DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF, az MDF képviselőcsoport részéről: Köszönöm szépen elnök úr. Tisztelt Ház!
Egykor Uttrechtben, Hollandiában járt medikusok körében terjedt el az a szólás, hogy az orvoslás az javítás, hozott anyagból és garancia nélkül. Most, amikor Magyarországon ma az ország lakosságánál csak egészségügye betegebb, akkor ezt a törvényjavaslatot is abból a szempontból kell néznünk, hogy javítást jelent-e, hozott anyagból készült-e, és van-e mögötte valami garancia?
(11.50)
A hozott anyag az valószínű, hiszen az államháztartási reform részeként kerül beterjesztésre, annak a folyamatnak eredményeként, amely valóban hozott anyag, hiszen az első hasonló ötletek a világbanki ajánlásban jelentek meg. Hogy javítást jelent-e, arról engedjék meg, megpróbálok meditálni. Véleményem szerint a beterjesztett javaslat rossz kiindulásból, alkalmatlan módszerrel és haszontalan megoldásokkal próbálja azokat a tényleg elképesztő feszültségeket feloldani, ami a magyar lakosság egészségi állapotának viharos, gyors rosszabbodása jelent. Hogy ez 1980-85 táján már eszébe jutott az akkor egészségüggyel foglalkozó, és ma is köztünk lévő politikusainknak, azt az egykori reformbizottság, majd a megkezdett reform, egészségügyi reform bizonyítja, amely aztán a '90-es években folytatódott, kiteljesedni látszott, és ez az egész mostani előterjesztés ennek a reformnak a visszafordítását célozza.
Hogy a kiindulás, a hozott anyag alkalmatlan arra, hogy komolyan ez egy ország több generációira kiterjedő egészségi állapotát meghatározza, ahhoz hadd idézzem a kieli Egészségügyi Rendszerkutató Intézet által a Népjóléti Minisztérium megrendelésére készült tanulmányt, amely '95 februárjában készült el, és összehasonlítja a német és magyar egészségügyi rendszer mutatóit. Hiszen az államháztartási reform során egyfolytában azt halljuk, hogy ez az ország túl sokat költ jóléti kiadásokra, és ezen belül túl sokat költ egészségügyre. A kiadásokkal nem lehet igazán érvelni a kormány-előterjesztés mellett, hiszen míg Magyarország sokkal kisebb GDP-nek, nemzeti összterméknek 6%-át fordítja egészségügyre, addig a tízszer nagyobb német nemzeti össztermékből 11%-ot fordítanak erre a célra. Tehát nem igaz az, hogy mi túl sokat költünk.
A másik állítás: túl sok az aktív kórházi ágyak száma. Mondom, a kieli tanulmány, ami a népjóléti minisztérium számára készült - tehát nyilván ismernie kell a miniszter úrnak -, Magyarország 1992-es aktív ágyai a 10 000 lakosra 74,7-ben állapítja meg, míg Németország akut ágyait 80,3 ágyban. Tehát nem több, sőt kevesebb az akut ágyak száma. Igaz, hogy az ágyak kihasználtsága Magyarországon mintegy 10-15%-kal rosszabb, tehát a kórházi ágyak nagyobb hányada áll üresen, de ez annak a következménye, hogy más a finanszírozási rendszer a két országban. Nálunk a DRG, tehát a diagnózis csoportos finanszírozás azt eredményezte, hogy az évek során - és ez a reform nagy eredménye - csökkent az átlagos ápolási idő, mégpedig 9,8 napra az aktív ágyakon, míg Németországban az ennek megfelelő akut ágyakon 13,9. Tehát tovább maradnak ott a betegek, mint a mi ágyainkon, ettől az ágyak telítettsége természetszerűen kisebb.
Megjegyzi a tanulmány, hogy ez várhatóan Németországban is rövidülni fog - mármint az ápolási idő -, ha ott is áttérnek arra a finanszírozási rendszerre, tehát a betegségcsoportok szerinti díjazásra, 25%-ban évente - tehát négy év alatt kívánják ezt elvégezni -, s akkor az ágykihasználtság náluk is hasonló mértékben romlani fog. Tehát a kiindulás mind a ráfordítások abszolút, mint relatív, nemzeti termékhez viszonyított hányadát illetően, mint pedig az akut ágyak, aktív ágyak számát illetően hamis az előterjesztésben.
Vajon a módszer, amivel be kívánják ezt vezetni, hasonló, vagy talán sikeresebbnek tűnik. Engedjék meg, hogy Horn Gyula miniszterelnökünket idézzem, két mondatát - ellenzéki politikustól ez igen szép gesztus - most május 10-én a sajtótájékoztatón mondotta azt, hogy: "A konszenzus szót ugyan nem ejtettem ki, mert azért egy államháztartási reformnak a kimunkálási és megvalósítása alapvetően a kormánykoalíció felelőssége". De a kérdést, a konszenzust firtató kérdést azért is indokoltnak tartom, mert egyfelől itt nem csupán egy parlamenti ciklusról van szó, hanem több parlamenti ciklusa zajlik le amíg megvalósul." Tehát rendkívül fontos, hogy a különböző politikai erők az alapvető törekvésekben egyet tudjanak érteni.
A másik, amit aláhúznék, hogy itt nemcsak politikai egyetértésre, hanem a társadalom egyetértésére van szükség. Nekem meggyőződésem, hogy a társadalom jóváhagyása, támogatása nélkül ez nem valósítható meg. Hogy lehet ezt megvalósítani? Úgy, hogy nincs olyan része, területe az államháztartási reformnak, ahol ne folynának - és majd a jövőben is folynak - nagyon széles körű szakmai és társadalmi viták.
Nos kérem, úgy látszik a miniszterelnök úr ebben a tényleg államférfiúi bölcsességről tanúságot tevő ígéretében most nem kell csalatkoznunk. Sikerült tökéletes társadalmi konszenzust létrehozni a politikai erők között, hiszen hallottuk, a kormánypártok képviselői rossznak tartják ezt az előterjesztést. Hogy szakmai konszenzus kialakult, azt már az idézett szakmai vélemények, pl. az orvosi kamara véleménye, amely egészségügyi katasztrófától tart, az orvosegyetemek rektorainak véleménye, akik azt mondják: "Az orvosegyetemek vezetői az ebből adódó káros következményekért felelősséget vállalni nem tudnak, és azok teljes erkölcsi, politikai és társadalmi következményeit a döntéshozókra hárítják." Vagy a Budapesti Orvosi Kamara véleményének a miniszter úrnak írt levélnek az utolsó szakaszát: "Az orvosi kamara feladata az orvos védelme, jelen fenntartásainkat mégsem elsősorban az orvosok érdekében, hanem a köztudottan beteg magyar állampolgárok érdekében tesszük. Ilyen intézkedések az amúgy is szánalmas körülmények között élő emberek ezreinek ellátását veszélyezteti, több ezer ember indokolatlan halálát okozhatják." Aláírta dr. Szilágyi Géza, a Budapesti Orvosi Kamara elnöke.
Nos, megteremtődött a teljes társadalmi, politikai és szakmai konszenzus.
Az a kérdés, hogy ezek után miért került elénk ez a törvényjavaslat? Hiszen annak idején a január-februári tanulmányok feldolgozása után a Népjóléti Minisztérium kiadott egy ún. "Sárga Könyvet" - az egészségügyi reformmal kapcsolatos elképzeléseiről - '95 októberében. Ebben a fekvőbeteg-intézmények kapacitásszabályozásának alapelvei fejezetének első mondata, tehát az a törvény, amiről most szó van, annak az alapelveiről a minisztérium által kiadott anyag első mondata úgy szól, hogy: "A kapacitás szabályozásának objektív adatokra alapozva a szükségleteket figyelembe véve kell történnie. A normativitás, kontingenselv - amiről tehát most szó van -, az egészségügyben csak korlátozottan alkalmazható, mivel nem képes követni az ellátandó lakosság demográfiai, morbiditási, mortalitási különbségeiből, szociális viszonyaiból, valamint a terület földrajzi adottságaiból komplex infrastrukturális feltételeiből adódó eltéréseket.
Ez volt '95 októberében, most '96 májusában mégis itt van előttünk ez a normatív kontingenselvet megvalósító törvényjavaslat.
(12.00)
Mi történhetett közben? Hiszen a rendelés nem most született, a '95. március 12-ét megelőző héten kapta meg a kormány a világbanki igénylistát. Egy darabig tartotta magát derék módon a minisztérium, aztán úgy tűnik, hogy a jelen törvény előkészítésével mégiscsak beadta a derekát, csakhogy arra nem volt már elég ideje, hogy megfelelő alapossággal felkészüljön.
Az történt, hogy az a fajta átalakítása, reformja az egészségügynek, ami abból indult ki, hogy a szükségleteknek kell meghatározni az ellátási szinteket, kapacitásokat, csak nagyon lassan érvényesül. Egy olyan rendszer, bonyolult rendszer, mint az ember, meg a még bonyolultabb rendszer, egy ország egészségügye két módon irányítható: vezérléssel és szabályozással. A reform gondolata a szabályozás, az önmagára visszacsatlakozó folyamatok önszabályozása volt, ahol a finanszírozási eszközökön, a teljesítményfinanszírozáson keresztül meg kellett volna várni, amíg ennek hatásai valóban eldöntik, hogy a beteg tényleges szükségletei szerint az egyes régiók, megyék, városok valódi megbetegedési adatai szerint mire van ott szükség. Ez lassan megy. Különösen azért, mert a finanszírozásban nagy eltéréseket adott az előző kormányzat a kórházaknak, jelezve, hogy évente, 4-5 év alatt megszűnnek a különbségek, tehát mindenki azonos feltételekkel kell hogy versenyezzék, és a verseny döntse el, hogy ki marad meg és ki nem.
Ehelyett a vezérlés - hogy is mondjam - tervgazdasági reflexei tértek vissza, s azt mondták, hogy nincs idő megvárni, amíg a társadalom szerves módon, a piac szerves módon megvalósítja a szükségletek szerinti elosztást, hanem nosza, essünk neki, találjuk ki, és gyorsan, azonnal hajtsuk végre! Nyilván közrejátszott, hogy a béremelésre szükség volt, nyilván közrejátszott, hogy a felére csökkent reálértéken, felére csökkent egészségügyi finanszírozásból már tovább nem volt fenntartható a rendszer, de kérem, akkor is: hát egy olyan országban, ahol nincs statisztika a megbetegedésekről, nincs területi megosztási egészségügyi térkép, nem tudjuk, hogy hol, milyen valós szükségletek lennének. Nincs, mert a Világbank erre a célra adott pénzét másfél év óta a Népjóléti Minisztérium nem tudta elkölteni, el sem kezdték a népesség egészségi állapotát vizsgáló felméréseket. Akkor milyen alapon lehet tervezni, és akárhány kreált mutatót milyen alapon lehet egy képletbe foglalva elrendelni, hogy mi legyen az egyes területeken a szükségleteket kielégítő egészségügyi ellátás. Hogy milyen eredménnyel, azt néhány személyes tapasztalatom alapján hadd mondjam el. Személyes, és ezért elfogult vagyok. Évekig a Korányi Kórház Baleseti Belosztályán dolgoztam - az "öngyilkos osztályon", népszerűbb, közismertebb nevén. Az ott folyó munka egy nagyon komoly szakmai bázist, emberi és technikai bázist hozott létre. Az öngyilkosok száma csökken ugyan, hála a Jóistennek, az elmúlt 5 év alatt fokozatosan, de az ipari balesetek, egyéb mérgezések száma nő, s várhatóan nőni fog az importált és nem kellően ellenőrzött veszélyes ipari technológiák és a mezőgazdasági növényvédelemben használt egyre veszélyesebb anyagok következtében. Tehát ez az osztály hősies munkával havi 600 beteget lát el 100 ágyán. Ebből a képletből 28 ágy maradna, ami azt jelenti, hogy másfél napos ápolási idő egy olyan osztályon, ahol egy gombamérgezett 6-8 hetet, egy foszforsavészter-mérgezett 4-5 hetet tölt el, de egy altatószer-mérgezett sem igazán nyitogatja a pilláit másfél nap alatt, arra is 4-5 nap kell legalább, és utána még igencsak két markos fiúnak kell hazakísérnie, hogyha akkor már ki kell bocsátani.
Ilyen eredmények születtek ebből a képletből. Egy országos feladatot ellátó intézet egy városi kórház egyik osztályaként kerül besorolásra, mert szervezetileg odatartozik, ez jut neki. Vagy a választókörzetemben, ahol ugyan Csintalan képviselőtársamat választották meg előttem, most a betegek, az ott lakók mégis nekem írják - már 1000 fölött - a leveleket, hogy megszüntetik az idegosztályt a Gyáli úti Markusovszky Kórházban, az idegosztályt, ahol elsősorban az agyi keringési betegeket kezelik, agyvérzetteket, agytrombózisosokat stb. stb., tehát egy népbetegségnek az ott lévő bázisa szűnne meg és alakulna át utókezelővé vagy ápolási otthonná, aminek a működése, illetve működtetése a Balassa Kórház esetében tapasztaltak szerint egyáltalán nem megoldott. Ez az ágyszámcsökkentés Budapesten 3700 ágyat jelentene. Demszky Gábor főpolgármester úr igen büszkén mondta, hogy 400 szociális ágyat, ápolási meg szociális otthoni ágyat tudnak ebben az évben létrehozni, ellentétben a vidékkel, tehát vidéken még rosszabb az arány. Az a 3700 ágy jelentős részben szociális okból ott tartott betegeket látott el, és ennek kiváltására mindössze 400 ágy lesz. Megcsinálni egyfelől az ellátás ilyen mértékű szűkítését, másfelől nem gondoskodni arról, hogy az eddig valamiért - nem egészségügyi indokból - ott lévő betegeknek legyen hova hazamenni, egy olyan minisztériumnak, amelyiknek a neve nem Egészségügyi, hanem Népjóléti Minisztérium, és két része van, a szociális és az egészségügyi ellátásért felelős rész, nem lehet, nem lehet megtenni, hogy ne vegyem észre, hogyha az egészségügyiben csökkentek, akkor ehhez a szociális ellátásban bővítenem kellene. Erről nem tudom, hogy a minisztérium megosztása, két minisztériummá szétválasztása miatt vagy milyen módon feledkezhetett meg, vagy milyen remények mellett feledkezhetett meg a népjóléti miniszter úr. Tehát ez a mechanikus megoldás, hogy 10%-kal, 10 000-rel csökkentjük az ágyakat, gyakorlatilag azt jelenti, hogy ugyanolyan struktúrát konzerválunk, mint volt, ugyanolyan rossz struktúrát, a reform nem megy tovább, csakis éppen 10 %-kal szegényebbek leszünk. Azt jelenti, hogy leépítünk, lerombolunk egy olyan rendszert, amely eddig is csak az abban dolgozók hősiessége miatt tudott talpon maradni. Azt jelenti, hogy az orvos, aki a leginkább kiszolgáltatott volt ebben az elmúlt negyven évben a határidős rendelet miatt, újra létbizonytalanságba, félelembe került, mert féltenie kell az állását, és egyáltalán nem mindegy, hogy kit fognak elbocsátani. Ez az orvosokban bizonytalanságot és a betegekben jelentős félelmet kelt. Nagyon jó lenne, ha a miniszter úr zárszavában eloszlatni tudná ezeket a bizonytalanságokat és félelmeket. Ennél csak az lenne jobb, ha megfogadná azt a Hérodotosztól származó mondást, miszerint: "Barbár az, aki lerombol valamit, amit felépíteni sose lesz képes." Köszönöm. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
