DR. MAGYAR BÁLINT
DR. MAGYAR BÁLINT
DR. MAGYAR BÁLINT, művelődési és közoktatási miniszter: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Hölgyeim és Uraim! "Amint mi magunk is, a végtelen jónak reményében ezt az egyetemet mindig készek voltunk különös pártfogásunkkal megoltalmazni, úgy a mi örököseinknek és utódainknak ajánljuk, hogy oltalmazzák meg, ruházzák fel kegyekkel és kiváltságokkal." Így intette és utasította II. Ferdinánd a magyarországi karokat és rendeket 1635. október 8-ai levelében, a Pázmány Péter Egyetem alapító levelének megerősítésekor.
Én nem kiváltságokat kérek önöktől, képviselőtársaim, midőn e törvényt a tisztelt Ház elé terjesztem, ám oltalmat és pártfogást igen, hiszen önök most a magyar felsőoktatás jövőjéről is fognak határozni.
A felsőoktatásról szóló első önálló törvény megalkotására sajátos társadalmi, gazdasági helyzetben került sor hazánkban, 1993-ban. A változtatás alapirányultságát akkor a felsőoktatási intézmények autonómiatörekvése és ennek megfelelően az állam korábban kialakult, túlzottan beavatkozó irányítási mechanizmusának leépítésére irányuló igény határozta meg. Nyilvánvaló volt az is, hogy az ágazatilag túlzottan széttagolt állami irányítási rendszer a felsőoktatás egységes fejlesztési szempontok szerint való átalakítását erősen nehezíti.
Alapvető feladat volt emellett, a hallgatói létszám erőteljes emelése által a felsőoktatás kiterjesztése, s e tekintetben a fejlett országokhoz való közelítése. Cél volt továbbá az is, hogy a felsőoktatási intézmények, a tudományos továbbképzésben és minősítésben is elnyerjék azon rangjukat, amely a világ fejlett országaiban természetszerűen hozzátartozik működésükhöz, s alapjául szolgál az oktatói feladatok legkorszerűbb tudományos eredményeket tükröző elláthatóságának.
Egyidejűleg igényként fogalmazódott meg az is, hogy az oktatás minősége javuljon, képzési struktúrája korszerűsödjön. A felsőoktatási törvény tehát többirányú funkciót lett volna hivatott betölteni, valójában azonban mindezen folyamatoknak inkább csak elindítására vált alkalmassá azáltal, hogy végső soron a reformnak csak a szervezeti alapjait vetette meg. Az állami irányítás erőteljes visszaszorítása olyan spontán folyamatokat indított el a felsőoktatásban, amelyek helyenként jelentős változásokat jelentettek a korábban fennálló állapothoz képest. Új intézmények, új szakok jöttek létre, jelentősen emelkedett a hallgatói létszám, megindult a doktori képzés az akkreditált egyetemeken, újra indult a habilitáció, hogy csak a leglényegesebb elemeket említsem.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.
A jegyzői székben Szili Sándort Boros László, dr. Trombitás Zoltánt Tóth István váltja fel.)
A jegyzői székben Szili Sándort Boros László, dr. Trombitás Zoltánt Tóth István váltja fel.)
Mindez nem eredményezett azonban átütő változást a hatékonyság és a minőségjavulás tekintetében. A felsőoktatási intézmények mind abszolút értelemben, mind a GDP-hez arányítva, joggal nehezményezik alulfinanszírozottságukat, korlátozott fejlesztési lehetőségeiket, s ebből adódó, olykor valóban sanyarú működési feltételeiket. Ennek jogosságát illusztrálandó, hadd említsek néhány számot: a felsőoktatás támogatásának a GDP-hez viszonyított aránya 1,3-1,4%-ról 1,1%-ra csökkent. Az elmúlt öt évben a felsőoktatási támogatások reálértéke 65%-ra, a kutatási és fejlesztési támogatásoké pedig egyenesen 35%-ra csökkent. A felsőoktatás állami támogatása, a központi költségvetési támogatáshoz viszonyítva 4% körüli szinten maradt az 1991-1995 közötti időszakban, miközben ugyanebben az időszakban a hallgatók száma 40%-kal bővült.
Az állam és a felsőoktatási intézmények között felhalmozódott feszültségek és a felsőoktatási intézményeken belüli állapotok egyaránt tényszerűen azt jelzik, hogy a felsőoktatás számára előrelátható és jogi értelemben is biztonságot nyújtó feltételeket kell teremteni.
(10.10)
Ugyanez az érdeke a kormányzatnak is, hiszen csak ezen úton képzelhető el az állandó robbanással fenyegető összetűzések felszámolása éppúgy, mint a felsőoktatásnak az ország előrehaladása szempontjából döntő jelentőségű korszerűsödése. Az a tény, hogy a 107/1995. számú országgyűlési határozat a kormányzati fejlesztési elképzelések leglényegesebb programpontjait meghatározta, elodázhatatlanná tette, hogy a felsőoktatási törvény az e program végrehajtásához szükséges törvényi feltételeket megteremtse.
Mindenképpen módosítandók a hatályos felsőoktatási törvény azon szakaszai, amelyek a felsőoktatási struktúrát kényszerpályákon tartják, a kitörési lehetőségek akadályaivá váltak. Bebizonyosodott mindenekelőtt, hogy a felsőoktatási intézmények elaprózott struktúrája, gazdálkodási tekintetben irracionális. Nem teszi lehetővé az eszközökkel és a szakemberekkel való hatékonyabb gazdálkodást, a mintegy 130 ezer nappali tagozatos hallgató képzése, csaknem 40 település, több mint 130 intézményében történik, önálló intézményt, kart, illetve kihelyezett tagozatot is beleértve. Hiányoznak a nagyméretű egyetemek, kevés a közepes méretű egyetem, viszont sok a kisméretű, néhány száz fős intézmény.
A hatályos felsőoktatási törvény által körvonalazott társulás lehetősége elindított ugyan egy egymáshoz való közeledést a felsőoktatási intézmények között, ez a forma azonban az integrálódásban rejlő tényleges előnyök, tartalékok közül csak igen keveset volt képes mozgósítani. A törvénymódosítás során most meg kell teremteni azokat a jogi kereteket és feltételeket, amelyek egy hatékonyabb működési forma irányába lendíthetik és ösztönözhetik e lényegében spontaneitáson és esetlegességen alapuló szövetkezési kísérletet.
A javaslat koncepciója szerint a felsőoktatási szövetség elnevezést kapná az az integrációs forma, amely lényegében a felsőoktatási intézmények akaratelhatározásából kezdhetne el szerveződni. Ám csak akkor nyerne állami elismerést, akkor válna szövetséggé, amikor - meghatározott feltételek teljesülése esetén - tényle-ges megtakarítások, szakmai és minőségi előnyök lennének kimutathatók, illetve valószínűsíthetők a szövetségi keretek között. Ebben az esetben az állam az integrálódási folyamatot anyagi eszközökkel is elősegítené. Az integrációt szorgalmazó államnak nem célja tehát, hogy össze nem illő intézményeket buzdítson kényszerházasságra, de támogatja azt a folyamatot, amelyben értékes képzést végző intézmények működése azáltal válhat hatékonyabbá és költségkímélőbbé, hogy közös szervezeti keretek közé lépnek.
A tervezet vitája során többen úgy vélekedtek, hogy erőteljesebb lépésekre van szükség az integráció, a valódi többkarú felsőoktatási intézmények megteremtése érdekében. Mi a javaslat kidolgozásakor úgy gondoltuk, hogy az autonómia tiszteletben tartása csupán az önkéntes akaratelhatározásból kiinduló integrálódási törekvésekkel egyeztethető össze, de természetesen önöknek, tisztelt képviselőtársaim, jogukban áll úgy dönteni, hogy ennél határozottabb intézkedésekre lenne szükség.
Az integráció szükségességét mi mindenképpen elismerjük, s támogatandónak véljük. Tudomásunk szerint vannak olyan felsőoktatási intézmények, például Pécsett vagy Debrecenben, melyek maguk is az egységes, önálló intézményi forma létrehozását szorgalmazzák s tartják a maguk számára elképzelhetőnek.
A törvénymódosítás egyik igen lényeges eleme a felsőoktatás finanszírozásának normatívvá tétele, ami kiszámíthatóvá tenné az intézmények számára, hogy milyen mértékű költségvetési finanszírozásra számíthatnak. Ugyanakkor a jövőben a felsőoktatási intézmények nagyobb mértékben támaszkodhatnak mind saját bevételeikre, mind a környezetükben fellelhető és mozgósítható, magán, illetve vállalkozói forrásokra. A javaslat jogilagi is garantálni kívánja, hogy az ebből származó előnyök nem járnak majd a költségvetési támogatás csökkentésével, hiszen enélkül az intézmények elveszítenék a források felderítésében való érdekeltségüket. Ez a környezeti támogatás, természetesen csakis akkor válhat reális forrássá az intézmények számára, ha kölcsönös előnyöket kínál. Abban az esetben tehát, ha az adományozók számára a támogatott intézmény szolgáltatásokat nyújt, például kutatásokat végez, közvetlenül hasznosítható munkaerőt kínál, tehát költséget kímél, továbbképzést végez, és ezzel egyidejűleg bepillantást, illetőleg beleszólást enged a rendelkezésre bocsátott anyagi eszközök hasznosításába.
A törvénymódosítás finanszírozási koncepciójának nem titkolt célja, hogy többletforrásokhoz juttassa a felsőoktatást azokon a területeken, amelyek addig egyáltalán nem, illetőleg messze alulfinanszírozottak voltak. Ilyen mindenekelőtt a kutatás, amelynek központi támogatása az idei 170 millió forintról 1997-ben már 2-2,5 milliárd forintra emelkedhet a törvény nyomán, vagy az eddig finanszírozatlan gyakorlati képzéssel kapcsolatos tevékenységek és sok egyéb, amit a javaslat megjelenít. A többletforrások elosztása részben teljesítményarányosan, részben pályázati úton történne. De a minőség szerinti differenciálást is a verseny szolgálja, a programfinanszírozási támogatás is, melynek törvényi alapon való megerősítése lényeges parlamenti döntés lehet.
A törvénymódosítás arra is lehetőséget kíván biztosítani, hogy az intézmény minősége, eredményessége is finanszírozási szemponttá válhasson. Ez lényegében a teljesítménymutató bevezetésével válik majd lehetségessé. Bár ennek hazánkban még nincsenek hagyományai, ezt a szempontot az intézmények tevékenységének értékelésekor érvényesíteni kell, és a mutatók teljesítéséhez pénzügyi következményeket kell társítani.
A koncepció növelni kívánja a felsőoktatási intézmények fejlesztési, korszerűsítési döntéseinek megalapozottságát azáltal, hogy az e döntésekért való felelősséget egyértelműbbé teszi.
Ennek szellemében nagyobb összhangot kíván teremteni a döntések eszmei szellemi célszerűsége és gazdasági megalapozottsága között. Ebben a szisztémában a menedzsertípusú gazdasági vezetők jelentősebb szerephez jutnak majd, mind a források megszerzésében, mind azok felhasználásában.
A gazdálkodási fegyelem megszilárdítását az is elősegíti majd, hogy az intézmények eladósodása esetén az állam szerepét nem a keletkezett hiányok átvállalásában jelöli ki a javaslat, hanem az azok leküzdéséhez való segítségnyújtásban. Erre szolgálna eszközül az intézmények gazdálkodásának átvilágítása, illetőleg a korszerűbb gazdálkodásra való áttérés kezdeményezése abban az esetben, ha ezt maguk az érintett intézmények igénylik. Ez a fajta válságmenedzselés tehát nem sértené az intézményi autonómiát, de lehetőséget teremtene arra, hogy az állami kiadások is jobban tervezhetők legyenek, valamint hogy ne kerüljenek igazságtalanul hátrányos helyzetbe a jól gazdálkodó intézmények.
A javaslat, az országgyűlési határozatnak megfelelően, következetesen érvényesíteni kívánja a versenysemlegesség elvét azáltal, hogy az államilag finanszírozott képzést, a fenntartótól függetlenül minden állami és államilag elismert felsőoktatási intézmény számára biztosítja, ám csak olyan hallgatólétszám arányában, amelyet a munkaerő-piaci prognózisok indokolnak.
Lényeges újdonsága a javaslatnak, hogy segít a nem állami, köztük az egyházi felsőoktatási intézmények létesítmény-fenntartási költségeinek hosszú idő óta vitatott és állandó feszültségeket okozó gondján. Erre az eddigiekben csak külön megállapodás alapján volt mód, ezentúl az normatív alapon jár, s mértéke az államilag finanszírozott hallgatólétszám után járó képzési normatíva 50%-a lesz.
Abból az elvi meggyőződésből kiindulva, hogy a kulturális nemzetfogalom nem azonos a politikai nemzet fogalmával, és ennek megfelelően a felelősség természete is más, a javaslat támogatni kívánja a határon túli magyarok képzését és e képzés megbízható finanszírozhatóságát azáltal, hogy a Felsőoktatási és Tudományos Tanács finanszírozási szakbizottságának döntése alapján lehetővé teszi a határon túli felsőoktatási programok közvetlen finanszírozását is.
A felsőoktatási törvény hatályba lépése óta eltelt idő alatt felhalmozódott tapasztalatok, továbbá a felsőoktatás-fejlesztési célkitűzések megvalósíthatósága érdekében szükséges a felsőoktatás országos szakmai szervei, a Magyar Akkreditációs Bizottság, a Felsőoktatási és Tudományos Tanács jogállásának és kompetenciájának újradefiniálása. A fő cél egy olyan szakmai koordinációs rendszer jogi megalapozása, amely képes kiváltani egy központosított kormányzati rendszer szükségtelen adminisztratív beavatkozásait, ám ugyanakkor megfelelő alapot ad a felsőoktatás stratégiai fejlesztésére és a felsőoktatás minőségének garantálására. Ennek legfőbb letéteményese az FTT, illetőleg annak stratégiai és finanszírozási operatív szakbizottságai, amelyek a döntések szakmai megalapozottságát és stratégiai megfontoltságát hivatottak garantálni.
A törvénymódosítás egyik fő célja egy vertikálisan jobban tagolt képzési rendszer, képzési szerkezet kialakítása, amely biztosítja az egyes képzési szintek egymásra épülését és a programok közötti átjárhatóságot. Ezt szolgálja mindenekelőtt a posztszekunder, vagyis az akkreditált iskolarendszerű felsőfokú szakképzés felsőoktatási rendszerbe való történő beillesztése, amely a hallgatói létszám jelentős emelkedését teszi lehetővé, ám nem eredményez a képzés szempontjából, túlképzés alapján előálló indokolatlan költségnövekedést. Ezzel megvalósul az a felsőoktatásban korszerűnek mondható piramiselv, amely úgy teszi lehetővé az átmenetet egy felsőbb képzési szintre, hogy közben minden szinten biztosít valamilyen felsőfokú képzettséget.
(10.20)
Az akkreditált iskolarendszerű felsőfokú szakképzés bevezetése által tehát a képzési szintek eddiginél tagoltabb, átláthatóbb szerkezete alakulhat ki. Ennek alapján négyféle szintű képzési program, képzettség, illetve végzettség különböztethető majd meg.
A felsőfokú szakképzés, a főiskolai és egyetemi alapképzés, a főiskolai és egyetemi szakirányú továbbképzés, valamint a doktori szintű képzés. Megteremtődik a főiskolai és egyetemi programok közti átmenet, az egymásra épülés, elágazás lehetősége is. A javaslat a többszintű képzés feltételeit, a kreditrendszer által biztosított átjárhatósággal teremti meg.
A törvénymódosítás alapelve szerint a tandíj, valamint az ösztöndíj és a szociális támogatás célja és tartalma alapvetően eltér egymástól, a kettőt tehát egymástól elkülönített elvek és egyéb megfontolások alapján kell rendezni. Az erre vonatkozó tandíjrendeletet, amely a törvény előkészítése miatt nem került előbb beterjesztésre, a törvény hatályba lépését követően haladéktalanul meg kell alkotni. Ennek előkészítése a Hökosszal és - természetesen - más diákszervezetekkel való együttműködésben már folyamatban van.
E stratégiai jelentőségű kérdéseken túl, a javaslat szabályoz bizonyos, az előző törvény által szabályozatlanul hagyott ellentmondásosan szabályozott kérdéseket is, így pontosítja, illetve új módon határozza meg a hallgatók és a hallgatói önkormányzat jogait, a felsőoktatási intézmények vezetői kinevezésének és visszahívásának döntéshozatali rendszerét, a miniszter törvényességi felügyeli jogkörét. Ez utóbbit - konkrét döntéseknél, egyedi döntéseknél - egyértelműen azokra az esetekre szűkíti le, amelyekben munkaügyi vagy egyéb bírói út nem vehető igénybe.
A szabályozás módszereit illetően hangsúlyozni szükséges, hogy törvénymódosításról és nem új törvényről van szó. Ez számos vonatkozásban megkötötte a kodifikátorok kezét. A törvény-előkészítés során folytatott szakmai vitákban kiderült, hogy a felsőoktatási szféra jelentős része mélyreható változásokat igényel. A törvény-előkészítőket azonban motiválta és egyben önmérsékletre intette, hogy a korszerűsödés irányába való nyitáshoz és a felsőoktatás relatív financiális biztonságának megteremtéséhez sürgős törvénymódosításra van szükség.
Végezetül szeretném emlékezetükbe idézni Eötvös Loránd, ma különösképpen megszívlelendő szavait: "Ha komolyan azt akarjuk, hogy a magyar egyetem is a tudomány iskolája legyen, akkor többet kell tennünk a magyar tudósokért. A tudomány szükségletét nem szabad a takarékos államháztartásnak rendes mértéke szerint kiszabni."
Kérem a tisztelt házat, kedves képviselőtársaimat, vegyék tekintetbe, hogy amikor e törvényről döntenek, nem pusztán a magyar felsőoktatás sorsáról döntenek, hanem az emberi tőkébe való beruházáson keresztül társadalmi, gazdasági boldogulásunk esélyeiről is.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
