DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN
DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN
DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy megszakítsam e nagyon érdekes vitát, a szülőanya és az anyacsavar közötti párhuzam megvonását, a protokollról folytatott vitát. Én magam nem vagyok orvos, éppen ezért ehhez nem tudok kapcsolódni.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy egy nem kevésbé fontos kérdésről szeretném megosztani önökkel a véleményemet, nevezetesen: a megváltozott munkaképességűek és rokkantak társadalombiztosítási és szociális ellátórendszerének átalakításáról.
Azt hiszem, valamennyien jól látjuk és érzékeljük, hogy e rendszer jelenlegi helyzete tarthatatlan, és a benne fellelhető szemléletbeli és gyakorlati ellentmondások túl nagy számúak. A parlament foglalkoztatási bizottságának rehabilitációs albizottságában az elmúlt években folyamatosan vizsgáltuk e rendszer átalakításának a lehetőségeit. A változtatást a szemléletben, a társadalmi gondolkodásmódban is elő kell idézni; le kell küzdeni az előítéletességet.
A sikeres átalakítás széles alapokon nyugvó társadalmi konszenzust feltételez. Természetesen ez az átalakítás a ma még nem létező rehabilitációs intézményrendszert, munkahelyeket, mindezek anyagi garantálását is jelenti, s komplex kormányzati tevékenységet követel meg.
Tisztelt Ház! Magyarországon a gazdasági átalakulás másfél millió munkahely elvesztésével járt, a foglalkoztatás szerkezeti átalakulása mellett. A munkanélküliség a hátrányos helyzetű munkavállalókat, köztük a megváltozott munkaképességűeket érte el elsőként. A rendszerváltás után a rokkant vagy egészségkárosodott személyek alapvetően passzív ellátásra kényszerültek, tartósan kiszorultak a munkaerőpiacról. 1996-ra 120 ezer fő aktív korú, 50 százalékban megváltozott munkaképességű személy részesült szociális járadékban, 350 ezer fő 67 százalékban megváltozott munkaképességű személy pedig rokkantsági nyugdíjban.
A foglalkoztatási rehabilitációt egyszerre jellemzi a párhuzamosság, a pazarlás és a jelentős csoportok élethelyzetének ellehetetlenülése. Érdemi, a normál foglalkoztatási szférára is kiterjedő foglalkoztatási rehabilitációs intézményrendszer hiányában az állam növekvő szerepvállalásra kényszerült a passzív ellátás területén.
A múltban - s talán még ma is - a rokkantságot szociális státusnak tekinthetjük, amely alapján kategóriákba sorolják az érintetteket. A kategóriákat elsősorban orvosi paraméterek alapján állapítják meg, s mondhatni, ezek majdnem véglegesek. Emlékezzünk arra, amikor a munkanélküliség elől sokan a rokkantosításba menekültek, vagy arra, hogy a megváltozott munkaképességűek törekvéseit önmaguk megsegítésére nem nézte jó szemmel a társadalom.
A máig megoldatlan problémák között kell felemlítenünk a munkaképesség fogalmának ma is érvényesülő szubjektív meghatározását, vagy a munkaképesség fokának megállapítási módját, amelyben nem túl szerencsés csupán az orvosi vizsgálatokra támaszkodni. Jellemző, hogy az orvosi kivizsgálás figyelmen kívül hagyja az egyéni sajátosságot, mint például az iskolázottság, az egyéni érdeklődési kör és a szakmai tudás. Így a munkaképes rokkantak is beszorulnak a szűk, eleve meghatározott orvosi kategóriába.
A megfelelő munka fogalmának meghatározásában is sok véletlenszerű tényező játszik közre. Egyes munkák könnyen elvégezhetők lennének, ha a megváltozott munkaképességűek számára is bizonyos technológiai változásokat végrehajtanának a munkahelyeken.
(A jegyzői széket Szili Sándor foglalja el.)
Ez azt is bizonyítja, hogy a rokkantság meghatározása nagymértékben gazdasági és szervezeti tényezők függvénye, és nem egyszerűen orvosi privilégium. Tehát a ma érvényes rokkantnyugdíjazási rendszer és a 8/1983. EüM-PM közös rendelet alapján a megváltozott munkaképességű munkavállalónak járó ellátások strukturálisan, konstrukciójukban korszerűtelenek, tarthatatlanok.
Magyarországon megváltozott munkaképességűnek azt a munkavállalót tekintik, akinél a munkaképességbeli változás mértéke eléri a 40 százalékot. A jelenlegi rendszerből sokan még így is kiesnek, például azok az egyéni vállalkozók, akik önfoglalkoztatónak minősülnek; például egy cipész, ha megrokkan, akkor nem veheti igénybe ezt az ellátórendszert.
Az említett rendelet értelmében a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásának szabályozása egy kvótarendszer segítségével történik. Körülbelül 35 ezer megváltozott munkaképességű embert foglalkoztatnak hazánkban, normál munkahelyi körülmények között ennek 25 százalékát. A kvóta mértéke a statisztikai létszám 5 százaléka, a legalább 20 főt foglalkoztató társas vállalkozások és szociális foglalkoztatók kötelezettek erre.
Amennyiben a cég nem tesz eleget a fenti követelményeknek, a létszámkülönbség alapján 8000 forint/fő/év rehabilitációs hozzájárulást köteles befizetni a nagy kasszába. Úgy gondolom, ez az összeg nagyon alacsony, nem éri el a minimális munkabér 45 százalékát sem, így abszolút nem ösztönöz a foglalkoztatásra.
A rehabilitációból adódó többletterhek kompenzálására a kvóta feletti foglalkoztatottak után költségvetési dotációt igényelhetnek a szervezetek. Ha a számadatokat nézzük, megállapíthatjuk, hogy a normál foglalkoztatási szférában nincs érdekeltség, ezért is bírnak különös jelentőséggel az úgynevezett védett munkahelyek. Ezek a szervezetek 1996-ig egyedi megítélés alapján bérarányos dotációt kaptak, amelynek mértéke akár az 500 százalékot is elérhette.
(12.00)
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)
'96-tól támogatásuk normatívvá vált, amihez nehezen tudtak alkalmazkodni, s ez a foglalkoztatás beszűkülésével járt esetükben. Súlyosbította helyzetüket, hogy időben nem történt intézkedés az 1800 forintos egészségügyi járulék kompenzációjára sem. Ebben az évben, úgy tudom, eddig még nem jutott ilyen kompenzációhoz egyetlen szervezet sem a Munkaerőpiaci Alapból. Nehezen tudták ezt megelőlegezni, amikor a piaci viszonyok között vergődve átmeneti likviditási zavaraik vannak.
A 46 védett szervezet 12 ezer megváltozott és 6000 súlyosan megváltozott munkaképességű embert foglalkoztat. E szervezetek költségei teszik ki a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására fordított összegek döntő részét, szerepük hézagpótló és kényszerűen túlértékelt. A mai túlkínálatos munkaerőpiac nem vagy csak kevés esélyt ad a rehabilitációra. Ma e terület valamennyi szereplője abban érdekelt, hogy a kevés, de biztos passzív ellátást válassza.
Mit kell tennünk, milyen legyen az új rendszer? Az eddig elmondottakból következik a gyökeres átalakítás szükségessége. Az új intézményrendszer kiépítése egy szerves fejlődés eredménye lehet csak. A rehabilitáció folyamat, különböző fázisokkal. Rövid távon, egy-két éven belül nem építhető ki.
Egyetértek az országgyűlési határozat célkitűzéseivel és az aktív, cselekvésre sarkalló szemléletmódjával. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1996 óta a foglalkoztatáspolitikában több intézkedés is történt, amely már előkészíti ennek az országgyűlési határozatnak az elfogadását. A Rehabilitációs Alap önállóvá vált a Munkaerőpiaci Alapon belül, a rokkantságot nem lehet már felmondási okként kezelni, német segítséggel létrejött Székesfehérváron az első rehabilitációs képzésre alkalmas módszertani központ, osztrák-magyar együttműködéssel magyar szakembereket képeztek ki rehabilitációs feladatok ellátására. 1997-ben, tehát ebben az évben Fejér, Baranya és Nógrád megyében habilitációs központok alakulnak, ezek mind szükséges, de nem elégséges feltételek. Az országgyűlési javaslat helyesen állapítja meg a teendőket a feltételek megteremtésében, s véleményem szerint az 1999-es bevezetés is szűkre szabta a határidőt.
A rendszer szigorúbbá válása, a rehabilitáció kvázi kényszere el fogja riasztani azokat, akik taktikai okokból akarnak rokkantnyugdíjasok lenni. E kollektív szigorú elbírálási rendszer, az orvosszakértői szervezet új működési rendje valóban hathatnak a kiadások mérséklésének irányába, de az erről szóló 1/d pontban foglaltak csak hosszú távon valósulhatnak meg, ugyanis a rendszer egyik elemében megtakarított összegeket át kell irányítani a rendszer másik részébe, az új eszközrendszer megteremtésére.
A munka beindítása elengedhetetlenné teszi azt, hogy tisztázzuk, mit is értünk a megváltozott munkaképesség fogalmán. Ahogyan már említettem, a rehabilitáció egy folyamat, melyet a prevenciónak meg kell előznie. Fontos, hogy az orvosi értékelést foglalkozási értékelés is kövesse, és hogy az egészségügyi korlátokat az elvesztett és megmaradt munkavégzési képességek tükrében érvényesítsük. A teamben tehát orvos, foglalkoztatási szakértő és pszichológus is kell hogy legyen.
A határozat a 4. pontjában fogalmazza meg egy új rehabilitációs intézményrendszer szükségességét. Tény, hogy évente körülbelül 120 ezer új igény jelenik meg, és mintegy 60 ezer felülvizsgálatot végeznek el. A 120 ezer fő egy része rehabilitálható, de ilyen mértékű foglalkoztatásbővülésre nincs esély. Természetesen ebből a 120 ezer főből jelentős lesz a lemorzsolódás, de reálisan így is évente 30-40 ezer embert kellene rehabilitálni.
A szemléletváltásból adódik, hogy felértékelődnek az aktív munkaerő-piaci eszközök. A foglalkoztatási törvény módosításával lehetővé kell tenni, hogy a megváltozott munkaképességű személy rehabilitációja ellátás mellett is lehetséges legyen, és részesülhessen képzési támogatásban. E rehabilitációra alkalmas munkahelyek teremtése komoly feladat, e feltétel teljesüléséhez növelni kell a vállalkozók érdekeltségét. A mai hatályos jogszabály szerint ugyanis a 146 ezer jogi személyiségű szervezetből csak 22 ezer vállalkozás kötelezett rehabilitációs hozzájárulás megfizetésére. A 123 ezer szervezet, amely tíz főnél kevesebb személyt foglalkoztat, nem kötelezett fizetésre; úgy gondolom, a jövőben bevonásukkal mindenképpen foglalkozni kellene.
Szélesíteni lehetne a befizetők körét és az alkalmazók körét a költségvetési szférából is. Végig kell gondolni, hogy a megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató vállalatokat, cégeket valamilyen módon a közterhek esetében is méltányosan kell kezelni.
A munkaügyi szervezeteket is alkalmassá kell tenni az új feladatra. '98. január 1-jén létrejönnek a foglalkoztatási rehabilitáció megyei szintű szakértői hálózatai. Az átképző központokban még ebben az évben beindul a megváltozott munkaképességűek képzési hálózatának kialakulása. A munkaügyi kirendeltségeken mindehhez meg kell teremteni a személyi és technikai feltételeket is.
Vitatkoztunk és módosítani is szeretnénk a határozatot azon a ponton, ahol azt mondja, hogy rokkantnyugdíjra csak a teljesen munkaképtelen ember jogosult. Szerintünk a teljes munkaképtelenségbe a rehabilitálhatatlan személy is beletartozik. Itt szeretném a figyelmüket felhívni arra, hogy a rehabilitáció esélye térségenként is eltérő. Hisz ugyanazon egészségi állapottal sokkal rosszabb helyzetben van egy bihari kis faluban élő munkavállaló, mint egy nagyvárosi bérház földszintjén élő csökkent munkaképességű ember. Lesz tehát bőven olyan helyzet, amikor csak az ellátás passzív formája alkalmazható.
Jelentős problémát hordoz és megoldásra vár a nem munkaviszonyban történő foglalkoztatottak növekvő aránya is. A kisvállalkozói kör - amelyről már beszéltem - a passzív ellátásra sem tud majd jogot szerezni. Ha a szociális törvény megtartja a rászorultsági ellátást, amit most a rendszeres szociális segélynél alkalmaz, akkor normális életvitelű, nem munkaviszonyban megrokkant emberek számára nincs passzív ellátás. Javaslatként szeretném ajánlani, hogy végig kellene gondolni a rokkantságra vonatkozó önkéntes biztosítás lehetőségének megteremtését.
(Póda Jenő helyét a jegyzői székben Sasvári Szilárd foglalja el.)
Az ellátási területen arra kell törekedni, hogy a munkába való visszatérés ösztönzése mellett a táppénz, a járadék, a rokkantsági nyugdíj, a szociális támogatás, tehát mindezek egyenként, lehetőségként jelenjenek meg a biztosítottak számára, és ezekben a lehetőségekben ne legyen olyan rés, amelyen át egy megváltozott munkaképességű is kiessen és ne találja meg a saját számára a megfelelő ellátási formát. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezzel kapcsolatban a társadalom szolidaritását is próbáljuk ébren tartani és a szemléletformálásra nagyon nagy hangsúlyt fektessünk.
Tisztelt Ház! Számos dologról lehetne még e nagyon fontos téma kapcsán beszélni. Nagyon kiemelt problémának tartom az esélyegyenlőségről szóló törvény megalkotását, a civil szervezetek feladatátvállaló tevékenységének támogatását. A működésüket folyamatos pályázati lehetőséggel biztosítani kellene e területen, hisz úgy gondolom, hogy pontosan ezeken az embereken nem nagy, monstrum intézményekben, hanem személyre szóló foglalkozással kell és lehet segíteni.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ma még könnyű helyzetben vagyunk, hiszen a határozati javaslat tételmondatai köré szabadon fűzhetjük fel a gondolatainkat, és talán a fantáziánk is meglódulhat. Az ördög természetesen a részletekben lesz, tehát figyelnünk kell arra, hogy a majdani szabályozás hasonló gondolatokat közvetítsen, mint amilyet a most elfogadandó törvényjavaslat.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)
