget nyújtani, például kórházi kezelést, hajléktalan szállást, mindez azonban igen sokba kerül, és igen kicsi az esély a rehabilitációra.
Nézzünk meg most egy, a valóságban előforduló segítségnyújtást az előbbi problémára. Az apát a család, az önkormányzat hivatala és az alkoholgondozó elvonóra küldi, de eredménytelenül. A feleség - s itt megjegyzem, sajnos, a szereplők fordítva is behelyettesíthetőek, bár nagyobb gyakorisággal fordul elő az általam említett példa, azt is hozzá kell tennem, hogyha fordítottak a szereplők, még nagyobb a probléma a családban -, tehát a feleség meg akarja menteni a házasságukat, a családi életet, ezért "végső elkeseredésében" jelentkezik a családsegítő központ által meghirdetett, munkanélküliekkel foglalkozó programba, ahol a férj is részt vesz a felesége kedvéért a család-konzultációban.
Az eredmény: a férj munkát talál, felhagy az ivászatával. Látható, kedvező változás történik a család belső és külső kapcsolatrendszerében, a férj önértékelésében, a családi munkamegosztásban, a gyermekek tanulásában, stb. Hozzáteszem, nem mindegyik konfliktus rendeződik ily módon, s ha igen, akkor is ez egy nagyon nehéz és hosszú folyamat, és így az előbb elmondottak leegyszerűsítve hihetetlenül is hangzanak.
De mi a lehetséges megoldás kulcsa? A megfelelő szakértelem s a rendszerszemlélet. Jelenleg azonban a családsegítő intézmények a problémát többnyire egyedileg kezelik. Itt nemcsak a családsegítőkre, egyáltalán a segítő intézményekre gondolok, sem idejük, sem felkészültségük nincs arra, hogy a családot mint egészet kezelni tudják.
Segítene a problémán, ha az intézmények, a különféle szakemberek jól együtt tudnának működni, de erre ma még kevés jó példa van. Pedig tudomásul kell venni, hogy a család gondjai nem az egyes problémák egyszeri összege, hanem a problémák olyan kapcsolatrendszere, melyek az adott családra jellemzőek. Tehát nem hagyható figyelmen kívül a család konfliktuskezelő képessége, kapcsolatrendszere, tűrőképessége, különféle szokásai, kulturális adottságaik. Éppen erre a feladatra vannak, ahol egyáltalán vannak, a családsegítő központok, jól vagy kevésbé jól felkészült szakemberekkel, de elengedhetetlen az együttműködésük az önkormányzatokkal, a nevelési tanácsadókkal, az óvodákkal, az iskolákkal, az idősek szociális otthonával, a házi gondozó szolgálattal, orvosokkal, nővérekkel, kórházakkal, fogyatékosak szervezeteivel.
Itt abbahagyom a felsorolást, még sorolhatnám tovább, csak szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen széles körű együttműködésre van szükség a bajba jutott egyén, illetve a család érdekében.
Az előbb említett leépülési folyamatok ma elég nagy eséllyel lejátszódhatnak, ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy konfliktuskezelésre, az életvezetési problémák megoldására csakis a szegény családoknál van szükség, hiszen az anyagi jólét növekedése nem jár együtt törvényszerűen a harmonikus családi élettel. Ezt bizonyítják a nyugati jóléti társadalmak példái, de szép számmal akad hazai példa is. Mindezek ellenére méltánytalanul kevés figyelem irányul a családsegítésre, holott kevés anyagi ráfordítással hatékony hálózatot lehetne kiépíteni az országban.
A hatályos szociális törvény tartalmaz ugyan kötelezettségeket '97-re vonatkozóan, de hiányoznak a feltételek a megvalósításához. Eközben a települési önkormányzatok egy része még a meglévő intézményeket is felszámolta vagy visszafejlesztését választotta kényszerű takarékossági folyamatában. A karitatív és civil szervezetek pedig még nem erősek e feladatok átvállalásához, nincs meg a nonprofit törvény, és sorolhatnám. Azt azonban mindenképpen tisztázni kellene, hogy mi az állam feladata, azt hogyan finanszírozza, mi az önkormányzatok feladata, mit lát el a civil szféra, és milyen feltételek mellett.
A munka- és felelősségmegosztás, a finanszírozás megoldatlansága mellett azonban meg kell említeni a szakemberhiányt is. Valójában a lelki egészségre, sőt a családi életre való nevelést is már kicsi korban el kellene kezdeni az óvodákban, az iskolákban, olyan speciálisan kiképzett szakemberek kellenének, akik a családot mint egységet kezelnék. Olyan helyek kellenének, ahová bárki bármilyen problémával, bármikor, következmények nélkül segítségért fordulhat, olyanok is, akik még azt sem tudják, hogy mi a bajuk, csak a tüneteket észlelik.
Annak hangsúlyozásával zárom, hogy a viszonylag alacsony befektetések sokszorosan megtérülnének a családok működőképességének megőrzésével, ami nem kis eredmény lenne addig, amíg a családok jobb anyagi helyzetbe nem tudnak kerülni. Képessé kell tenni őket arra, hogy saját maguk tudjanak dönteni sorsukról nehéz helyzetben is, és ne csak a támogatások mértékétől függjön a bajba jutott családok helyzete, hanem saját erejüket is mozgósítani tudják. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a bal oldalon.)
