DR. HORVÁTH JÓZSEF
DR. HORVÁTH JÓZSEF
DR. HORVÁTH JÓZSEF (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársak! Az 1975. évi II. törvény rokkantsági- és baleseti rokkantságinyugdíj-reformja, mint tudjuk, egy évi késedelmet szenved a nyugdíjreform-tervezethez képest.
A megváltozott munkaképességűekkel és a rokkantakkal foglalkozó rész feltehetőleg idő hiányában maradt a következő esztendőre. Ha jól értelmeztem, '98 márciusával bezárólag kell beterjeszteni azokat a szükséges törvénymódosításokat, amelyek az új rendszer bevezetéséhez, a foglalkozási rehabilitációhoz és az intézményi feltételek biztosításához szükségesek, és ezt követően '99. január 1-jével tervezik a törvényt hatályba léptetni.
Úgy gondolom, a halasztással teljes mértékben egyet kell érteni. Ez a témakör valóban nem szorítható bele az idei évi keretbe, de azért fél mondattal hadd utalok rá, hogy a törvény egészének is csak hasznára válna, ha egységesen, valamennyi passzusa kellő érlelődés után, '99. január 1-jével lépne érvénybe. E halasztás okán a T/4290. számú törvényjavaslatban a rokkantsági és baleseti rokkantsági nyugdíjakkal foglalkozó paragrafusok éppen csak annyira változtak, amennyi feltétlenül szükséges volt a vegyes finanszírozású nyugdíjrendszer adaptációjához.
A valódi reformot jelentő tervezet országgyűlési határozati javaslat formájában lett beterjesztve. Ez a határozati javaslat kemény szigorításokat ígér. Úgy gondolom, már csak ezért is, politikai szempontból sem hátrányos ezeket az intézkedéseket a választás utáni időkre elnapolni.
A határozati javaslatot vizsgálva ez alkalommal úgy érzem, nem lehet számon kérni rajta az ok-okozati összefüggések tisztázását, az oki megoldásra való törekvést. A gazdaság élénkítése és mindaz, ami ezzel együtt jár, a lakosság egészségi állapotának drasztikus javítása, a határozati javaslat szerzőjének nyilván nem képezheti kompetenciáját. Maradt tehát a cél, a cél megfogalmazása a határozatban, miszerint a cél az, hogy: "Az egészségi állapothoz, a munkavégző-képességhez jobban igazodó rendszer működjön."
A valódi cél természetesen nem ez. Ez nem egyéb, mint a célhoz vezető út, eszköz, mégpedig ügyesen ideologizált formában. A cél ugyanis a rokkantak számának csökkentése, vagy legalábbis a jelenlegi tendencia visszafogása, visszafordítása. Ennek érdekében tehát egy olyan eszközt választ és a szükségből mindjárt erényt is kovácsol, hogy a rokkantság minősítése elavult orvosszakmai szabályai helyett, amelynek során az elveszett munkaképességet értékelik, most korszerű módon az egyén megmaradt képességeire kell alapozni, a munkavégző-képességhez jobban igazodó rendszert kell megalkotni. Eközben nyilván reméli a beterjesztő, hogy a vak, akit a kiscserkész átvezetett a másik oldalra, nem veszi észre, hogy azon az oldalon semmi dolga nincs.
A modern szemléletű orvosszakértői munkához természetesen "Létre kell hozni egy, a rehabilitálhatóságot is értékelni képes orvosszakértői szervezetet." Ez a mondat azt a látszatot kelti, mintha ez az orvosszakértői szervezet ma nem állna rendelkezésre. Pedig áll - de mennyire hogy áll! Ez az a szervezet, amely képes volt sokszor nem megfelelő törvények mellett is ezt az egész rendszert zökkenőmentesen működtetni.
(14.00)
Fölényes szakmai felkészültségük, törvényismeretük, nagy tapasztalatuk, rugalmas alkalmazkodási készségük révén ott is, akkor is megfelelni voltak képesek a követelményeknek, amikor ehhez nem minden feltétel volt maradéktalanul biztosítva.
Tisztelt Ház! Ez a szakértői gárda nem szorul védelemre, és legkevésbé az én védelmemre; nem is azért mondtam el az elmondottakat. Mindössze arra kívánok rámutatni, hogy a beterjesztés ezzel a megfogalmazással nem lett erősebb, a problémákat nagyobb szakértelemmel és hőfokon megoldó készségű. A szakértő bizottság napjainkban is folyamatosan követi az orvostudomány eredményeit és azokat felhasználja a rokkantosítási koncepcióban. Az kétségtelen tény, hogy az orvosszakértői eljárás új szabályai kidolgozandók. A kérdés megoldása nyilván néhány hónap alatt megtörténhet, és ezzel előáll a törvény bevezetésnek, hatályba léptetésének egyik nagyon fontos eleme.
Mit várhatunk az új szabályoktól? Nyilván egy olyan szemléletmódosítást, amely nem a betegség kiterjedésével, nagyságrendjével, hanem a még meglévő egészség lehetőségeivel számol a beteg rokkantosítása során. A vizsgáló nem azt fogja vizsgálni, hogy hány fokra szűkült be egy könyökízület mozgása, hanem azt, hogy hány fokra nem szűkült be - és még lehetne sorolni a különböző megközelítéseket, és a jövőben eszerint az optimista megközelítés szerint a színház már nem félig üres lesz, hanem félig teli.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Nem akarom alábecsülni a szemlélet módosítását, csak ismételten arra akarok rámutatni, hogy az újonnan várható már ma sem idegen a szakértői munkától. Például gondoljunk csak arra, hogy ma is minden egyes esetben, ahol nem száz százalék a munkaképesség-csökkenés megállapítása, kötelező annak feltüntetése, hogy rehabilitálható, és kötelező a rehabilitálhatóság mellett azt is meghatározni, hogy milyen körben foglalkoztatható az illető. Hogy ezek a megállapítások sablonosak? Igen, de hát hogyne lennének sablonosak, tisztelt Ház, amikor száz kilométeres távolságban senki sem tud egyetlenegy olyan munkahelyet sem, amit tulajdonképpen ez a rehabilitált a rehabilitált állapotával el tudna foglalni.
Arra akarok rámutatni, tisztelt Ház, hogy ennek az egész új szemléletnek, aminek nyilván nagy a jelentősége, hozadéka csak akkor lehet, ha minden egyes ilyen rehabilitálthoz egy megfelelő munkahelyet is mellé lehet tenni. Ellenkező esetben minden marad változatlanul, minden megfogalmazás sablonos lesz, és nyilvánvalóan az illető, akit rehabilitáltak, mindent el fog követni, hogy a rehabilitációs munkahelyét ne kelljen elfoglalnia.
Ennek a törvénytervezetnek a lényege a rehabilitáció, erre épít. Múlhatatlan érdeme a tervezetnek, hogy a rehabilitáció során létre kívánja hozni a munkanélküli-biztosítás keretében a Munkaerőpiaci Alapot, mely jövedelemkiegészítő ellátást kíván biztosítani a rehabilitáció időszakára. A rehabilitációra épít ez a határozati javaslat, de ugyanakkor a valóságos rehabilitációnak nincsenek meg a feltételei, elemi dolgok hiányoznak. Rehabilitációs bázisintézmények kellenének, ahol a megmaradt képességeket hasznosítani lehetne, a mozgássérültek számára olyan környezetet kellene teremteni - járdákon, gyalogátkelőhelyeken, épületbejáróknál, lifteknél és a többi -, hogy el tudjanak jutni a munkahelyükre; vagyis aktív foglalkoztatáspolitikai eszközöket kell biztosítani. És mi minden hiányzik! És minden, ami hiányzik, rengeteg pénzbe kerül, és ennek a pénzfedezetnek a nyomára se nagyon lehet bukkanni a beterjesztésben. Vagyis ez a javaslat, mely a rehabilitációra épít, egy olyan rehabilitációs intézményrendszerre számít, melynek kiépítéséhez nyilvánvalóan jelentős időre van még szükség.
A Dunántúlon, ahol 4-5 százalékos munkanélküli ráta van, már működik - vagy most fog működni - néhány rehabilitációs bázisintézmény; de nyilván nem igazán ott van rá szükség, hanem például a Tiszántúlon, de félő, hogy ezek a kísérleti jellegű intézmények a 20 vagy 30 százalékos munkanélküliségi ráta okán eliszaposodnak, eldugulnak, és mint okulási cél sem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Azért szűkebb hazámból, Jász-Nagykun-Szolnok megyéből is hozok egy példát, ahol a Kunrehab Kft. Szolnokon 300 rehabilitáltnak ad munkát. De kérdezem én: hol van ez a szükséges igényekhez képest?
A rehabilitáció másik oldala ugyanakkor azonnal érvényesíthető. '99. január 1-jétől a rokkantosítás az új törvénynek és paragrafusoknak megfelelően fog megtörténni. Kérdezem én: készen áll hozzá mindaz az intézményrendszer, amire szükség lenne? Addigra ezek az intézményrendszerek el fognak készülni? Ha nem készülnek, hiányozni fognak? Nyilván igen. És kinek fog hiányozni, tisztelt Ház? Nyilvánvalóan a rehabilitáltaknak.
Ami bizonyára megvalósul, az a következő lesz: a rehabilitációra épülő, megváltozott munkaképességűek és rokkantak új ellátó rendszerét ugyanis három elemből kívánják felépíteni. Az új rendszerben rokkantsági nyugdíjban a teljesen munkaképtelen, nem rehabilitálható személyek részesülnek - teszi így a javaslatot az indítvány. Világos, hogy azokat, akik a jelenlegi 100 százalékos, úgynevezett 2-es rokkantsági csoportba soroltatnak - de akár az 1-esbe is -, akik tehát nem rehabilitálhatók, azokat a rehabilitáció egy évig nem fogja érdekelni, őket nem fogja érinteni, bár egy év múlva már lehet, hogy ők is belekerülnek a csapdahelyzetbe, és egy év múlva lehet, hogy munkaképesség-csökkenésüket nem fogják 100 százalékosnak találtatni.
A következő csoportot a kötelező egészségbiztosítás keretében járulékfizetéssel megalapozott, a százszázalékos munkaképesség-csökkenést el nem érő kategória képezi. Ez tehát 50-től 99 százalékig terjedő munkaképesség-csökkenést jelent, ami a továbbiak folyamán már nem jelent rokkantságot, az ebbe a csoportba tartozók átmennek egy szociálisjáradék-szerű ellátásba. Igen nagy kérdés most már az, hogy ez a kategória anyagilag mit fog takarni. Tudni kell, hogy ez a csoport jelenleg is jelen van a szervezetben, ezek képezik a szociális, illetve azokat a járadékosokat, akik munkaképesség-csökkenésük-ben nem érik el a 67 százalékot, de az 50 százalékot elérik, vagy azt meghaladják. Ez a csoport, amely jelen pillanatban az 50 százalékos rehabilitáltakból rekrutálódik, ebben a tervezetben 50-től 99 százalékig fog terjedni. Itt nyilván a járadékszerű ellátás anyagi vonzatait sok körülmény fogja befolyásolni, de hogy végül is ezek a vonzatok mire lesznek elegendőek, az ma még teljesen kiszámíthatatlan.
A reformtervező nyilván sokat vár ettől a reformtól a rokkantak számának visszaszorítása terén is. Ezzel kapcsolatosan azonban nagyon fontos tudnivaló, hogy jóllehet a leszázalékoltak száma minden bizonnyal meghaladja nemcsak az optimálist, nemcsak a reálist, de afelett is jelentős számú és nagyon-nagyon megterhelő. Igaz, hogy a rokkantosítás fellazult vagy látszólag fellazult; igaz, hogy a munkanélküliség kezelésének helytelen technikája alakult ki ebben a kérdésben; igaz, hogy a kialakult helyzet sokszor a humánus döntések előtérbe hozatalát valósággal kikényszerítette, Magyarországon a rokkantszám elsősorban mégiscsak azért magas, mert ez a nép nagyon beteg. Ezt elfelejtve, egy másik szempontra koncentrálva és mindenáron az egészség jelenlétére összpontosítva igen könnyen kialakul a szakmai bizonytalanság zsákutcája, melyről minden orvosszakértő tudja, hogy a szakma legveszedelmesebb vírusfertőzése.
Az esetleges túlzott remények visszafogása érdekében szeretnék néhány adatot közölni. Ezek az adatok jól rámutatnak arra, hogy a rokkantosítás fellazítása az orvosszakértői bizottságok részéről mennyire látszólagos. Tíz évvel ezelőtt a bizottságok elé kerülteknek mintegy 60-70 százalékát nyilvánították rokkantnak. Napjainkban, amikor a megjelentek száma egyre sokasodik, az országos átlag 40 százalék, vagy az alatt marad. Azokat a bizottságokat, tisztelt Ház, ahol a rokkantosítás mértéke rendszeresen meghaladja a 40 százalékot, ma is szakmai felülvizsgálatnak vetik alá.
(14.10)
A 100 százalék 1-es és 2-es csoport rokkantszáma 67 százalékosokon belül viszont 20 százalék alatt marad, vagy legalábbis akörül mozog. Vagyis a még oly korszerű szemléletmódú megközelítéstől sem várható, hogy a rokkantosítás mértékét orvosszakmai szempontból számottevően mérsékelheti. Itt szó csak arról lehet, hogy távolról sem orvosszakmai szempontból a 67 százalékos rokkantaknak a legnagyobb részét járadékszerű ellátásra, azaz nyugdíjcsökkentésre ítéljük.
Tisztelt Ház! Befejezésül és összefoglalva, mert látom, az időm lejárt:
A benyújtott anyag legnagyobb értéke, hogy központi gondolata a rehabilitáció. Egyúttal a legnagyobb veszélye is ez, mert amennyiben a feltételeket elégséges szinten nem lesz képes megteremteni, a bevezetendő megszorítások elviselhetetlen erővel fognak a beteg emberek nyakába szakadni.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a KDNP padsoraiban.)
