DR. SZOLNOKI ANDREA
DR. SZOLNOKI ANDREA
DR. SZOLNOKI ANDREA, az SZDSZ képviselőcsoport részéről: Tisztelt elnök asszony, köszönöm szépen a szót. Kedves Képviselőtársaim!
Ma Magyarországon - én azt gondolom - nincsen egyetlenegy olyan ember sem, aki nem kiált az egészségügy reformja után. Ma Magyarországon senki sem elégedett a magyar egészségüggyel, főleg annak nem a kórházi ellátóhálózatával. Az állampolgár, a beteg és a leendő beteg a járulékok magasságát panaszolja, ugyanakkor amikor kórházba kerül, akkor úgy érzi, hogy nem megfelelő szintű ellátást kap az omladozó, rossz állapotú kórházakban és sok esetben elhasználódott, amortizálódott műszerek között.
(10.30)
Az egészségügy reformja 1990 után megkezdődött. A háziorvosi rendszer kialakításával kezdődött az egészségügy reformja, és ma már büszkén mondhatjuk, hogy ez a reform a háziorvosi rendszert teljes egészében átalakította. Kedvező, pozitív irányt vett a reform és a privatizáció folytán az országban már több, mint 50%-a a háziorvosi praxisoknak privatizált formában működik. És ez mindenképpen nagyon jó, a betegek sokkal elégedettebbek és a háziorvosok is - nagyobb teljesítményük arányában - nagyobb összegekhez, működési költségekhez jutnak hozzá, most már az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól direkt módon.
A reform elérte a kórházakat is, a hatalmas kórházi kapacitást, amely a 80-as évekre 110 ezer ágyra nőtt föl. Hiszen, ha visszaemlékszünk a bázisfinanszírozás mechanizmusára, akkor a kórházak abban voltak érdekeltek, akkor volt a kórházigazgató nagy és szőrös és okos, ha minél több ágyat birtokolhatott. A négyágyas kórtermekből így lettek nyolcágyas kórtermek, az ötágyasba betoltak még három ágyat, és ugyanakkor a szociális helyiségeket, a WC-ket, a tusolókat nem fejlesztették a kórházak. 110 ezer ágy alakult így ki Magyarországon.
Az elmúlt év reformjának következtében a kórházi ágyak számának csökkentésére 93 ezer ágy alakult ki, amelyet a jelenlegi előterjesztés is soknak talál. Valójában fölmerül a kérdés: sok-e a kórházi ágy ma Magyarországon, vagy kevés?
Ha a környező országokhoz viszonyítjuk magunkat, és 10 ezer lakosra számítjuk a kórházi ágyak számát, akkor találunk a környezetünkben olyan országot, ahol ettől sokkal magasabb ágyszám is van, és találunk természetesen olyan országot is, ahol alacsonyabb is. De soha nem lehet szinte lemajmolni a másik ország ágyszámát, hiszen itt olyan speciális morbiditási, mortalitási mutatók vannak, olyan speciális szociális környezet van, amellyel nem lehet magunkat Svájc, Ausztria vagy akár Németország ágyszámaihoz hasonlítani.
Ha azt nézzük, hogy a teljesítmény-finanszírozás bevezetésének következtében lényegesen csökkentek az ápolási idők a kórházakban - mert valóban felére csökkentették az ápolási időt -, és hogyha azt nézzük, hogy korszerű műszerekkel, korszerű terápiával rövidebb ideig kell, hogy feküdjön a kórházban a beteg, akkor valóban azt lehet elmondani, hogy sok területen valóban több a kórházi ágy, mint ami elviselhető volna, vagy ami egyáltalán szükséges. De ha a másik oldalról közelítjük meg a dolgot, és azt nézzük, hogy a kórházban sokszor szociális indokból is fekszik beteg, vagy kórházba fekszik olyan beteg, aki ápolási otthonra, vagy krónikus ellátásra, vagy akár elfekvőbe lenne való, akkor viszont kevésnek bizonyul még ez a 93 ezer kórházi ágy is, hiszen nincs hova hazaküldeni a beteget, amikor nincs otthon házi ápolás, nincs hova küldeni a beteget, amikor nagyon kevés - az országban talán kétszáz - ágyas ápolási otthon, ápolási osztály van - ez is Budapesten - és ennek is megvannak a sajátos tapasztalatai, hogy mennyire nem küldik a többi kórházak ebbe az ápolási egységbe, a krónikus belgyógyászatokra a betegeket.
Tehát, ha a szociális indokból kórházba fekvőket ki lehetne vonni és idősotthonba, szociális otthonba lehetne őket helyezni, az nagyon jó volna, s akkor valóban lehetne drasztikusan a kórházi ágyak számát csökkenteni. De pillanatnyilag még Budapesten is 1700 a napi várakozók száma, akik idősotthoni ellátásra, szociális otthonra várnak. Nagyon nehéz ma egy szociális otthonba bekerülni, hiszen oda csak befelé vezet az út élve, sajnos kifelé már nem így.
Tehát ahogy ürülnek a szociális otthoni ágyak, úgy lehet őket föltölteni. Azt szoktuk mondani az orvosi gyakorlatban, hogyha valakinél a kórházban fölmerül - egy idős betegnél -, hogy szociális otthonban kéne elhelyezni, mire el sikerül őt helyezni, a beteg általában már nem éli meg azt a napot. Ha ezeket a feszítő erőket is figyelembe vesszük, akkor talán nem is olyan nagyon sok ez az ágy, de hogy ennek a területi elosztása, és szakmánkénti elosztása nem megfelelő, az majdnem biztos.
A teljesítmény-finanszírozás bevezetésével egy olyan illúziót kergettünk, hogy a kapacitások szűkítését fogja maga után vonni a teljesítmény-arányos finanszírozás a kórházakban. Ez sajnos nem következett be, sőt, negatív hatása volt a teljesítmény-finanszírozásnak, a kórházak abban voltak érdekeltek, hogy ha rövid ápolási ideig is, de minél több beteget vegyenek föl és mindegyik ágyukat - ha lehet - töltsék be azért, hogy nagyobb teljesítmény-pontszámot érjenek el, és ennek megfelelően nagyobb forintértéket kapjanak az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól.
Tehát az orvos szakma tudja a keresletet és a kínálatot is meghatározni az egészségügyben. Hiszen az, hogy valaki beteg-e, vagy hogy mennyire beteg, ez csak vizsgálódás kérdése, és ennek a vizsgálódásnak a végeredménye lehet aztán a kórházi ellátás.
Ugyanakkor egy óriási árrobbanás is bekövetkezett a magyar egészségügyben, nevezetesen a keleti piacok lezárulásával csak Nyugat-Európából tudtunk már - és tudunk már - vásárolni, nyugat-európai áron. Tehát az összeg, amit az Országos Egészségbiztosítási Pénztár gyógyító-megelőző kasszája juttatni tud a kórházaknak, az valóban kevés, kevés a bérköltségekre és kevés a dologi költségekre. Tehát, amikor a kormány egy olyan törvénytervezetet tesz elénk, amely a kapacitások szűkítését célozza meg, akkor a céllal egyet kell, és egyet tudunk érteni, a hozzá vezető technikával már kevésbé.
Az előttünk fekvő törvénytervezet összemossa az ellátási felelősséget az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és a települési önkormányzatok között. Nevezetesen azt mondja, hogy a működési költségekért az Országos Egészségbiztosítási Pénztár felel, az ellátási felelősség pedig a települési önkormányzatoké. Holott, az önkormányzati törvény egyértelműen kimondja, hogy az ellátási felelősség és feladat, az a települési önkormányzatoké. Ha a törvény csak azt akarná befolyásolni vagy meghatározni, hogy a települési önkormányzatok milyen feladatot kell, hogy ellássanak az egészségügy terén, az helyénvaló volna.
De az, hogy a települési önkormányzat milyen módon, milyen kapacitással, hány ággyal és hány kórházzal kívánja ezt ellátni, az azt gondolom, hogy durva beavatkozás az önkormányzati törvény szellemében. Sőt, mi több, kimondja a törvénytervezet azt is, ami szerintem nonszensz, hogyha nem köt szerződést az Országos Egészségbiztosítási Pénztár az önkormányzattal, akkor az önkormányzat mentesül az ellátási kötelezettség alól. Ez mindenképpen ellentétes az önkormányzati törvény szövegével és szellemével, mert nem mentesülhet a települési önkormányzat az ellátási kötelezettség alól.
A törvénytervezet hatalmas jogot és lehetőséget ad az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak. Az első szerződéskötésnél, a törvénytervezet elfogadása után, elsőként az Országos Egészségbiztosítási Pénztár teszi le a szerződési ajánlatot, a későbbi években pedig az ún. megyei egyeztető fórumok, amikről szintén fogok majd valamit beszélni.
Aggályosnak találom azt, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár ilyen hatalmas jogot kap a kezébe. Két okból tartom aggályosnak: az egyik az, hogy az utóbbi időben a renoméja az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak, hát erősen megcsorbult bizonyos anomáliák és fölfedett dolgok következtében, ez az egyik, és a másik az, hogy nem látom az Országos Egészségbiztosítási Pénztárban azt a szakembergárdát, akik alkalmasak lennének arra, hogy ilyen mélységben, megyei szinten, városi szinten beavatkozzanak a megyékben folyó egészségügyi ellátásba.
(10.40)
A törvény egy nagyon modern módon akarja megközelíteni a megyei ágyszámokat, nevezetesen egy képlettel. A képlet a törvény szellemétől erősen idegen, és a magyar egészségpolitikától is igen idegen. Jómúltkorában, a Népjóléti Minisztérium egyik vezetője azzal dicsekedett, hogy ilyen képlete még nyugat-európai országoknak, még Amerikának sincsen.
Én azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy nincsen, mert talán nincs is rá igazából olyan nagy szükség. A képlet nagyon modernnek tűnik és a matematikai módszereket is integrálja, de ugyanakkor a képletben a szintetikus mutatók összetevői évrőlévre változhatnak, és ennek megfelelően - ahogy a szociális és egészségbizottság előadója is említette - felmerül annak a lehetősége, hogy egyik évben, a mutatók megváltozásának következtében ágyat kell csökkenteni és a másik évben, a mutatók éppen megváltozásának következtében, ugyanazon a területen ágyat kell növelni, ami mindenképpen egy kicsit aggályosnak mondható.
Ugyanakkor a képletből hiányoljuk a környezeti hatások mutatóit. Nevezetesen azt, hogy egy városban vagy egy megyében mekkora a zöldfelület, mennyi az autóbuszok száma, mennyi a csatornázott lakások, az egészséges ivóvízzel ellátott lakások száma.
Ha ezt az úgynevezett zöld alternatívát is bevisszük ebbe a képletbe, úgy ez alapvetően megváltoztatja a képlet végeredményét. Nevezetesen, a főváros vonatkozásában 2500-3000-rel több ágyra lenne lehetőség, amennyiben ez a zöld alternatívás képlet kerülne elfogadásra.
A Megyei Egyeztető Tanács, amely a kormányprogramban még Regionális Egészségügyi Tanács volt - hogy hogyan változott ez Megyei Egyeztető Tanácsra, azt nem nagyon tudom, hiszen a kormányprogram régiókban beszélt még. Hiszen az egészségügyben spontán alakultak ki régiók. A nagy megyeszékhelyek környékén, illetve az egyetemi városok környékén 6-7 régió úgy alakult ki spontán, hogy nem is kellett ezt fölülről vezényelni. Hiszen a mentőautó soha nem tisztelte a megyehatárokat, mindig odavitte a beteget, ahova a régióban a legmagasabb szintű - ha arra volt szükség - ellátást nyújtó intézmény volt.
A Megyei Egyeztető Tanácsnak tagja az Országos Egészségbiztosító Pénztár képviselője. Ahogy miniszter úr felsorolta, hogy kik a tagjai, ez mind nagyon helyes, hogy mind tagjaivá válnak ennek az egyeztető tanácsnak, de én elég aggályosnak találom, hogy 19 plusz a főváros, 20 megye egészségügyi tanácsának, illetve az egyeztető tanácsok mindegyikének tagja az OEP egy-egy szakembere.
Én nem hiszem, hogy az OEP-nek 20 ilyen jól képzett szakembere volna ma, hogy ezeknek az egészségügyi megyei egyeztető fórumoknak tagjai tudnak lenni, sőt, a törvénytervezetben az is benne van, hogy akár ott is kell nyilatkozniuk az OEP szerződéskötési ajánlatáról vagy pedig 3 napon belül.
Én nem tudom, hogy alkalmas-e ma az Országos Egészségbiztosítási Pénztár erre.
A mellékletekre rátérve, sajnos a szakmai hibáktól hemzsegnek a mellékletek. Nagyon-nagyon sajnálatos az, hogy amikor a speciális országos regionális ágyakat meghatározta a minisztérium, nem fordult a szakmai kollégiumokhoz, az országos intézetekhez, amelyek ezeket szakmai oldalról alá tudták volna támasztani, és azt gondolom, még most sem késő a szakmai kollégiumok véleményét kikérni, amikor a speciális ágyakról van szó, hiszen ha valaki, akkor a szakmai kollégiumok alkalmasak erre a megmérettetésre. Én nem tudom, hogy milyen elvek alapján vagy milyen végkövetkeztetésre jutva jutott a minisztérium ezen speciális ágyszámok összeszámlálására.
A 3. számú melléklet végén speciális tábla jelenik meg, amely érthetetlen számomra, hiszen a törvény szövegébe nem foglaltatik bele, ugyanakkor a MÁV-nak, a HM-nek és a BM-nek olyan védettséget ad, amely szakmailag indokolatlan, hiszen területi ellátási kötelezettség nem terheli ezen intézményeket, ugyanakkor megfelelő védettséget élveznek a törvény melléklete szerint.
A szövegben keveredik az Egészségbiztosító Pénztár és az Egészségbiztosítási Önkormányzat feladatköre, hiszen az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt említi a törvény majdnem mindhol. Ugyanakkor viszont tudjuk, hogy a döntéshozó testület az Egészségbiztosítási Önkormányzat kell, hogy legyen, a végrehajtást pedig az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak kell végeznie.
A megyei egyeztető fórumokon nem alakul ki egyezség, márpedig megkockáztatom, hogy nem fog kialakulni egyezség, illúzió azt gondolni, hogy ezeken az egyeztető fórumokon a különböző tulajdonosok, kórházakat tulajdonló önkormányzatok önként és dalolva fogják leadni az ágyaikat. Tényleg komoly viták lesznek, de az, hogy megegyezés is kialakuljon, azt a legritkább esetben tudom elképzelni. Ebben az esetben dönt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár.
Ha e döntést nem tartja jónak a települési önkormányzat, akkor bírósághoz fordulhat a törvénytervezet szerint. Én egyszerűen nevetségesnek találom, hogy bíróságnak kell eldöntenie ezt a kérdést, nem beszélve arról, hogy az idő olyan formában halad, míg a bíróság esetleg egy-két év múlva döntést hoz, hogy addigra már a kórház nyomait sem lehet azon a területen felfedezni.
A számok sem stimmelnek a mellékletekben. Nevezetesen, a képlet alapján kiszámítható, hogy egy megyében hány ágy volna feltétlenül szükséges. Ez egy szám. Ugyanakkor, ha kiszámítjuk a 10 000 lakosra jutó ideális, 85 ágyszámot - és a főváros esetében utánaszámoltam -, ez a szám messze különbözik attól a számtól, amit a képlet ad meg, ha az ellátási felelősséget is figyelembe vesszük. A képlet egy körülbelül 5000-5600 ágy leadását jelenti a fővárosban. A 10 000 lakosra jutó 85 ágy, ha az ellátási felelősséget is figyelembe vesszük, 1200 ágy fejlesztését jelentené a fővárosban.
Ha a szakmai normatívákat vesszük, ott sem stimmelnek a számok, ahol arról beszélnek, hogy 10 000 lakosra hány belgyógyászat, hány sebészet, hány fül-orr-gégészet és hány szakmai ágy jusson. Ez is - a fővárosban kiszámoltuk - 260 ágy leadását jelentené csak a fővárosi önkormányzat vonatkozásában.
Az ÁNTSZ-ek szakmai megfelelésekről nyilatkoznak. Én azt gondolom, hogyha még a Magyar Orvosi Kamara véleményét is kikérik, sem a Magyar Orvosi Kamarában, sem az ÁNTSZ-ben nincsenek ma olyan szakmai testületek, amely egy osztály vagy egy kórház szakmai megfelelőségéről nyilatkozik, ráadásul a törvény hatálybalépését követő 3. napon.
Biztató volt viszont számomra miniszter úr azon kijelentése, hogy nyitott más módszerek felé is, és nyitott az esetleges javító szándékú módosító javaslatok irányában.
Azt remélem, hogy a módosító javaslatokkal olyan állapotba hozható e törvénytervezet, hogy utána az Országgyűlés a cél érdekében el tudja fogadni. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
