BÁRSONY ANDRÁS
BÁRSONY ANDRÁS
BÁRSONY ANDRÁS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A vita e tisztelt Ház falai között kétfajta lehet. A klasszikus parlamentarizmus szabályai szerint - nemcsak írott, hanem íratlan szabályai szerint - érvek csatájában egymás érveit, egymás által elmondottakat, és egymás személyét földbe döngölve, és ebben talán semmi kivetnivaló nincs, úgy általában.
E törvényjavaslat tárgya azonban nem általános abban az értelemben, amilyen értelemben a parlamenti vitát, mint vitát értelmezni lehet. Ezért én nagyon nehezen tudom megélni azt a vitamódszert, amelyet egyébként magam is elfogadhatónak tartok más kontextusban. Nem tartom azonban elfogadhatónak e törvényjavaslat tárgyát tekintve, és elnézést kérek ezért a kifejezésért, mert akik ezt a vitát ilyen módon generálják, azok úgy gondolom, hogy a törvényjavaslat tárgyáról beszélnek. Számomra ennek a törvényjavaslatnak nem tárgya van.
(19.40)
Éppen ezért nem akarok vitába szállni, nem szeretnék vitába szállni azokkal az egyébként törvényjavaslati vitaforma mellett szokásos érvekkel, hogy volt-e hétpárti egyeztetés, amelyet feltesz egy képviselőtársunk, aki egyébként független képviselő. Hogy volt-e szabályszerű hétpárti egyeztetés, hogy volt-e megállapodás, hogy ennek a vitának a formai vagy a Házszabály szerinti keretei mellett az egyébként egymás között szokásos előzetes egyeztetései lezajlottak-e, mert nem erről szól ez a vita számomra. A vita arról szól, hogy a Ház falai között megszületett, immáron több mint öt éve egy törvény, mely megörökítette 1956, a magyar forradalom emlékét, és ma már kifürkészhetetlen módon utolsó pillanatban kimaradt belőle egy embernek, egy politikusnak, egy államférfinek a neve. Ez nem nyomozóhivatal, ez nem nyomozóhatóság, hogy kiderítse, hogy miért.
De a hiányérzet - úgy gondolom - bennünk van, bennünk lehet, és talán engedtessék meg azt mondani, hogy bennünk kéne, hogy legyen. Éppen ezért nem érzem igaznak azt az állítást, hogy nem vagyunk mi abban a helyzetben, mint a Magyar Szocialista Párt parlamenti frakciójának képviselői vagy e párt tagjai, vagy egyszerűen csak e párt által a parlamentbe küldött képviselők, hogy egy ilyen törvényjavaslatot megfogalmazzunk, ha azok, akik úgy érzik, hogy mi nem lettünk volna ebben a helyzetben, miért nem tették meg az elmúlt időszakban? Vajon miért nem adóztak Nagy Imre emlékének azóta bármilyen - egyébként, ha úgy tetszik, történelmi nagyságának megfelelő - alkalomkor? Úgy gondolom azért, mert nem tartották fontosnak. Ha pedig nem tartották fontosnak, akkor úgy érzem, nincs erkölcsi alapjuk (Zaj. Dr. Pusztai Erzsébet: Ez se az....) ahhoz, hogy tőlünk elvitassák.
Szeretném azt is leszögezni, hogy számomra, aki akkor tízéves gyerekként éltem meg az események egy részét, és nyilvánvalóan személyes élményeim messze elmaradnak mindazokétól, akik felnőtt fejjel bármilyen módon részesei voltak 1956-nak, számomra azonban 1956-ot követő időszaknak általam immár felnőtt fejjel megélt időszaka két szóval írható le: az egyik szó a kádárizmus, a másik szó pedig a Kádár-korszak. Lehet, hogy történészek, filozófusok ezt a kettős kategorizálást nem fogadják el, én azonban önkényesen mégis teszek egy kísérletet annak megmagyarázására, hogy mi a kettősség. A kettősség abban rejlik, hogy ezt a Kádár-korszakot, ezt a maga fizikai valóságában mindannyian átéltük, megéltük, és akik itt ülnek, nagyon sokan egyszerűen csak túlélték. A kádárizmus más. A kádárizmus az egy szellem, egy rossz szellem, ha szabad ebben az értelemben használni, és ez a kádárizmus volt az, amelyik Nagy Imrét megpróbálta olyan helyre taszítani a magyar történelemben, amelyről úgy gondolom, hogy egyformán úgy gondolkozunk, hogy ez méltatlan volt.
Ha tehát, mi ma ebben az országban úgy gondoljuk, hogy nemcsak a Kádár-korszakot kell végérvényesen lezárni, hanem le kell számolni a kádárizmussal, amely életében és holtában Nagy Imre szimbolikus ellenpontjává vált, akkor nincs más lehetőségünk, mint a magunk részéről megtenni azt, amit egy szabadon választott parlament képviselői megtehetnek immáron a második szabadon választott magyar parlamentben, ha az első nem tette meg, hogy megemlékezünk Nagy Imréről. Törvényben.
Nagy Imre - mint ember - a családé. Nagy Imre - mint politikus - talán a korszaké. De Nagy Imre - mint államférfi - túlmutat azon a néhány éven és évtizeden, amelyre tevékenysége kiterjeszthető. És ha ebben a Házban már elhangzottak azok a szavak, melyek a magyar parlamentarizmus során olyan személyek érdemeinek törvénybe iktatását sorolták fel, akik a maguk korában talán nem feltétlenül értettek egymással egyet - gondolok itt Széchenyire és Kossuthra -, de az utókor ítélete, a későbbiek ítélete mindkettőjük tekintetében, a pozitívumokat kiemelve, az érdemet tartotta a fontosnak, nem pedig a valamikori vitákat, és hogy ezek után Ferenc Józsefet is megemlítsem, amely szintén elhangzott ebben a furcsa kontextusban - tovább nem megyek, nem is szükséges - úgy gondolom, nekünk a szabadon választott magyar parlamentarizmus második periódusában azon el kell persze gondolkodni, hogy amikor egy ilyen törvényt alkotunk, akkor saját keserűségünknek adunk-e hangot, vagy pedig annak adunk hangot, amit útravalóul utódainknak ebben a történelmi korszakban hagyni tudunk. Én ez utóbbi mellett voksolok, amikor azt mondom, hogy Nagy Imre emléke igazán megörökítésre méltó, mert úgy gondolom, hogy ebben a Házban és a mai magyar társadalomban sokan vannak, akik személyes érintettségük, személyes tragédiájuk, személyes szenvedéseik okán mégiscsak velünk éreznek, amikor túllépnek e tragédiákon és azt mondják, hogy ez a tragédia akkor nem következhet be az elkövetkezendő generációk életében, ha mi magunk is, ők maguk is túl tudnak lépni ezeken a sérelmeken. Túllépni elvileg az elvileg túlléphetetlenen.
Tisztelt Országgyűlés! Én úgy gondolom, hogy mi nem szentté avatni akarjuk Nagy Imrét. Nem szentté avatni akarjuk, mert nem áhítat az, ami körüllengi őt, hanem egy történelmi személyiség történelmi szerepének valós értékelése. Ez pedig, meggyőződésem szerint, tisztességes szándékból fakad, tisztességes akarat övezi, és meggyőződésem szerint, ebben a Házban oly sokszor elhangzott mondat szerint kéne a Ház bármely oldalán a képviselőknek átgondolni e törvényjavaslat lényegét, nevezetesen e törvényjavaslat lényege: kiről szól és kikhez. Nem pedig, ha már úgy tetszik, nem pedig azt nézni, hogy kik írták alá a törvényjavaslatot előterjesztőként. Az utókor a törvényt, az alkotott törvényt nézi, nem az aláírók személye a fontos. Az aláírók személye, esetleges pártállása annyiban fontos, amennyiben talán nevükhöz fűződik legerősebben a felismerés szükségessége. A törvényjavaslat, és a szándékaink szerint megalkotandó törvény azonban, nem arról szól, hogy kik találták érdemesnek Nagy Imrét erre, hanem hogy ki volt érdemes az emlékének megörökítésére. Én éppen ezért kérem valamennyi képviselőtársamat, hogy emelkedjen felül azon a szemléleten, hogy kik kezdeményeztek, és az a szemlélet legyen közös ebben a Házban, hogy kiről és kinek szólunk. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
