DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Sajnos a hat percből néhány másodpercet arra kell áldozni, hogy válaszoljak Schwarcz Tibor úrnak. Az, hogy a mellékletet most elkezdik átírni, igazán méltánylandó tett, hiszen rögvest vége van az általános vitának. Talán előbb kellett volna átírni.
A méltányosság kérdését pedig, igaz, hogy lehetővé teszi a mostani szabályozás, de önök ezt hatályon kívül helyezik, tehát pontosabban kellene az új törvénybe belefogalmazni.
Az érdemi részhez: tulajdonképpen az egészségügyi reform elindult a '85-86-os évek táján, ment, mendegélt, majd megtorpant a '94-es kormányváltozás következtében, amikor más prioritások kerültek előtérbe: a gazdaság élénkítése, illetve szinten tartása megelőzte az egészségügyi kiadásokra fordítható összegek addigi lassú, de egyenletes növelését. Hogy ez mennyire így van, az a kormány előterjesztésének háttéranyagában, a 11. oldalon mindenki számára látható. Az történt, hogy a kormányelőterjesztés szerint is mi '94-ben, tehát az előző költségvetés alapján, 7,9 százaléka volt a nemzeti összterméknek az egészségügyre fordítható összeg. Ez '96-ra 7,14 százalékra, tehát jelentős mértékben csökkent. Még nagyobb a csökkenés, ha az állam által az egészségügyi célra fordított kiadásokat tekintjük, mert az 6,5-ről 5,8 százalékra csökkent.
A különbséget a lakossági közvetlen kiadások, készpénzkiadások mértéktelen növekedése hozta létre. Tessék megnézni, az önök két éve alatt a lakosság közvetlen terhei íly meredek módon (A képviselő felmutatja a táblázatot.) 11-ről 18 százalékra nőttek az állami kiadások és a lakossági közvetlen kiadások arányában.
(12.40)
Miközben ez a lakosság fizeti a magas társadalombiztosítási, egészségbiztosítási járulékot, ezért nem kapja meg a szolgáltatást, csak ha külön - most már egyötöd erejéig közvetlenül -, saját zsebéből hozzájárul. Hogy ez milyen magas arány, arra annyit mondok, hogy a fejlett országokban ez az arány 8 és 25 százalék között mozog, tehát bizony a felső sávban vagyunk már most is.
Ez különösen feltűnő, ha azt is figyelembe veszik, hogy a fejlett országokhoz képest a mi jövedelmünk egytizede az ottaninak. Tehát az egytizedéből a magas tb-járulék felett plusz még az ottani legfejlettebbeknek megfelelő összeget kivenni a beteg zsebéből - ez egy szociálliberális kormány kétéves uralma után igazán nem tekinthető túlságos nagy sikernek; de nagyobb baj, hogy ezt folytatni kívánják, merthogy a lakossági terhek változatlanul egyötödét, 18 százalék fölöttit tesznek ki, és az állami kiadások szép lassan csökkenni fognak a saját prognózisaik szerint.
Ezt nem tudom másként értékelni, mint hogy leírták az egészségügyet, a maradék maradékának elve érvényesül. Miután minden egyébre van pénz, a jövő évi prioritások a mezőgazdaság és a rendfenntartás prioritását hangsúlyozzák - és miniszterelnökünk közölte, hogy ezen kívül aztán már semmiféle prioritás nincs -, ez a folyamat folytatódni fog.
Tessenek elgondolkodni, hogy mióta romlik a magyar lakosság egészségügyi állapota, romlanak a halandósági mutatóink!? 1965 óta. Mióta csökkennek az egészségügyre fordítható kiadások? 1965 óta. Talán mégis van valami összefüggés a kettő között. Az a két év, a '93-as és '94-es, amikor nőni tudtak, sajnos egy ilyen elöregedett és ennyire beteg országban csak minimális javulást hozott, de ez is kimutatható a statisztikákban. Tehát tessék eldönteni: hogy a 7 millió magyar országa legyünk, ezt már eldöntötték; de hogy 7 millió beteg ember országa legyünk-e, és így menjünk Európába, avagy próbáljon meg ez a társadalom a jelentőségének megfelelő súlyt és támogatást biztosítani az egészségügynek? Ez politikai döntés kérdése. Ne mondják, hogy majd ha a gazdaság megélénkül, akkor több pénz fog jutni rá! Aki ma meghal, azt a legélénkebb gazdaság sem fogja tudni feltámasztani - sajnos. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
