BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Én is azzal szeretném kezdeni, amivel többen is kezdtük felszólalásunkat ebben a vitában, gratulálni szeretnék azoknak az alkotmányjogász képviselőtársainknak, akik nagyon kemény munkával tető alá hozták ezt az alkotmánykoncepciót. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ez megszülethetett, mint a Magyar Országgyűlésben képviselt pártok, demokratikus pártok közös álláspontja, hiszen öt, induláskor öt, ma tudtommal hat frakció támogatja ezt az alkotmánykoncepciót, és joggal támogatja. Ugyanis itt most alkotmányról, egy olyan stabil alaptörvényről van szó, amely nem egy-egy kormánykoalíció, egy-egy politikai irányzat álláspontját kell hogy megtestesítse, hanem a különböző, az európai politika különböző irányzataihoz tartozó demokratikus politikai erők közös platformját, azt a politikai-társadalmi keretet, amelyen belül különböző parlamenti ciklusokban, különböző irányzatú kormánykoalíciók úgy tudják a maguk felfogását a maguk kormányzati tevékenységében érvényesíteni, ahogy ez a nyugat-európai és Nyugat-Európán kívüli parlamenti demokráciában szokásos. Ezt kell lehetővé tenni annak az alkotmánynak, amit meg szeretnénk alkotni, és erre a kiindulópontra majd felszólalásom végén még vissza fogok térni.
Két kérdésről szeretnék beszélni, két olyan kérdésről, amit egy alkotmányjogi kérdésekben laikus közgazdász is némi hozzáértéssel tárgyalhat ebben a vitában. Az egyik kérdés, amiről a múlt csütörtökön is sok szó esett, és ma is már szólt róla Bihari Mihály, az úgynevezett második generációs jogok, a gazdasági, szociális, kulturális jogok, a szociális állam kérdése, ez lenne az első része hozzászólásomnak, a második részében pedig egy olyan kérdésről, ami itt a Házban is, de különösen a Házon kívül elhangzott véleményekben sokszor elhangzott, az érdekegyeztetés alkotmányban való szerepeltetésének kérdése. Ezzel a két kérdéssel szeretnék felszólalásomban foglalkozni.
A gazdasági, szociális, kulturális jogok, a második generációs jogok kezelése a vitának az egyik központi és közérdeklődésre számot tartó kérdése volt. Ebben a vonalban például Hegyi Gyula képviselőtársunk fejtette ki elégedetlenségét az alkotmánykoncepcióval szemben, Gáspár Miklóstól, a Kereszténydemokrata Néppárttól hallottunk egy igazán lendületes felszólalást a múlt csütörtökön, amiben azt kifogásolta, hogy ez az alkotmánykoncepció nem valódi alapjogként, hanem csak az állam távoli céljaiként szabályozza a gazdasági, kulturális, szociális jogokat, és ezzel szembeállította azt a kereszténydemokrata álláspontot, hogy a szociális jogok alapjogként való biztosítása nem lehet függvénye a gazdaság teherbíró képességének. Hivatkozott ezzel összefüggésben a szociális piacgazdaságok példájára, és úgy vélte, hogy ez az alkotmánykoncepció nincs összhangban a szociális jogállam eszméjével, és azt állította, azt mondta, hogy ez a felfogás ellentétes a korszerű európai alkotmányokkal.
Nem kisebb lendülettel támadta az előttünk fekvő koncepciót a Magyar Demokrata Fórumtól Kis Gyula képviselőtársunk is, aki azt állította, hogyha az alanyi jogok közül kivesszük a szociális-kulturális jogokat, akkor talán leghelyesebb, ha "Magyar Részvényköztársaságnak" kereszteljük át Magyarországot. Bizonyos értelemben mintha Bihari Mihály is mai hozzászólásában hasonló irányból, ha nem is ilyen vehemenciával bírálta volna az előttünk fekvő koncepciót. Nos, én azt szeretném megkérdezni igazából Gáspár Miklós képviselőtársunktól, hogy volt-e már a kezében ez a kis könyvecske, Grundgesetz für die Bundesrepublik Deutschland, a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvénye, alkotmánya. Ez az alkotmány az egykori nyugatnémet, ma német alkotmány a második generációs jogokat egyáltalán nem tartalmazza. Ha végigolvassuk ezt az alkotmányt, csak a klasszikus alapjogokat tartalmazza, egyetlen helyen nem fordulnak elő benne ezek a jogok, mint ahogy nem fordulnak elő a francia, a svéd, természetesen az amerikai vagy a legújabb alkotmányok közül a cseh alkotmányban sem. Ezek az alkotmányok, hangsúlyozom, szociális jogállamok alkotmányai. Csak az alapjogokat, a klasszikus állampolgári és politikai jogokat tartalmazzák.
Más a helyzet néhány más alkotmánnyal, mint például a holland, olasz, spanyol, portugál, vagy az új alkotmányok közül a szlovák, a bolgár alkotmánnyal. Ezek az alkotmányok tartalmazzák a gazdasági, szociális, kulturális jogokat is, de nagyon világosan megkülönböztetett fogalmazásban. Engedjék meg, hogy idézzek néhány fogalmazást. A '87-es holland alkotmány például a munkához való jogot a következőképpen fogalmazza meg, 19. §: az állami szervek feladata, hogy előmozdítsák a kielégítő mértékű foglalkoztatást. A szociális biztonságot úgy fogalmazza meg a holland alkotmány: az állami szervek feladata, hogy biztosítsák a lakosság megélhetéséhez szükséges javakat és azok elosztását. A társadalombiztosítási jogosultságot törvény szabályozza, akik nem tudják magukat ellátni, törvény szerinti állami segítségre jogosultak. Az egészségügyhöz, az egészséghez való jogot úgy fogalmazza meg: az állami szervek lépéseket tesznek a lakosság egészségvédelme érdekében. Ezek egészen más fogalmazások, mint azok a fogalmazások, ahol például ez a holland alkotmány is az alapvető emberi jogokat az általunk ismert módon fogalmazza meg, például senkit nem lehet megfosztani szabadságától.
Tehát teljesen világos ezekben - nem fárasztom önöket további idézetekkel - a nyugat-európai és az új közép-európai alkotmányokban, hogy ezeket a jogokat, a második generációs jogokat többségükben - szinte kizárólag, a kivételről majd még szólok - állami kötelezettségvállalásként fogalmazzák meg, ugyanúgy, mint az előttünk álló új magyar alkotmánykoncepciót. Szeretném tehát nagyon nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az az alkotmánykoncepció, amit most tárgyalunk, megfelel az európai szociális jogállamok alkotmányozási gyakorlatának. Ha valaki ismeri ezeket az alkotmányokat, akkor tudnia kell, hogy amit most mi tárgyalunk, az megfelel egy modern szociális állam alkotmányának.
Még egy példát kell megemlítenem. Az 1948-as német alkotmány, nyugatnémet alkotmány nem tartalmazza a második generációs jogokat. Azok az új alkotmányok azonban, amelyeket a volt NDK területén alakult új német szövetségi államok alkottak - Szászország, Brandenburg, Thüringia -, ezek az alkotmányok már tartalmazzák a második generációs jogokat. Csakhogy ezek az alkotmányok tartalmaznak egy olyan fejezetet, hogy Grundrechte -alapjogok -, és ezekben ilyen típusú megfogalmazás szerepel, a példákat a brandenburgi alkotmányból veszem: mindenkinek joga van személyiségének teljes kibontakoztatására, mindenkinek joga van az élethez, a személyi szabadság sérthetetlen. Senki sem vethető alá kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek. A lelkiismeret, a hit, a vallás és a világnézeti meggyőződés szabadsága sérthetetlen. Így fogalmaz a brandenburgi alkotmány az alapjogok esetében. A fejezetnek az a címe, hogy Grundrechte. Ez a fejezet, az alapjogok fejezete nem tartalmazza a gazdasági, szociális, kulturális jogokat, hanem ezeket államcélként fogalmazza meg valamennyi új német alkotmány, például a munkához való jogot a következőképpen 48.§ a brandenburgi alkotmányban: az állam köteles teljes foglalkoztatásra és munkahelyteremtésre irányuló politikájával erejéhez mérten gondoskodni a munkához való jog megvalósításáról.
Vagy a szociális biztonságról szóló jog 45. §: az állam köteles erejéhez mérten gondoskodni a betegek, balesetet szenvedettek, rokkantak, fogyatékosok, időskorúak szociális ellátásáról. Európa mintának tekinthető szociális államában, a modern Németországban ilyen alkotmányok születtek a '90-es évek első felében. Azt hiszem, beláthatjuk valamennyien, hogy a múlt századi liberálkapitalista alkotmányozás és a modern szociális állam - szociálisan elkötelezett állam - alkotmányozása között nem az a különbség, hogy az egyik alapjognak tekinti a második generációs gazdasági, szociális, kulturális jogokat, a másik pedig államcélnak, állami kötelezettségvállalásnak, hanem az a különbség, hogy a hagyományos liberálkapitalista felfogású alkotmány nem tartalmazza ezeket a jogokat állami kötelezettségvállalásként, ha úgy tetszik német kifejezéssel államcélként, a modern szociális államok alkotmányozása pedig ekként és nem alapjogként tartalmazza.
(12.20)
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Úgy gondolom tehát, hogy az, ami a koncepcióban van, az a szociális állam elkötelezettjei - Hegyi Gyula, Gáspár Miklós, Kis Gyula, a KDNP, az MDF és minden szocialista politikus számára nyugodt és tiszta lelkiismerettel elfogadható. Mindamellett megemlíthetem, hogy a második generációs jogok között is akad néhány, amely bíróság előtt számon kérhető alapjogként is rögzíthető, ilyennek tekinthető az egyenlő munkáért egyenlő bér elve abban az értelemben, hogy azonos munkaerőpiaci körülmények között ugyanazért a munkáért, ugyanazt a bért kell fizetni nemre, fajra, színre stb. való tekintet nélkül. Ilyen értelemben ez kikényszeríthető alapjog.
Ugyanígy kikényszeríthető alapjog a munkaidő törvényes korlátozása, a fizetett szabadság és a fizetett ünnep. Ez vállalható alapjog. És ugyanígy vállalható alapjog - az alapjogok között szerepel sok helyen - a tandíjmentes oktatáshoz, közoktatáshoz való jog, ekként szerepelteti, ekként fogalmazza meg a koncepció is. Kérem tehát képviselőtársaimat, hogy gondolják át még egyszer álláspontjukat, tanulmányozzák a hozzáférhető külföldi alkotmányokat, és ismerjék el, hogy az előttünk fekvő koncepció egy szociálisan elkötelezett állam alkotmányának a koncepciója.
A másik kérdés, amiről beszélnünk kell, és ami szintén sok vitát váltott ki, az érdekegyeztetés alkotmányban való rögzítésének kérdése. Hegyi Gyula kérte számon - feltételezve, hogy a modern Európába akarunk haladni, akkor ezt nem kerülhetjük meg -, Szöllősi Istvánné szorgalmazta ezt, de mint mondtam, különösen sokan várják ezt el tőlünk a Házon kívül, mindenekelőtt a szakszervezetek és más civil szervezetek körében. Ha elővesszük például ezt a német alkotmányt, akkor ennek nyomát sem találjuk benne, de az európai alkotmányok nagy többségében nincs ilyesmi. Többek között nincs ilyesmi, mondjuk a svéd alkotmányban, holott ha van ország a világon, ahol a társadalmi érdekegyeztetésnek, a szociális partnerségnek nagy hagyománya van, az éppen Svédország. Nincs ilyesmi a holland alkotmányban sem, de sorolhatnám kimerítően az európai alkotmányokat.
Hát gondoljuk csak végig, miről is van szó, amikor az érdekegyeztetés rögzítését kívánják az alkotmányban. Az egyik lehetőség - valami olyasmi, mint a mi érdekegyeztetésünk - az a tripartizmusnak, tehát a szociális partnerek közötti alkudozásnak és egyeztetésnek valamiféle alkotmányos rögzítése. Szöllősi Istvánné például így fogalmazott, ezt követelte. Ilyesmi nincs egyetlenegy alkotmányban sem, amit én ismerek. Vajon miért? Mindenekelőtt azért, mert a fejlett piacgazdaságokban a szociális partnerek közötti egyeztetésben tipikusan nem vesz részt az állam, nem vesz részt a kormány, tehát hogy kerülne a dolog az alkotmányba, ez az egymástól független szociális partnereknek a munkavállalóknak és a munkaadóknak az ügye. Csak kritikus helyzetekben lép be az állam, illetve akkor, ott, ahol az állam maga a munkáltató. Egyébként nem. Ezért az, amit ma mi tripartizmusnak tekintünk az a bipartizmus, a két partner alkudozása a normálisan működő piacgazdaságban. A másik, amiért ez nincs benne az alkotmányokban az az, hogy a munkáltatók és munkavállalók közötti alkufolyamat alapjában véve és normális esetben nem országos szinten, hanem vállalatok, ágazatok szintjén folyik, és azt szeretnénk, ha Magyarországon is ez egyre inkább így lenne. A kormánynak nincs benne feladata, még a tartománynak sem Németországban, tehát nem indokolt, hogy ez alkotmányos kötelezettség legyen. Ha mi egy plurális társadalom alkotmányát akarjuk megalkotni, ahhoz független intézménynek tekintjük mind a szakszervezeteket, mind munkavállalói érdekképviseleteket, és tőlük függetlennek az államot, a kormányt, a parlamentet, akkor nem indokolt, hogy a háromoldalú érdekegyeztetést beiktassuk az alkotmányba.
A másik lehetőség, hogy amikor az érdekegyeztetés alkotmányba iktatását követelik, akkor azt a fajta egyeztetést kívánják az alkotmányba iktatni, ami az elmúlt években Magyarországon gyakorlattá vált, és ami úgy néz ki, hogy a kormány, az Országgyűlés döntései előtt - úgymond - egyeztet az érdekképviseletekkel, társadalmi szervezetekkel. Szeretném hangsúlyozni, hogy én azt nagyon jó dolognak tartom és bölcs dolognak tartom és kívánatosnak tartom, hogy a kormány ezt megtegye. Azt is kívánatosnak tartom, hogy az Országgyűlés, például a bizottsági munkában ezt megtegye. Erről nincs köztünk vita.
Azt azonban, hogy ezzel az alkotmányos kötelezettséggel úgymond beemeljük a szociális partnereket és az érdekképviseleteket az államba - mert erről van szó -, ezt nem tartom helyesnek. Azt, hogy csorbítsuk a kormány és a parlament szuverenitását, miközben a felelősségük megmarad - ezt nem tartom jónak. Hadd mondjak két nagyon kézzel fogható példát, hogy miről is van szó. Tavaly decemberben egy olyan személyi jövedelemadó törvényt fogadtunk el, fogadott el a Ház többsége, amely 48 százalékos marginális adókulcsot tartalmazott, mégpedig arra hivatkozva, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban egy olyan megállapodás született, amelyben az adótábla csúcsán ott van a 48 százalékos adókulcs. És hogy nem tehetünk mást, minthogy ezt megszavazzuk. A magyar közvélemény, a magyar társadalom nem az érdekegyeztető tanácsok, hanem a kormányt és az Országgyűlést teszi felelőssé ezért a 48 százalékos adókulcsért. Joggal, mert a felelősség a törvényekért a parlamenté és a kormányé. Mégis egy érdekegyeztető tanácsi megállapodás kényszerült rá az Országgyűlésre.
Vagy egy egészen friss példa. Elkészült az oktatási törvény koncepciója, amely előirányozott egy óraszámnövelést - egy hosszú egyeztetési folyamat után -, majd az utolsó pillanatban - egy szakszervezetekkel folytatott tárgyalás után - ezt az óraszámnövelést elhalasztották, és egy februári időpontot határoztak meg, amit minden hozzáértő ember - tanév közbeni óraszámnövelést - is képtelenségnek tart.
A felelősség ezért a szakmai képtelenségért természetesen a kormányé, aki ezt a törvényjavaslatot ebben a formájában nyújtotta be, holott az a törekvés kényszerítette rá a kormányt, hogy így nyújtsa be, hogy az a gyakorlat érvényesül, hogy csak olyan törvényt lehet benyújtani, amivel a szakszervezet - adott esetben a pedagógus szakszervezet - egyetért.
Most azt gondolom, hogy nagyon helyes, ha egy kormány arra törekszik, hogy - ha egy mód van rá - egyetértsen a szakszervezettel vagy a szociális partnerekkel, de ez nem lehet a kormány kötelezettsége, hiszen a kormány felelőssége nincs megosztva a szakszervezetekkel. Ellentétes azzal az elvvel, hogy a társadalomban egymástól független, önálló aktorok vannak, önálló aktor a kormány, önálló aktor a szakszervezet, önálló aktorok az érdekképviseletek, ki-ki a maga felelősségével. Ha ehhez visszatérnénk, akkor tulajdonképpen ahhoz az állapothoz térnénk vissza, amikor a pártunk, a kormányunk, szakszervezetünk egy egységes politikai intézménynek voltak az egyes részei, amikor még a szakszervezet is jogforrás volt. Talán emlékeznek a '60-as, '70-es években, jogszabályokat alkothatott a szakszervezet, azt hiszem nem lenne helyes, ha ez visszatérne. Ismétlem, joga a kormánynak, de nem kötelessége.
Hadd tegyek egy rövid gazdaságpolitikai kitérőt ebben a kérdésben. Egy ország gyakran kerül olyan helyzet elé, mint például jelenleg Magyarország, amikor egy kegyetlen, fájdalmas, stabilizációs politikát kell megvalósítani. Sok ország került az elmúlt évtizedekben Európában ilyen helyzetbe. Meg olyan helyzetbe is, amikor sok mindenkit sértő struktúraátalakulás valósul meg egy-egy országban. Helyes és kívánatos, ha egy kormány úgy jár el, mint a mienk, hogy megpróbál egyeztetéssel, társadalmi, gazdasági megállapodással, ha sikerül, végrehajtani ilyen gazdaságpolitikai feladatokat. De előállhat olyan helyzet is - mint például a '60-as, '70-es évek Angliájában vagy napjaink Németországában, vagy Franciaországban - amikor egy kormánynak a választóktól kapott felhatalmazás alapján akár jelentős érdekcsoportok tiltakozása mellett is végre kell hajtania ilyen lépéseket, a társadalom egészének érdekében.
Ha nem zárhatjuk ki azt a jogot - hogy ha a mi mai kormányunk nem is ezt az utat választja -, de nem zárhatjuk ki azt a jogot a választóktól, hogy öt év múlva, tíz év múlva vagy húsz év múlva, amikor ez az alkotmány még érvényes lesz, olyan kormánynak szavazzanak bizalmat, például egy konzervatív liberális kormánynak, mint Mrs. Theatcher angliai kormánya, amelyik azzal a programmal indul a választásokon, hogy azt, amire a társadalom többségének szüksége van, akár olyan kisebbségekkel szemben is végrehajtja, mint amilyenek a szakszervezet által képviselt munkavállalók vagy bárki más.
(12.30)
Azt gondolom tehát, gazdaságpolitikai és alkotmányelvi alapon, hogy az érdekegyeztetésre szükség van a gyakorlatban, az életben, de nem az alkotmányban. Már éppen azért nem, amiből kiindultam, mert alkotmányunknak azt kell megfogalmazni, amit a különböző irányzatú kormányok és politikai erők egyaránt vállalni tudnak, olyan politikai - demokratikus - politikai erőkről beszélek, amilyenek Európában hol itt, hol ott kormányon szoktak lenni, és nem azt, amit egy-egy kormánykoalíció - például a mienk, a maga programjában - kívánatosnak tart.
Meg kell mondanom, hogy ugyanilyen megfontolásból nem értenék egyet azzal, hogy azokat a fajta társadalombiztosítási önkormányzatokat, amelyeket néhány évvel ezelőtt létrehoztunk, alkotmányosan rögzítsük, demokratikus országokban, piacgazdaságokban a társadalombiztosításnak sokféle rendszere van, nem lenne helyes, hogyha ennek egy megoldását rögzítenénk alkotmányosan. Ismétlem, olyan alkotmányra van szükségünk, amelyik legalábbis évtizedekig működőképes, és amely módot ad a különböző kormányoknak, hogy azokon a demokratikus kereteken belül, amelyek között a demokratikus pártok mozogni is fognak, megtalálják a maguk módját, és ahhoz kérjék a választói felhatalmazást, és abba különböző megoldások férnek bele.
Ilyen alapon tudom támogatni azt - és javaslom valamennyiünknek támogatni -, hogy ez az alkotmánykoncepció ezekben a fontos, közérdeklődésre tartó kérdésekben, mind a gazdasági és szociális jogok kérdése vagy az érdekegyeztetés kérdése. Azt a megoldást választotta, amit öt parlamenti pártfrakció egyetértésével választani tudott. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
