TIMÁR ISTVÁNNÉ
TIMÁR ISTVÁNNÉ
TIMÁR ISTVÁNNÉ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Megvallom, nehéz szívvel készültem a mai vitanapra. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Remélem, sokukat nyomasztja a felelősség a családokért. Nyomasztja, mert rendkívül behatároltak a lehetőségeink. Hosszú idő óta szinte kényszerpályán vagyunk. Szűkösek a felhasználható források. De az a dolgunk, hogy a lehetőségekhez képest a legjobb megoldásokat találjuk meg közösen.
Lehetetlen dolog, hogy nézeteink, elképzeléseink soha nem találkozzanak, mert másképpen látunk mindent, ha kormányon vagyunk és másképpen, ha ellenzékbe szorultunk. Tapasztalatból tudom, bőszíti az embereket, ha egyes pártok, képviselők úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne például a nyugdíjkorhatár felemeléséhez. Választópolgáraink nagy tömege tudja: ez a döntés 1993-ban született. Pontosan tudják, mikor kezdődött a privatizáció.
Azt már kevésbé ismerhetik, mi lehet az előző kormány idején befolyt privatizációs bevételből, illetve mennyi pénz folyt be vagy folyt el ilyen címen. Nem felejtik, hogyan tették tönkre azt is, ami jó volt, vagy amit egyszerűbb lett volna jobbítani. Emlékeznek még azokra a tévéadásokra, amikor az előző kormány által meghívott nyugati szakértők ajánlották figyelmünkbe: ne verjük szét a téeszeket, a szükséges reformokat hajtsuk végre, mert mind ez a jövő útja?
S hadd tegyem fel azt a kérdést is, csak csöndben: a munkanélküliség, a közbiztonság gondjai 1994-ben kezdődtek? De az embereknek abból is elegük van, hogy marakodunk. Az itt folyó csatározásokból úgy érzik, nekik semmi hasznuk. Sok esetben fejük felett zajlanak és nem értik a vitát. Gondolom, nem értenek félre, nem az értelmes, a jó döntések érdekében szükséges vitákról beszélek most, azokat nem szabad megspórolnom. Úgy gondolom, úgy kellene ma innen elmennünk, hogy közösen meg tudnánk állapodni néhány dologban.
Tisztelt Képviselőtársaim! Sokan mondják: a családi adózás emlegetése, igénylése lerágott csont. Mégsem hagy nyugodni: valóban végiggondoltuk? Végigszámoltuk, mi a gazdaságosabb hosszú távon? És ha ez nem megy? Vagy ha például a főhivatású anyaság intézményének kiterjesztéséhez nincsenek megfelelő forrásaink, nem lehetne adókedvezményeket adnunk azoknak a családoknak, ahol a nő vállalja, otthon marad, neveli a gyermekeit, ellátja a háztartást? Kevesebb lenne a munkanélküli, kevesebb kellene segélyre, több lenne a kiegyensúlyozott gyermek és felnőtt.
A családok élete zaklatott, nehéz. A dolgozó nő helyzete, élete sohasem volt könnyű. De bizony korábban megengedhette magának, hogy különböző szolgáltatásokat vegyen igénybe, hogy például legalább a család ágyneműjét a Patyolatba vigye. Nyugodtan mehettek munkába, mert gyermeke nevelésében segítségére volt a bölcsőde, az óvoda, a napközi. Ma mindez számukra megfizethetetlen. Tudjuk, súlyos gond, hogy a gyermekintézmények megszüntetésére nagyon sok esetben rövid távú anyagi érdekek miatt és nem átgondolt koncepció részeként került sor.
A háztartás ma több munkát jelent, időigényesebb, mint korábban volt. Újra tanultunk például befőzni, járjuk a piacot, az üzleteket. Nézzük, ma mi hol olcsóbb. Mindezek együtt zaklatottabbá is teszik a családok életét. Nyugodtabb, jobb légkörben nevelődhetnének gyermekeink, ha lépésről lépésre, az anyagiak megteremtésének függvényében elindulhatnánk a javasolt úton. Úgy gondolom, közös a felelősségünk abban is, hogy jó elhatározások érdekében semmit vagy csak keveset tettünk. Ha a nők részmunkaidőben való foglalkoztatásában, a bedolgozói munka szervezésében előbbre tartanánk, elmondhatnánk, tettünk valamit a családok anyagi biztonságáért, a családok harmonikusabb életéért.
E néhány gondolattal szerettem volna a vitához hozzájárulni. Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)
