DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! Ezúttal sem szeretném eltitkolni, hogy a most folyó vitában is mint a mezőgazdasági kistermelők érdekképviselője veszek részt, az ő észrevételeiket és érveiket szeretném összegezni, illetve a tőlem telhető legkarakteresebb formában megfogalmazva kifejezésre juttatni.
Innen közelítve a dolgokhoz már a cím ellen is súlyos kifogásként hozható, hogy elkendőzi a lényeget, a közterhek egyszerűsített befizetéséről beszél, holott a tervezet legfőbb tartalma minden más előtt arra van kihegyezve, hogy új adót vagy illetéket sózzanak a kistermelő nyakába. Az a törvénytervezetben foglalt állítás pedig, mely szerint az alkalmi munkavállalás szabályozása elsősorban annak a munkáltatói körnek igényeit szolgálná, mely csak időként alkalmaz idegen munkaerőt, legalább annyira álságos és sanda, mintha a farkas azzal igyekezne áltatni a bárányt, hogy saját érdekében tépi szét és falja fel.
Aki nem elefántcsonttoronyban él, és világos szemmel figyeli a fejleményeket, tudhatja, hogy a falu és az agrárkisváros - történelmi néven tehát a mezőváros - az átalakulás időszakát éli. A köznapok gyakorlatában ez azt jelenti, hogy ezer gonddal és bajjal a kistermelő most építi gazdaságát, azaz most folyik a földek kiméretése, ha a megfelelő arányok úgy kívánják, újabb területek vásárlása, és a nagyüzemben tönkretett földek rendbe tétele, a gépek, szerszámok, felszerelések beszerzése, az állatállomány előteremtése, az üzemvitelhez szükséges épületek felépítése s a többi.
Mindez megfelelő hitelek, kellő állami és társadalmi támogatás nélkül önmagában sem diadalmenet. Ilyen körülmények között úgy tenni, mintha minden rendben volna, és olyan törvényt tervbe venni, melynek bevezetése rendezett körülmények közt is kisebb földrengéssel érne fel, arról tanúskodik, hogy az előterjesztőknek nincs pontos fogalmuk a köznapok történéseiről, a való élet tényeiről, és minden erejükkel és idegszálukkal csak arra koncentrálnak, hogyan és miből lehetne újabb állami bevételhez jutni. Nem tudomásul venni, hogy nincs helytől, időtől és körülményektől független jogalkotás, és hogy a körülmények még korántsem értek meg ilyen törvény bevezetésére, a lehető legszubjektivistább, legvoluntaristább magatartás, melynek párját legfeljebb csak a szovjet érában, idehaza az állampárti időkben találni. Nem hangulatkeltés részemről, csupán a várható fejlemények előrejelzése, ha bátorkodom kijelenteni, hogy a törvény társadalmi fogadtatása a lehető legrosszabb lesz, és a tervbe vett intézkedések változatlan formában történő kihirdetése ellenállást, sztrájkokat és minden korábbinál erőteljesebb és szenvedélyesebb tiltakozást fog kiváltani.
Minden hozzáértő tudja, hogy a falu és a mezőváros - röviden: a vidék - felemelkedése döntő mértékben függ attól, milyen mértékben törnek utat maguknak a falvak és a mezővárosok gazdaságában az úgynevezett intenzív kultúrák, azok a termelési ágak tehát, amelyeknek sikeres viteléhez már korántsem elég a család ereje, hanem alkalmilag, hosszabb-rövidebb időre idegen munkaerőt kell alkalmazniuk. Így indulhat el a gazda a jólét és a boldogulás útján, másfelől viszont így nyílhat munkalehetőség azok számára is, akik most kocsmákban féldeci és sör társaságában lesik a jószerencsét. Ez ugyanis a falusi munkanélküliség felszámolásának, de legalábbis tetemes csökkentésének természetes útja. Egy ugyanazon folyamat két oldaláról van tehát szó.
Mindez, tudniillik az intenzív kultúrák megalapozása viszont óriási tőkét igényel. Ilyen körülmények közt az, hogy közteherjegy elnevezés alatt újabb terhet kívánnak sózni a kistermelő, a gazda nyakába, nem egyéb, mint új csatornát nyitni arra, hogy a falutól elvonják a tőkét, ami a lehető legnagyobb mértékben káros, mivel a józan ész szavára hallgatva nem elvonni, hanem adni kellene. Igazi öngyilkos, bátran merem kijelenteni, népellenes intézkedés, amely - még egyszer a lehető legnagyobb nyomatékkal hangsúlyozva - a helyzet teljes félreértéséről, egyoldalú értékeléséről tanúskodik!
Ma, amikor a kistermelő a kezdet nehézségeivel küzd, amikor rendkívül drága a termelés, amikor hiányoznak a hosszú lejáratú, azaz az olcsó hitelek, amikor óriási, sokszor leküzdhetetlen gond az értékesítés, és elképesztően alacsony, sőt igen sokszor nincs is jövedelmezőség, az alkalmi munka igénybevételét adóztatni, a gazda számára új kiadásokat előírni hajmeresztő elképzelés, melynek következményei beláthatatlanok; olyan, amilyet csak teljesen behatárolt doktrinerek találhatnak ki, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy miben és hogyan él az ország.
Állandóan halljuk, hogy nálunk a nyugathoz viszonyítva olcsó a munkaerő. Lehet, sőt biztos, hogy így van, nem ellenőriztem. Ám ami így felületesen hasonlítgatva igaz, egyáltalán nem biztos, hogy megállja a helyét, ha belső viszonyainkból indulunk ki, ha sui generis vizsgáljuk a dolgokat, nevezetesen: ha a magyar kistermelő lehetőségeihez, zsebéhez és pénztárcájához mérjük az itt uralkodó viszonyokat, tekintjük át az árlistát.
(21.00)
És erre tekintve a gazdák, illetve a kistermelők véleménye alapján határozottan kell leszögeznem, hogy ebben a vonatkozásban sem rózsás a helyzet, enyhén szólva is túlzás olcsóságról beszélni. Észak-Szabolcsból, Záhony térségéből származó tájékoztatás szerint jelenleg 1000 forint a napszám, amihez mint kötelező természetbeni juttatás járul a reggeli: rántotta, sült szalonna tojással vagy felvágott, kenyér, előtte a féldeci, utána a feketekávé; délben az ebéd: tehát leves, töltött káposzta, pörkölt vagy más, magyar ízlésnek megfelelő tartalmas étel, utána és napközben a sör. (Közbeszólások: Ne! Meghalok az éhségtől! - Derültség!) Gazdák és háziasszonyok számítása szerint mindez személyenként 5-600 forint pluszt tesz ki.
Aki megértette az elmondottakat, illetve akár csak egyszer is végiggondolta, hogy a mezőgazdasági kistermelők gyarapodása és a falusi nincstelen, az agrárproletár munkához juttatása - mint fentebb is hangsúlyoztam - egyugyanazon folyamat két oldala, csak megrökönyödve és elhűlve veheti tudomásul, hogy a kormány nemcsak hogy semmibe veszi, hogy a falusi gazda végre munkát tud adni, hanem azt az úgynevezett közteherjegy bevezetésével még adóztatni is akarja, holott nem adóztatni, illeték alá helyezni, hanem támogatni kellene, mivel falun a legnyomasztóbb és a legreménytelenebb a munkanélküliek helyzete, minthogy új munkahelyet létrehozni falun, illetve éppen a mezőgazdaságban a legnehezebb.
Azt adóztatni tehát, aki munkahelyet, munkalehetőséget teremt, eléggé el nem marasztalható, sőt cseppet sem okos megoldás. Mert igenis felháborító, sőt vérforraló a közteherjegy napi 600 forinttól 1800 forintig tervbe vett összege! Igenis meg kell kérdeznem tehát, még ha sértő is: kivan-e a hatra, aki kitalálta ezeket az összegeket? Mert ha mindent felszámítunk, akár 4000 forintra, sőt afölé is fölmehet a napszám ára. Ki fog így termelni, napszámosokat fogadni?! Nem hiszem, hogy díjazható, "zseniális" találmány volna hát az úgynevezett közteherjegy, és hogy célravezető lehetne az ilyen eszközt alkalmazó gazdaságpolitika. Nem kell jósnak lenni hozzá, de ilyen módszerekkel sohasem fogjuk elérni a kapitalizmus magyarországi felvirágoztatását. (Zaj.)
Akkor sem jutunk lényegesen más eredményre, ha a munkavállaló, az agrárproletár oldaláról nézzük a dolgot. A törvényjavaslat 2. § (2) bekezdése szerint ugyanis a munkavállaló évi 120 napot tölthet alkalmi munkában. Csak emlékeztetnék, hogy 1945 előtt, a hárommillió koldus Magyarországában egyetlen tőkésnek vagy földbirtokosnak sem jutott volna eszébe, hogy 120 napra korlátozza azok munkalehetőségét, akiknek jólétét köszönhette. (Juhász Pál: Csak akkor már nem nevezik alkalmi munkásnak! - Derültség.)
Azt sem értem, miért kell az alkalmi munkavállalói könyv kiadását a megyei, fővárosi munkaügyi központ hatáskörébe tenni. Miért kell a falusi nincstelent arra kényszeríteni, hogy a könyv kiváltásáért 60-100 kilométer, esetleg nagyobb távolságra kelljen utaznia? Felfogásom szerint az alkalmi munka és az alkalmi munkavállalás tipikusan is helyi ügy, és ezt helyben, az önkormányzatnál a legcélszerűbb intézni, mint ahogy a helyi ügyek nagy általánosságban is rájuk tartoznak.
Az sem fér a fejembe, miért lehet csak az a tisztamunka, amit a kormány is adóztat, amiről a kormány is leszedi a sápot. Nem tudom, hogy a hallatlan pénzsóvárságon és a bevételek iránti farkasétvágyon kívül mi ad jogot az államnak, hogy mindenbe beleüsse az orrát, és hogy valamiféle evilági purgatórium szerepét töltse be, öltse magára. A jogállam ugyanis ezen az úton haladva országos méretű börtönné fog változni, amihez képest a letűnt diktatúra is paradicsomnak, a szabadság hazájának fog tűnni.
Joggal hozható fel itt, hogy a magyar államfők 1945 előtt, királyaink is és Horthy Miklós kormányzó is arra tettek esküt, hogy több más mellett az ország jó szokásait is tiszteletben tartják, illetve megtartják. Miért lenne hát elítélendő, ha a falu és a kisvárosok világában más elbírálás alá esik a napszámos és általában az úgynevezett alkalmi munka, mint az egész éven át folyamatosan, állandó alkalmazásban végzett bérmunka?
A mondottak után nem kell külön hangsúlyozni, hogy a munkáltató a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt a tervezetben található előírások megtartásában. Egyszerűen nem, mert ellenkezik a hagyománnyal, a szokásokkal, a józan ésszel, a kistermelő legalapvetőbb érdekeivel, jelenlegi helyzetével. A kistermelő már nem bírja el azokat a terheket, amiket a közteherjegy bevezetésével akarnak rárakni. Ez ugyanis már minden józan mértéken túl van. Így eleve arra kényszerül, hogy ott és úgy játssza ki, ahol és ahogy tudja, illetve módja van rá.
És ha már itt tartunk, teljesen jogos feltenni a kérdést: miféle etikája, erkölcsi mértéke van annak a törvénytervezetnek, melynek bevezetése eleve csalásra, hazudozásra, kijátszásra, ravaszságra inspirálja a népet? Egy 1100 éve keresztény államban mindez csak elítélendő lehet. Oh tempora, oh mores!
És ha megharagszanak, ha nem, ezentúl sem tudom megtagadni azt, hogy polgári foglalkozásom szerint történelemtanár vagyok, és ezúttal sem mehetek el anélkül, hogy fel ne tenném a történészek által annyira kedvelt és oly sokszor feltett kérdést: Qui prodest? - azaz: kinek használ? Nem kell messze menni, és a fél fővárost tűvé tenni, mert sorra, rendre mind ott vannak, név szerint is felsorolva a javaslatban. Éspedig: 1. társadalombiztosítás; 2. nyugdíjjárulék; 3. egészségügyi hozzájárulás; 4. munkavállalói járadék; 5. személyi jövedelemadó. Ezek látják majd hasznát, ha újra sikerül legyűrni és kínpadra vonni a kistermelőt, és arra kényszeríteni, hogy ismét mélyen nyúljon zsebébe, illetve a pénztárcájába, és az utolsó fillérjét is odaadja, ha még van neki.
Összegezve tehát: a vitatott törvényjavaslat elfogadását, melynek fő és leplezetlenül fogalmazott célja, hogy újra megkopasszák a mezőgazdasági kistermelőt, amely ezentúl is ellenkezik a józanul felfogott gazdasági érdekkel, és amelynek bevezetését a legkevésbé sem indokolják jelenlegi körülményeink, semmi esetre se támogatom, sőt kifejezetten ellenzem; minden mezőgazdasági kistermelő nevében a leghatározottabban utasítom és vetem el.
Egyedül helyes megoldás csak az lehetne a kormány részéről, ha visszavonná és elállna az alkalmi munkavállalás ilyenfajta szabályozásától, mert többet árt, mint használ. A napszámosok és alkalmi munkavállalók nyugdíját természetesen biztosítani kell, de nem így, nem ilyen áron. Semmiképp se úgy, hogy víz alá nyomják, lehetetlen helyzetbe hozzák a gazdát, a mezőgazdasági kistermelőt.
Gondolják meg, hölgyeim és uraim! (Az ellenzék egyetlen jelen lévő képviselője, Gyimóthy Géza tapsol.)
(21.10)
