DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS
DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS
DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kiss József, a nagy magyar zsidó költő írta a múlt században az 1848-as forradalmakkal kapcsolatban azt a sort, hogy "engedjetek a szent koporsóhoz, hisz aki benne nyugszik, az nekem is anyám".
(19.50)
Én azt mondom, és ezzel felelek Orbán Viktor '89-es mondatára is, hogy igenis a vita arról is szól, hogy a baloldalt is oda kell engedni ehhez a koporsóhoz, nem engedély szükséges hozzá, hanem a nemzeti akaratnak ez része is. Mert a baloldal része a nemzetnek, a demokratikus baloldal, és most ne kezdjünk filológiai vitát, mindenki tudja azért, hogy aki Nyugat-Európát látja, hogy mi a demokratikus baloldal és mi a sztálinizmus vagy mi a posztkommunizmus. Ez a vita arról is szól egyébként, hogy nem tudjuk magunkban feldolgozni a múltat, itt, sokan és azért nem tudjuk a múltat magunkban feldolgozni, mert nem tudjuk feldolgozni a jelent. Nemcsak arról van szó ebben az országban, hogy a baloldalt nem akarják befogadni sokan, és nehezen viselik el, hogy ugyanolyan demokratikus erő, mint a másik - egyébként a fogyatékosságaiban is hasonló -, hanem arról is van szó, hogy senki nem akar elfogadni senkit. Hiszen hallottunk itt már olyat, hogy a liberálisok se részei a nemzetnek, hallottunk itt már olyat, hogy igazán a mucsaiak se részei a nemzetnek, hogy itt nem is igaz, hogy jobbközép lehet, mert itt csak Torgyán és a fényes nem tudom milyen elvek között lehet választani. Én azt gondolom, hogy itt ennek a vitának azért mégis van egy haszna, a politikai eliteknek Magyarországon egy nagyon hosszú tanulási folyamaton kell átmennie, és ebben miért ne segítsen nekünk Nagy Imre és 1956 öröksége?
1956 öröksége - és ezt azoknak mondom, akik az események résztvevői voltak, áldozatai voltak -, 1956 öröksége nagyon soká tart, mire a magyar társadalom szerves részévé válik. Hiszen egy nagyon bonyolult harminc év követte, és maga az idő olyan kevés volt, hogy sokan csak akkor eszméltek már, mire vége lett. Hadd mondjak egy másik példát. Van nekem egy szocialista barátom, idős bácsi, a szocialisták ismerik, a Domi bácsi, akit '56-ban majdnem kivégeztek, mert a gödöllői forradalmi bizottság egyik vezetője volt, és ő úgy úszta meg, hogy aki őt agyon akarta verni, az a kihallgató tiszt, felismerte benne a '46-os néptanítót. Akkor azt mondta ez a karhatalmista, hogyha Domi bácsi ellenforradalmár, akkor itt nem volt ellenforradalom - és megfordult a dolog, a tisztet végezték ki, a Domi bácsi pedig megmenekült.
Tehát, hogy kiben mikor ébred a felismerés, az nem rangsor kérdése. Ki hogy éri meg a történelmet, én azt hiszem, ez személyes utak és nagyon sokféle más ügyeknek a kérdése is. Ez számomra világos volt Nagy Imre temetésénél is, amikor mi a reformkörök koszorúját vittük ott és az utolsó pillanatban valahogy lefelejtődtünk a protokoll-listáról. Ez lett volna az egyetlen baloldali koszorú egyébként négy demokratikus vagy nemzeti kommunista csontjainál, de mi ezt akkor - ha úgy tetszik, ha fájt is nagyon, de - megértettük, mert tudtuk azt, hogy a demokratikus baloldal már sok mindent próbálkozott, feszegette a régi rend kereteit. Hiszen erről szólt a Nagy Imre története is, mert '53-tól az a bizonyos tisztítótűz, a demokratikus szocializmus hite vezetett el '56-hoz, és ott is a baloldal jelen volt, hiszen a munkástanácsok a munkástulajdon eszméjével tipikusan baloldali eszmét képviseltek, és lehetne sorolni a többit is, de ezek mind ismertek, csak végig kellene őket újra és újra gondolni.
De a '60-as évek reformmozgalma vagy a '80-as évek értelmiségi lázadása, ami elvezetett odáig, hogy Pozsgay Imre '89 január végén kimondta a szót, amivel a Kádár-rendszer alól kihúzta az utolsó téglát, azaz kimondta, hogy '56 nem volt ellenforradalom, majd utána az MSZMP akkori belső ellenzéke kimondta azt május 20-án, hogy Nagy Imre koncepciós per áldozata lett. Tehát, ha úgy tetszik, mi úgy éreztük, hogy sok mindent megtettünk, de tudtuk azt, hogy nem tettünk eleget, és elfogadtuk azt, hogy az ellenzék teszi meg azt, ami a baloldal erkölcsi kötelessége lett volna. Ő temeti el Nagy Imrét harmadszor - ugye ezt tudjuk -, de ezzel semmit nem sajátított ki az akkori ellenzék, sem a liberális, sem a konzervatív ellenzék, mert Nagy Imre - annak ellenére, hogy baloldaliként halt meg -, a nemzetnek a főszereplője. Ő a nemzet szimbolikus politikusaként vonult be a történelembe és - ha úgy tetszik -, ebből a szempontból szinte mellékes az ő erkölcsi vállalása okán, hogy ő a baloldali utat járta végig, úgy ahogy azt a '20-as évektől a sztálinizmuson át egy ember végigjárhatott.
A másik, én azt mondanám és még azt is tudnám, hogy fordítsuk meg a logikát. Lehet, hogy ez a vita nem is olyan nemtelen, mert ráébreszt arra bennünket, hogy most érnek össze a dolgok, hiszen a baloldal feszegette a Kádár-rendszert, emlegette - ki titokban, ki nyíltan - Nagy Imrét, mert azért itt ült az a képviselő is, aki éppen már nincs benn, aki filmet csinált erről '86-ban, és nagyon sokan voltak, lehetne itt névsorokat mondani, de nem kenyerem az önigazolás, tehát a baloldal, aki feszegette ezt a rendszert - nyilván másokkal együtt, mert mások is tették ezt -, és végül ugyanakkor nem ő tudta beteljesíteni a rendszer megdöntését és Nagy Imrének a történelmi rehabilitását, de majd utána az új parlament '90 után elfogadta az '56-os törvényt. Ez az egész így válik teljessé, ha Nagy Imre mint a magyar nemzet egy szimbolikus politikusa, a mártír miniszterelnök sorában a második, ebbe a törvénybe bekerül, és az egész akkor így, ha úgy tetszik, szinte sugározza magából azt, hogy a nemzet az milyen részekből áll és hogyan mégis egy.
Azt is szeretném azért itt mondani, hogy aki ismeri Nagy Imre munkásságát, az tudja, hogy azért ez a végső vállalás az nem véletlen. Mert azért valami másság végigkísérte az életpályáját, hiszen a '20-as években ő például megpróbált szociáldemokrata lenni, részben azért is, mert az Égető család révén egy szociáldemokrata családdal érintkezett, másrészt meg akkor úgy tűnt, hogy a Bethlen-Peyer-paktum után, hogy nyílik egy kis lehetőség szociáldemokratává válni. De aztán kiderült számára, hogy a Horthy-rendszerben ő nem tud szociáldemokrata lenni, ezért a kommunisták felé kereste az utat. De valahogy mindig kilógott a sorból, a fogalmazásai is mások, még ebből a sztálinista zsargonból is szinte kiordítanak a mondatai és egyes szavai, és volt benne valami polgári is, ahogy őt elmesélték a tanítványai. Ő a gödöllői egyetemen is nem ilyen vörösingesként jelent meg mint népi káder, hanem egy polgárparaszti kinézettel, vagy mondjuk úgy, hogy polgárként próbált ő - ha úgy tetszik, professzorosan is - előadni. Tehát volt benne egyfajta másság és dac, és látszik az, hogy sokszor föllázadt, nem akarta az önkritikát megtenni és ez - azért azt kell, hogy mondjam -, hogy nem arról van szó, hogy csupán az '56 felvállalása a 28-ika utáni vállalása majd a halál vállalása tette őt naggyá, hanem ez azért a korábbi életpályájában is benne volt - ha úgy tetszik - a történelemnek kiszemelt áldozata és hőse volt egyszerre.
Arra már nem volt alkalma, mert kivégezték, hogy újra szociáldemokratává váljon, tehát nemzeti demokratikus kommunistaként halt meg, mert tudjuk azt egyébként, nagyon hasonló utat járt be például Dubček, aki reformkommunistából aztán szociáldemokratává vált, de ilyen szempontból csak azért hangsúlyozom ezt, mert igenis a Nagy Imre útja az a demokratikus baloldal kiteljesedése felé mutatott.
Végül azt is szeretném mondani, hogy nagyon helyeslem azt a módosító indítványt, hogy a mártírtársak is bekerüljenek a törvénybe, de azért azt is hozzá kell tennünk, hogy Nagy Imre mégis egy különleges szereplője a történelemnek, hiszen ő azáltal, hogy miniszterelnökként vállalta ezt az utat és a halált, ezáltal ő egy szimbólumává vált a többieknek is. Tehát semmiféle kisajátítás nincsen abban, ha Nagy Imre nevét külön törvény említi, hiszen ő jelképe annak az egésznek, amit '56-os forradalomnak nevezünk.
(20.00)
Végül azzal fejezem be, hogy Nagy Imrének üzenete van a mához is, és ez ma talán ezért kényelmetlen sokak számára, mert Nagy Imre azt üzeni, hogy lehet visszavonulni, lehet megalkudni, lehet elveszni a hétköznapokban, lehet egy kicsit elmenekülni is, de mindenki számára, minden politikus számára és minden politikai erő számára van egy pont, és egyébként az embernek is van egy pont, és a nemzetnek is van egy pont, ahol már nem lehet tovább hátrálni. És ebből a szempontból az ő ma legaktuálisabb üzenete talán, hogy az erkölcsi vállalás nélkül a politika belesüllyedhet az inmoralitás és a hétköznapiság silányság mocsarába. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok részéről.)
