DR. BIHARI MIHÁLY
DR. BIHARI MIHÁLY
DR. BIHARI MIHÁLY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Hozzászólásomban az alkotmánykoncepció II. részében szereplő, az "Emberi és állampolgári jogok" című fejezethez szeretnék néhány gondolatot elmondani.
Előre kell hogy bocsássam azt, hogy az emberi jogok kontra államcélként vagy állam kötelezettségként meghatározott jogok ügyéhez szeretnék szólni, és elmondhatom azt, hogy az alkotmány-előkészítés során a bizottságon belül hosszú és nagyon színvonalas vita folyt erről a kérdésről. Megismertük a szakértőknek több tucatnyi tanulmányban leírt véleményét, sőt, a szakértők nagyon hosszú hozzászólásokkal járultak hozzá ennek a vitának az eldöntéséhez. Végül is a koncepcióba egy olyan megfogalmazás került bele, ami az én, illetve mondhatom nyugodtan, hogy az MSZP tárgyaló delegációjának az elképzelésével nem egészen vág egybe.
El kell ismerni azt is, hogy e mögött a vita mögött valódi jogfilozófiai, államelméleti, sőt egy ponton túl társadalomfilozófiai vita van.
(11.30)
Nem kívánok, mert nincs arra idő, és nem is arra való a parlament, hogy filozófiatörténeti vagy jogfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozzunk, de annyit el kell mindenképpen mondani, hogy a vita gyökere, ha nem megyünk nagyon vissza, csak a legutolsó, legfontosabb állomáshoz, az az 1948. december 10-én elfogadott, illetve kihirdetésre került Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához vezethet vissza.
Mi hozta, vagy milyen felismerés alapján jutottak az ENSZ megalakulását követően szinte rögtön - mert az ENSZ írta elő, hogy erről, az emberek egyetemes jogairól, emberi jogairól valamilyen deklarációt ki kell dolgozni -, tehát mi vezetett ennek a deklarációnak az elfogadásához? Két felismerés.
Az egyik felismerés az volt, hogy az államot korlátozni kell. Az állami túlhatalom a fasizmus és a bolsevizmus évtizedeiben, ebben a században olyan hihetetlen szenvedést hozott az emberekre és az emberek millióira, az emberek boldogításának a jegyében és céljából kiindulva, ami a Hobbs által a Leviatánban elképzelteket messze felülmúlta. Ember nem tudta elképzelni azt a szenvedést, amit az állami túlhatalom, a totalitariánus hatalom, a hatalomkoncentráció hozott az emberek boldogításának és jobb életének, lehető legjobb életének a megvalósítása céljából kiindulva, a lehető legteljesebb terrort, iszonyatos szenvedést hozott az emberekre.
Ez a felismerés volt az - egyrészről -, ami ennek a deklarációnak, ennek a nyilatkozatnak az elfogadásához vezetett. A másik az, hogy igenis vannak az embernek olyan jogai, amelyeket nem az államtól kap, nem a hatályos jogrendszertől kap, hanem emberi mivoltából fakadóan megilletik őt akkor is, ha egy adott állam vagy annak jogrendszere nem ismeri el, és valamilyen módon biztosítani kell az állammal szemben és a fennálló tételes jogrenddel szemben is ezeknek a jogoknak az érvényesülését, biztosítását, nemre, fajra, színre, felekezetre stb.-re tekintet nélkül.
Ez utóbbi felismerés jogfilozófiai felismerés volt, például a nyilatkozat egyik deklarálója két évtizeden keresztül előtte harcolt az úgynevezett természetjogi irányzat ellen, azt mondva, hogy a tételes pozitív jogokban már minden biztosítva van azokból, amiket a klasszikus természetjogászok követeltek a polgári forradalmak idején. Tehát a jogok, az állam által alkotott jogok feletti jogokról nem beszélhetünk. Éppen a fasizmusnak és éppen a bolsevizmusnak a története bizonyította be, hogy igenis vannak olyan jogok, amelyek akkor is jogok és jogként kell hogy funkcionáljanak, kikényszeríthető jogként kell hogy funkcionáljanak, ha azt az állam nem ismeri el, vagy ugyan deklaratívan elismeri, de nem biztosítja kikényszeríthetőségét.
Ennek a két gondolatnak a jegyében született ez a deklaráció, majd pedig ennek a deklarációnak az alapján a két 1966-os New York-i egyezmény, egyrészről a politikai jogoknak a szélesebb kibontása, másrészről pedig a kulturális, tudományos stb. gazdasági jogoknak a kibontása. Ez a három deklaráció, az 1948-as és a két 1966-os New York-i deklarációk azok, amelyek tulajdonképpen az emberi jogok nemzetközi jogi alapját képezik. Emögött a felismerés mögött azonban, amit mondottam, amiből születtek ezek az egyezmények, természetesen még komoly filozófiai viták maradtak, illetve vannak. Például abban a vonatkozásban, hogy vajon elegendő-e a jogok érvényesüléséhez az államot korlátozni, tiltani az állam beavatkozását. Az úgynevezett első generációs klasszikus szabadságjogok esetében elegendő.
Ahhoz, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága érvényesüljön, elegendő, ha megtiltom az államnak azt, hogy bármilyen módon korlátozza, akadályozza embereknek vagy kollektíváknak, közösségeknek a véleménynyilvánítási szabadságát, elegendő, ha az állam elismeri, és nem kell hogy tegyen semmit, hanem elegendő, ha elismeri azt, hogy állampolgárok, testületek bárhol, bármilyen formában szabadon kinyilváníthassák (sic!) a véleményüket.
Vajon a lakás szentségéhez, a levéltitokhoz fűződő, a magánélethez fűződő szabadságjoghoz elegendő-e, ha az államot korlátozom és megtiltom neki a beavatkozást? Igen, elegendő. Az állam csak szigorúan meghatározott feltételek esetében sértheti meg például a lakáshoz való jogot, a levéltitokhoz való jogot stb. stb.
De a többi klasszikus szabadságjog esetében is, mint például a szervezetalapítás joga, a sztrájkjog, az egyesülési jog, a demonstrációs jog, a tüntetési jognak az érvényesüléséhez elegendő, ha az államot tiltom, megtiltom neki azt, hogy ezeket korlátozza vagy beavatkozza, az államnak tűrnie kell, tudomásul kell vennie, hogy az állampolgárok egyesületekben egyesülhetnek, szervezeteket alapíthatnak, pártokat hozhatnak létre, véleményüket szabadon kinyilváníthatják, sajtótermékeket hozhatnak létre, alapíthatnak, újságot alapíthatnak stb. stb.
Megszületett azonban a társadalom fejlődésével az emberi jogoknak a második, illetve a harmadik generációs köre, azok a jogok, amelyek esetében kiderült, hogy nem elegendő az államot passzivitásra késztetni, sőt, ha az államot arra késztetem, hogy ne avatkozzon be a társadalmi feltételek alakításába, hanem tartózkodjon úgy, mint a klasszikus szabadságjogok esetében ezeknek a jogoknak az érvényesülése esetén is, akkor ez az állami be nem avatkozás, a társadalmi egyenlőtlenségeknek a növekedéséhez, a társadalmi feszültségek növekedéséhez, társadalmi rétegek leszakadásához vezethet, olyan állapotok alakulhatnak ki, amikor is tömegek önhibájukon kívül emberhez méltatlan gazdasági, szociális helyzetbe jutnak, olyan társadalmi helyzetekbe juthatnak, aminek következtében az iskolákba, főleg a magasabb iskolákba való bejutás számukra szinte lehetetlenné válik. Olyan társadalmi hátrányokkal indulnak az életbe, aminek következtében semmilyen esélyük nincs arra, hogy saját képességeiket kibontakoztatva, tehetségük kibontakoztatásával hozzájáruljanak a társadalom és az emberiség boldogulásához.
Ezekben az esetekben nem elegendő az állam tartózkodása, nem elegendő az állam passzívitása, hanem kifejezetten kötelezni kell az államot arra, hogy valamit tegyenek. Ez pedig a lényegileg a '60-as, '70-es éveknek a felismerése, az úgynevezett második és harmadik generációs emberi jogok elismerésének az időszaka, amikor is rájöttek arra, hogy a szociális biztonságot, a gazdasági biztonságot, a munkába bekapcsolódásnak a lehetőségét, a társadalom által felhalmozott kulturális javakhoz hozzájutásban valamennyire, ha nem is lehet az esélyegyenlőséget megvalósítani, de valamennyire az esélyegyenlőtlenséget legalábbis csökkenteni kell, és ezeknek a jogoknak az érvényesülése érdekében az államnak bizonyos feltételeket meg kell teremtenie, pozitív diszkriminációt kell alkalmaznia, például az oktatási esély egyenlőtlenségek csökkentése érdekében ösztöndíjakat kell biztosítania, fenn kell tartania olyan iskolákat, amelyeket esetleg drágábban tart fenn, mint más iskolákat, azért, hogy megakadályozza bizonyos társadalmi rétegekből jövő gyermekek számára azt a végletes leszakadást az oktatási rendszerbe, ami azután társadalmi leszakadáshoz vezet, és ezt a társadalmi leszakadást tovább örökíti a saját gyerekére, az pedig tovább örökíti az ő saját gyerekére.
Tehát megszülettek azok a második, harmadik generációs emberi jogok, amelyek esetében már nem elegendő az állam tartózkodása, az állam be nem avatkozásra kötelezése, hanem igenis az államot kötelezni kell bizonyos feladatok ellátására, intézmények fenntartására, szolgáltatások biztosítására. Itt fordult egy nagyot tulajdonképpen a klasszikus emberi jogi gondolkodás, mert a korábbi elgondoláshoz képest, hogy az állam szerepe csak annyi a szabadságjogok biztosításában, hogy a társadalom korlátozza, passzivitásra kényszeríti őt, ezekhez képest a második, harmadik generációs emberi jogok esetében ez már nem elegendő.
Nézzük meg ezt a két nagy jogcsoportot egyrészről abból a szempontból, hogy mi az azonos és mi a különböző bennük. Azonos bennük az, hogy mind a kétféle jogcsoport, tehát a klasszikus, első generációs szabadságjogok és a második, harmadik generációs szociális, gazdasági, kulturális, oktatási jogok egyaránt jogok. Jogok, amelyeket ha lefordítjuk, akkor az állampolgárok számára kikényszeríthető igényt jelentenek. Őket megillető igények, amelyeket kikényszeríthetnek, tehát mind a kettő jog. Az embert, a polgárt, illetve a második és a harmadik generációs jogcsoportok esetében, kollektívákat megillető kollektívajogok.
(11.40)
Azonos mind a két jogcsoport tekintetében az is, hogy mindkettő kötelezettséget ró az államra. Mindkettő esetében az államnak jogszabályban szigorúan előírt kötelezettségei vannak. Ez a két dolog azonos. Tehát egyrészről, hogy jogok, valódi jogok mind a két jogcsoportba tartozó, egyes emberi jogok egyrészről, másrészről pedig az államot kötelezik valamire. A különbségek közöttük egyrészről abban ragadhatók meg, hogy az első jogcsoport esetében elegendő, ha az állam nem tesz semmit, vagyis tartózkodik a beavatkozástól, a másik esetében nem elegendő, ha az állam nem tesz semmit, ha az állam ráhagyja a társadalomra egy ilyen laissez faire, laissez passer elv alapján, hogy alakuljanak úgy a piaci viszonyok, a munkahelyhez való jutásnak a feltételei, a szociális biztonság megteremtésének a feltételei és lehetőségei, alakuljanak úgy, ahogy azt a piacgazdaság, ahogy azt a munkaerőpiac, ahogy azt a gazdasági élet hagyja.
Kiderült, hogy ez nem elegendő, hanem ebben különbség van, mégpedig lényeges különbség van az emberi jogok második csoportja tekintetében. Különbség van a két jogcsoport között a kikényszeríthetőségben is. Az első esetben egyedi, konkrét személyeket megillető jogosítványokról van szó, amelyeket, ha megsértenek, bíróságok előtt kikényszeríthetnek, vagyis az államot kötelezhetik a beavatkozással szemben a tartózkodásra, a tilalommal szemben a megengedésre lehet kötelezni.
A második jogcsoport esetében ilyen, egyes konkrét személyekhez kötődő és konkrétan megfogalmazható igények vagy jogok nem fogalmazhatók meg. Nagyon sok félreértés adódik például a munkához való jog kapcsán abban a vonatkozásban, hogy vajon a munkahelyhez van-e joga valakinek, és az ő joga kiterjed-e arra, hogy a megszerzett munkahelyhez ragaszkodhat akár a gazdasági vagy a munkaerő-gazdálkodási racionalitás ellenére is. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem erről van szó. Nem arról van szó a munkához való jog kapcsán, hogy minden egyes embernek az ő szándéka, igénye szerinti munkahelyet kell biztosítani. De arról szó van, hogy az állam köteles munkahelyteremtő akciókat, átképzési formákat fenntartani, köteles minimalizálni a munkanélküliséget, és az önhibájukból munkahelyhez nem jutókról valamilyen módon köteles gondoskodni.
Tehát természetesen különbség van a kétféle jogcsoport között a kikényszeríthetőség konkrétuma szempontjából. S különbség van abból a szempontból is, hogy míg az első jogcsoport esetében keresetekben konkrétan megfogalmazható sérelmek kapcsán lehet követelni a jog érvényesülését és a jog kikényszeríthetőségét egyedileg, míg a második jogcsoport esetében elsősorban kollektívák kényszeríthetik ki, társadalmi mozgások, követelések kényszeríthetik ki, úgy mondhatnók, hogy tendenciaszerű érvényesüléseket kényszeríthetik ki a társadalomban, például az egészségbiztosításhoz való jog, a nyugdíjhoz való jog, tehát a tágabban vett öregségi ellátáshoz való jog vagy pedig - hát - a kulturális javakhoz és az iskolához jutással kapcsolatos jogok. Úgyhogy elismerem természetesen, és elismerjük azt, hogy a két jogcsoport között az alkotmányos garanciák, sőt azon túlmutatóan a konkrét törvényi szabályozás során lényeges különbség van, de ez még nem indok arra, hogy az egyik jogcsoportot klasszikus emberi jogként, embereket és állampolgárokat megillető jogként deklaráljuk az állammal szemben, míg a másikat, a másik jogcsoportot, azt az állam kötelezettségévé tegyük, olyan állami kötelezettséggé, amelyet államcélként fogalmaz meg az alkotmány, amelyre az állam köteles törekedni.
Ez már elcsúszás a klasszikus emberi jogok tekintetében, és a két jogcsoport között meglévő különbségek ellenére sem indokolt ez a típusú csúszás, vagy ez a típusú eltérés, vagy különbözőség az alkotmány szabályozási koncepciójában.
Az államnak vannak feladatai, az államnak vannak funkciói, az államnak nem lehetnek céljai. Az államnak a feladatai és a funkciói azok, amelyeket a társadalom neki előír, amire kötelezi. Ezeket a kötelezettségeket, ezeket a feladatokat, ezeket a funkciókat az állam köteles a társadalom érdekében ellátni. Az államnak öncélja, önmaga által meghatározott, önmaga által elismert céljai nem lehetnek. Ezek hihetetlen veszélyesek, hihetetlen veszélyes, amikor az állam önmaga elé tűz ki célt, hiszen milyen célt tűzhet ki az állam önmaga elé? Egy olyan célt, amely célt más nem fogad el, a társadalom nem akceptál. Mert ha olyan célt fogad el az állam, amelyet a társadalom rákényszerít, amit a társadalom fogalmaz meg célként, társadalmi célkitűzésként, amelyeket az állam feladatvállalásain keresztül valósítja meg, azok igazság szerint nem állami célok, hanem társadalmi célok, amelyek érvényesüléséhez elengedhetetlen az állam aktív közreható beavatkozása. Tehát sui generis, tehát önálló államcélról a modern állam vagy az emberi jogoknak a modern rendszerében elkülönült államcélokról nem beszélhetünk. Állami kötelezettségekről igen, de azok mind olyan kötelezettségek, amelyeket a társadalom ró az államra meghatározott társadalmi célok érvényesítése érdekében, és ezeket a kötelezettségeit az állam köteles végrehajtani, de a forrása nem az állam önmaga önvállalása, hanem a társadalom rákényszerítő, az államot valamire kényszerítő erejéből, hatalmából fakad. És itt visszajutunk a klasszikus emberi jogi filozófiához, vagyis ahhoz, hogy a társadalom és az egyes konkrét emberek érdekében az államot korlátozni kell, az államot kötelezni kell, az állam számára pozitívan megfogalmazott feladatokat, kötelezettségeket kell megállapítani.
Úgyhogy összegezve vagy summázva az álláspontunkat, a mi véleményünk az, hogy félre kellene tenni a filozófiai, a társadalomfilozófiai vitát, nem azért, mert az megoldódik. Nem oldódik meg természetesen, nyilván tovább fog folyni, elsősorban tudományos konferenciákon, egyetemi szférákban stb., az alkotmányban nem társadalomfilozófiát kell megjeleníteni természetesen, és természetesen nem várjuk el azt, hogy mondjuk az MSZP által vallott beavatkozó állam gondolata jelenjen meg egy az egyben az alkotmányban, hiszen akkor nem lehetne konszenzust elérni. De azt igenis valljuk, hogy az emberi jogok vonatkozásában egységesen kell az emberi jogokat szabályozni, de oly módon - figyelembe véve és elfogadva -, hogy az államnak a kötelezettségei, az államnak a feladatai, egységesen az embert megillető jogok érvényesítése során különböző (sic!). Különböző a mértékben, különböző a kikényszeríthetőségben és természetesen különböző a teljesíthetőségben, az elvárhatóságban, mert azt természetesen senki nem gondolhatja - legalábbis komoly vitákban nem szokták ezt felvetni -, hogy mondjuk például az egészséges környezethez, a természetes környezethez való jog az azt jelenti, hogy semmiféle természeti, környezeti szennyezés nem fordulhat elő. Vagy a lakáshoz való jog az azt jelenti, hogy mindenkinek igényeinek megfelelő lakást kell biztosítani. Vagy a munkához való jog azt jelenti, hogy mindenki számára konkrétan és egyedileg meghatározottan azt a munkahelyet kell biztosítani, amit ő kívánatosnak a maga számára megfogalmaz. Ezek már az eltorzításai, ezek már az ad absurdumig vitt - hát mondjuk - karikatúrái ennek a második-harmadik generációs jogoknak. Nem erről van szó. Minden nemzetközi okmány és szerződés természetesen megállapítja az állam kötelezettségeit ezen jogok érvényesítése érdekében, hozzátéve azt, hogy a társadalom mindenkori teljesítőképességéhez mérten köteles ezeket a jogokat biztosítani.
(11.50)
Erre azt lehet mondani, hogy: de azon túl nem vállalhat az állam kötelezettséget, és azon túl nem lehet tőle követelni, mert az már demagógia lenne. Ez a dolog egyik része és igazsága. A másik igazság, hogy viszont mindaddig a mértékig, ameddig a társadalom konkrét teljesítőképessége terjed, addig a mértékig az állam mindent köteles megtenni az előbb felsorolt jogok biztosítása érdekében. Úgyhogy mindezekre tekintettel, mi szeretnénk ismételten - mert hiszen a vitában is elmondottuk - megismételni itt a parlament nyilvánossága előtt is ezeket az érveket, és elérni azt, hogy az állami kötelezettségként megfogalmazott második-harmadik generációs emberi jogokat is egységesen az emberi jogok egységes filozófiájával és követelésével fogalmazzuk bele az alkotmány koncepciójába, később pedig az alkotmánynak a szövegébe. Úgy gondoljuk egyébként, hogyha az alkotmánykoncepció szövegében szereplő rész maradna benne az alkotmányban, akkor az visszalépést jelentene a jelenleg hatályos alkotmányhoz képest, a jelenleg hatályos alkotmány az előbb felsorolt gazdasági, szociális, kulturális jogokat is minden állampolgár jogaként, minden embert megillető jogaként fogalmazza meg, többnyire hozzátéve azt is, hogy ezeknek a jogoknak a megvalósítása során az állam milyen intézményrendszert köteles fenntartani. Például a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz. Ez jogként és nem pedig állami kötelezettségként fogalmazza meg a szociális biztonságot, amelyet az öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén vehetnek igénybe erre szolgáló intézmények és a többik fenntartásához. Vagy a művelődési jognak a fenntartása (sic!) és biztosításához meghatározott intézmények fenntartására, például közgyűjtemények fenntartására van szükség. Tehát természetesen ezeknek a jogoknak a konkretizálása és lebontása nem az alkotmányban lesz szabályozva, hanem más jogintézmények, szervezetek keretében, és ezen szervezetek feladatainak az ellátása során lehet biztosítani. Úgy gondolom tehát, hogy a koncepciónak az a szövegezése, amely azt mondja, hogy az állam vállalja - kötelezettségként vállalja - a gazdasági, szociális stb. jogoknak a biztosítását, nem elegendő garancia arra, hogy ezek a jogok érvényesüljenek, itt nem az állam vállalásáról van szó, hanem az állam kényszerítéséről van szó. A társadalom kényszeríti az államot arra, hogy ezeknek a jogoknak az érvényesülését biztosítsa keretek, korlátok, a teljesítőképesség által szabott korlátok és intézmények között. Ezen megfontolások alapján kérem tisztelt képviselőtársaimat és korábbi vitapartnereimet, hogy gondolják még egyszer végig az emberi jogok szabályozásának a módját, szemléletét és garantálását, és hogyha lehet, akkor lépjünk előre, akár csak annyira, hogy a jelenleg hatályos alkotmány szabályozási koncepciója és szabályozási tartalma maradjon benne a koncepcióban, illetve a normaszövegben. Köszönöm a figyelmet. (Taps a jobb oldalról.)
