DR. SZABÓ LAJOS MÁTYÁS
DR. SZABÓ LAJOS MÁTYÁS
DR. SZABÓ LAJOS MÁTYÁS (MSZP): Elnök Asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Folytatódik az a vita, amely, biztosan állíthatom, hogy a XX. század végi magyar történelem legfontosabb törvénytervezetének koncepciójáról szól. Azt hiszem, amikor e Ház falai között, az úgynevezett chartális alkotmányok közül talán eddig a legszéleskörűbben előkészített koncepcióját vitatjuk meg.
Az első, feltétlenül figyelemre méltó mozzanat az, hogy történelmi kötelessége e Ház falai között ma mandátummal rendelkező valamennyi képviselőnek az, hogy megragadja a XX. század végének s a XXI. század elejének megfelelő történelmi pillanatot, azt a parancsot, amely nélkül valószínűsíthetően kevésbé lehet majd kirajzolni azt a jövőt, amely az átmenet nehéz első hat évében még kuszának tűnik.
A történelmi pillanat nyitást jelent. Egy olyan alkalmat és lehetőséget, amelyben - sokak véleményétől eltérően - én azt szeretném leszögezni, hogy igenis létezik egy bizonyos történelmi kényszer arra, hogy ez a Ház, ciklusa végeztével megpróbáljon új alkotmányt letenni a nemzet asztalára. Azért létezik ez a pillanat, mert a történelemben mindig hosszabbak ezek, de elmúlóak úgy, mint az ember életében magában. Ki kell használni tehát ezt a történelmi helyzetet, amelyet elődeink 1989-ben már megpróbáltak megragadni, és egy olyan fejlődési vonalra irányítani az ország szekerét, amely reményeink szerint a XX. században először bizonyulhat hosszabb távon is tartósnak és olyannak, amely az általános világfejlődés élvonalában fogja tudni elhelyezni Magyarországot. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert az előttem felszólalók között voltak olyanok, akik a preambulummal foglalkozva, azt erősen kritizálva, bizonyos értelemben - az én véleményem szerint - archaizáló követelményeket próbáltak meg számon kérni a koncepciótervezet preambulumra vonatkozó passzusaitól.
Személy szerint nem értek ezzel egyet. Hiszen a magyar történelem legfontosabb mozzanataira javaslatot tesz a preambulum, és azt mondom, hogy ebben a tervezetben, ezek az észrevételek egyértelműen megfelelnek a számomra is oly fontos elvárásnak, nevezetesen a jelen bizonyos értelmű pontos értelmezésének és a jövő felé való nyitásnak.
Én azt hiszem, hogy amikor a jövőről beszélek, akkor természetes módon kell azonnal rátérnem arra is, hogy mit is értek ezen a jövőn. A XXI. század fordulóján, Közép-Európa térségének olyan pillanatát, amelyben egyértelmű lehetősége nyílt először a sokat óhajtott felzárkózásra. A jövőt számunkra egy olyan államcsoport, egy államok olyan közössége jelezte, amelyek saját gondjaikkal együtt, fejlődésük élvonalbeliségével, már a rendszerváltásnak nevezett történelmi időben is egyértelműen példát, mintát jelentettek Magyarországnak. A globális fejlődés tendenciái időszakának, amikor az integráció globális méreteket ölt, amikor az oly sokat áhított Nyugat-Európában, egyre inkább minden nehézség ellenére, az integrációs, az együttműködési tendenciák kerülnek előtérbe mégpedig azért, hogy egy informatikaalapú társadalom, a maga bonyolultságával, együttélésének rendkívül szerteágazó differenciáltságával és szabályozásaival mégis meg tudjon felelni immáron a XXI. század első felének, az onnan jövő kihívásoknak.
Én azt hiszem, hogy akkor, amikor a preambulumban az állampolgárok közösségéről esett szó, és volt olyan, aki az állampolgárok kifejezést rosszallóan minősítette, hadd bátorkodjam most mint politológus erről a fogalomról annyit szólni, hogy a politológia elmélete szerint a legmagasabb fokozatú viselkedésmód, minta, modell az állampolgár fogalma, az olyan polgáré, aki egyértelműen tudatosan részt akar és részt is tud venni a döntések előkészítésében, meghozatalában és ellenőrzésében is.
Tehát igenis olyan állampolgárok közösségéről van szó, amelyek mélységükben is tagoltak s amelyek az integráció mellett, minden jel szerint kulturális hagyományaikat és örökségeiket meg fogják majd őrizni.
De ebben a folyamatban óhatatlanul fölmerül, és ezt teszi az új alkotmány koncepciója is, a nemzeti szuverenitás problematikája. Úgy szól a koncepció, hogy ennek egy részét átruházhatóvá kell tenni. Én azt hiszem, hogy a problematikát egy olyan hasonlat világíthatja meg jól, amelyet a családból veszek. Nevezetesen pedig egy olyan kötelékből, férj, feleség s gyermek kötelékéből, amelyben nyilvánvaló számunkra, hogy néminemű önkorlátozást jelent, de ugyanakkor egy szilárd, békés családi együttélés alapja is az, ha férj, feleség és gyermek ezt a korlátozást tudatosan a család egésze érdekében fölvállalja. Tehát részemről egyértelműen támogatni szeretném azt a típusú államcélkitűzés megfogalmazást, amelybe belefoglaltatik az integráció előmozdítása érdekében, egy okos, logikus, a célt valóban segítő szuverenitás átadás.
Ehhez a témához kapcsolódóan egy nagyon részletes, Molnár Gyula által kifejtett témához szeretnék még kapcsolódni. Nevezetesen pedig ahhoz, hogy egy családon belül milyen módon lehet érvényre juttatni a nemzetközi jogból fakadó kötelezettségeket. Én azt hiszem, hogy aki e ponthoz érve, alaposan áttanulmányozza a koncepciótervezetet, látni fogja, hogy egy olyan pozíciót javasol majd kodifikálásra ez a tervezet, amelyben egyértelműen látszik az, hogy elfogadja és dolgozik a nemzetközi jog, nemzetközi téren elfogadott általános vezérelveivel - lásd például a szociális jogok honnan is kerülnek be ebbe a koncepcióba -, és ugyanakkor én személy szerint úgy érzem, hogy biztosítékokat is teremt arra, hogyha egy nagy integrációban előfordulnak olyan tévedések, amelyek láthatóan rosszul érintenék a nemzet sorsát, akkor egyértelműen azt kell mondanunk, hogy ezt képesek vagyunk elhárítani. Ezek a biztosítékok háromszintűek. Nevezetesen pedig a parlament a nemzetközi szervezetekkel köttetett szerződéseket többséggel fogadja el; örvendetesnek tartom, hogy az Alkotmánybíróság e tervezet szerint felruházódik azzal a joggal, hogy magyar alkotmányossági szempontból minősítse ezeket a megkötött szerződéseket és rendelkezéseket, és végül, mint minden olyan államban, amelyben a hatalom a néptől származik, ismeri és alkalmazni akarja, megfelelően szabályozott módon a népszavazás eszközét is.
(10.50)
Azt hiszem tehát, hogy végezetül, ezekből az aspektusokból kimondhatom, hogy számomra megnyugtató ez a koncepció. Csak köszönet illeti azokat, akik hosszú-hosszú vitákon és munkákon keresztül ezt az anyagot tették le az asztalra. Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy ez koncepció. Ezt követi majd a kodifikáció, annak a szövegnek a megalkotása, amely nyilvánvalóan még a most lezajló vita tapasztalataival is gazdagítani fogja a már törvényerőre emelendő szöveg tervezetét. Azt hiszem, hogy akkor járunk el helyesen, ha támogatjuk ezt a koncepciót, és akkor járunk el helyesen, ha őrködünk afölött, hogy a kodifikációs szövegben ezek az értékek megőrződjenek, s amennyiben lehet, gazdagodjanak is. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalról.)
