DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Előterjesztők! - mondanám, de nem látom a teremben, csak Vitányi Ivánt - tehát tisztelt Vitányi Iván!
Engedjék meg, hogy mielőtt mondanivalómra térnék, két névvel egészítsem ki a Sándorffy Ottó által tegnap felolvasott névsort: Hadady Rudolf, a salgótarjáni acélgyári nemzetőrség parancsnoka, és helyettese: Hargitay Lajos. 1956. december 13-án szadista hóhérok Hugyagra vitték őket, eltörték csontjukat, kiszúrták szemüket, utána golyóval végeztek velük.
Tisztelt Országgyűlés! Mindannyian tudjuk, akik itthon éltük meg 1956-ot és utána sem hagytuk el az országot, hogy Kádárék legfőbb érve, amellyel itthon és külföldön egyaránt igyekeztek magyarázni és elfogadtatni szerepüket, és amelyre mint elvi kinyilatkoztatásra úgyszólván alapozták létüket, hogy ami 1956. október 23-án és utána történt, ellenforradalom volt, Nagy Imre miniszterelnök nacionalista ellenforradalmár és áruló, a forradalom és szabadságharc többi hőse és mártírja pedig közönséges közbűntényes bűnöző és huligán.
Jól emlékszem még, mivel két szememmel láttam, hogyan adtak minderről ököllel, pofonokkal, gumibottal, puskatussal és sortüzekkel gyakorlati oktatást “népnevelés” - ezt természetesen idézőjelben mondom - céljából falura rándult pufajkások, muszkavezetők, verőlegények, szadista ügyészek és vérbírák, röviden sírjukban is megátkozott gazok. És arra is jól emlékszem még, milyen kegyetlenül számoltak le azokkal, akik nem tudták magukba fojtani a szót, nem tudták elhallgattatni lelkiismeretük és igazságérzetük szavát. Elég volt egyetlen megjegyzés, akár egyetlen elejtett szó, hogy állásvesztésre, azonnali kirúgásra ítéljenek embereket, ha Nagy Imre, a forradalom és a forradalmárok védelmében mertek nyilatkozni, ha mégoly halkan, szerényen vagy szolidan is. MSZMP-tagok számára ugyanakkor kifejezett előírás, sőt kötelesség volt, hogy - úgymond - hatékonyan, megalkuvás nélkül terjesszék az '56-tal kapcsolatos hivatalos ideológiát. Szeretném hangsúlyozni, hogy az ideológia nevet ezúttal marxi értelemben használom. Az ideológia pedig e szerint nem más, mint hamis tudat, olyan eszme, tétel, tan vagy más szellemi gondolati alkotás, amelyet ugyan tudatosan, de hamis tudattal, a tények megmásításával, jobb esetben félreértése alapján hoznak létre. Iskolapéldája volt ennek, hogy alig egy-két évvel az események után már odáig mentek a csűrés-csavarással és a hazudozással, hogy Kádár arról kezdett szónokolni, hogy 1956. októbere tőkés-földesúri lázadás volt. És arra a nyegle, pimasz, arrogáns és eléggé el nem ítélhető és eléggé meg nem bélyegezhető modorra is jól emlékszem, ahogy egyes MSZMP-tagok lihegték túl a dolgokat, csúfondárosan, szállóigeszerűen, kárörvendően hangoztatták, hogy - idézem - "'56-os bűnökre nincs megbocsátás". Nem is volt. Nem múlt el jelentősebb évforduló, hogy tisztogatás ne történt volna, hogy néhány embert az évforduló tiszteletére csak úgy sportból, rutinból ki ne rúgtak volna, fel ne áldoztak volna. Így történt 1966-ban, és így 1976-ban is. Mindez persze a valódi okok gondos elhallgatásával, eltitkolásával, a tények elferdítése és elleplezése alapján, sunyi, alattomos és csak galádnak nevezhető módszerrel, amelyet, mint jól bevált fogást, főleg egyházi személyekkel szemben alkalmaztak. Az volt ugyanis a módi, ha egy fiatal és lelkes pap valahol fellendítette hitéletet, hogy azonnal elhelyezték - persze nem a valódi okok megnevezésével, hanem jól kiagyalt, álokokra és érvekre hivatkozva, amelyek úgy voltak kitalálva, hogy lehetőség szerint valószerűen hangozzanak és jól feleljenek meg a kispolgári bordélyszemléletnek, egyszersmind a gondosan táplált, otromba és meglehetősen útszéli, egyházellenes malackodásnak is. Hogy például az illető homoszexuális, megrontja a fiúgyermekeket vagy átlagon felüli nőfaló, kiköt a menyecskékkel és a lányokkal stb.
A mondottak és más, ezúttal szóba nem hozott embertelenségek és atrocitások után kifejezetten sokkoló, azon túl határozottan ízléstelen és erkölcsi értelemben is erősen kifogásolható, hogy most éppen a Magyar Szocialista Párt parlamenti frakciója kívánja szentté avatni Nagy Imrét és törvénybe iktatni emlékét. Az a párt tehát, amely - mint általánosan ismert - a kádárista MSZMP jogutódja, tagságának jelentős része is Kádár János pártjából jött át, és amelynek tagjai közt ma is sokan lehetnek, akik ilyen-olyan mértékben elmarasztalhatók a felsorolt cselekményekben, amennyiben kimondva vagy kimondatlan, egyetértettek '56 kádárista értékelésével, helyeselték Nagy Imre, a forradalmárok és a nemzeti ügy harcosainak kivégzését, jogosnak ítélték a megtorló intézkedéseket. Röviden tehát, fölöttébb is furcsa, tagadhatatlanul elképesztő, hogy most azok kezdenek átmenet nélkül hozsánnázni, akik eddig "feszítsd meg"-et harsogtak. Ne tessék haragudni, de itt olyan jelenségekkel állunk szemben, amiktől émelyeg és emelkedik az ember gyomra.
Nem arról van szó, hogy ne legyen Nagy Imre-törvény. Igenis legyen, de semmiképp se azok jóvoltából, akik nemrég még együtt üvöltöttek a farkasokkal. Mert legalább annyira meghökkentő és visszataszító, hogy erősebb kifejezést ne használjak, mintha Néró utódai követelték volna a római szenátustól, hogy dicsérettel és elismeréssel foglalja határozatba Krisztus és a keresztény mártírok emlékét.
Nem vonom kétségbe az MSZP által eddig megtett út jelentőségét. Mégis tényként lehet megállapítani, hogy a szocialista frakció nincs abban a helyzetben, hogy kezdeményezője lehessen a Nagy Imre emlékét megörökítő törvénynek. És nem is lesz, míg ország-világ előtt el nem határolja magát, nem mond határozott és egyértelmű ítéletet a Kádár-korszak bűnei fölött, nem ítéli el határozottan Kádár "apró dögei" és a többiek árulását, a társadalmon elkövetett erőszakot és gaztetteket, a bírósági procedúrával leplezett politikai gyilkosságokat, muszkavezetőket, pufajkásokat és verőlegényeket, mindaddig, míg nem tesz meg mindent az átvilágítások azonnali végrehajtása és a közélet megtisztítása érdekében, és mindaddig, míg nem folytat olyan külpolitikát, amelyre a mártírhalált halt Nagy Imre is igent mondana. A Beneš-dekrétumok tárgyában történt szavazás tanúsága szerint ma még távolról sem ez a helyzet.
(19.20)
Nem szeretnék az illetéktelen beavatkozás hibájába esni, se mások ügyeibe ártani magam. (Közbeszólások az MSZP soraiból: Már megtörtént! A tárgyra!) Kritikához jogom van. Erről ennyit. Mégis kikívánkozik belőlem a megjegyzés: tényigazság, hogy a barikádnak két oldala van, de nem lehet egyszerre mind a két oldalon állni, nagyimrésnek és kádáristának is lenni, a gyilkosokkal és mártírokkal, a hősökkel és árulókkal egyszerre parolázni.
Bár kétségtelen, hogy '56 a magyar történetben mindenki más előtt Nagy Imre nevével forrott össze, a tisztesség és a becsület mégis azt kívánná - és nem kétlem, hogy Nagy Imre is így látná jónak -, hogy a törvény mindazok nevét is tartalmazza, kik életüket adták, akikről joggal mondhatjuk el a költővel, hogy "Érted haltak, szent Világszabadság!". (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
