SZABÓ RUDOLFNÉ DR.
SZABÓ RUDOLFNÉ DR.
SZABÓ RUDOLFNÉ DR. (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A gazdasági átalakulás nyomán 1990 és '96 között a foglalkoztatottak száma másfél millióval esett vissza, ebből 1,1 millió volt a munkaképes korú. Számuk 4,7 millióról 3,6 millióra csökkent - és ezt a 3,6 milliót kihangsúlyoznám.
A folyamat eredményeképpen Magyarországon a 15-64 év közöttiek foglalkoztatottsága 20 százalékkal esett vissza, míg az Európai Unió 15 vizsgálat tagországában csak 2 százalékkal. Éppen az összehasonlítás miatt figyeltük meg a 15-64 éves kor közöttieket. A megállapítások dr. Frey Mária munkaügyi kutató tanulmányából származnak.
Tovább folytatva az összehasonlítást, megdöbbentő, hogy a 15-64 éves férfinépesség foglalkoztatottsága jelenleg Magyarországon 10 százalékkal alacsonyabb az Európai Unió tagállamainál, de az eltérő nyugdíjkorhatár miatt a 15-64 éves nők foglalkoztatottsági rátája is elmarad másfél százalékkal, ami miatt Magyarországon magas női foglalkoztatottságról már csak múlt időben beszélhetünk. Persze a részmunkaidősök igen alacsony, 8 százalékos mértéke miatt nálunk még mindig több a ledolgozott órák aránya.
De vajon hová lettek a munkahelyüket elveszítők? Az elmúlt fél évtizedben nagyobb részük a gazdaságilag nem aktív népességet gyarapította. Munkanélkülivé végeredményben "csak" 470 ezren váltak. Az állástalanok és a pályakezdők elhelyezkedésének ellehetetlenülése az inaktivitás felé terelte a munkaerő-állományt.
Összességében a munkavállalási korú népesség kihasználatlansága megduplázódott, 20 százalékról 40 százalékra növekedett azoknak az aránya, akik munkanélküli-, illetve szociális ellátásból vagy mások jövedelméből élnek.
A munkavállalási korú nem foglalkoztatottak számának bővülése azt eredményezte, hogy a vizsgált időszakban 98-ról 173-ra nőtt a 100 foglalkoztatottra jutó eltartottak száma. Ha ezen belül a munkanélküli-állomány 470 ezres bővülését most figyelmen kívül hagyjuk, azt állapíthatjuk meg, hogy a gazdaságilag nem aktív népesség létszámgyarapodásának egyötöde tulajdonítható a munkavállalási korban történő nyugdíjazások elszaporodásának.
A munkavállalási korú nyugdíjas állomány 1990-től '96 elejéig 250 ezerről 400 ezerre nőtt. Sőt, ha a KSH 1996 negyedik negyedévi felmérését vesszük figyelembe, ott 560 ezer ez az állomány. Ezen belül a rokkantnyugdíjasok aránya 77 százalék, s a férfiak képviselik a nagyobb hányadot. Elgondolkoztató, hogy az 55-59 éves férfiaknak már 57 százaléka nem dolgozott 1996-ban, és ez messze meghaladja valamennyi fejlett piacgazdaság hasonló mutatóját.
Ez részben azért következett be, mert a piacgazdaság felé való átmenet a munkahellyel rendelkező megváltozott munkaképességűeket, rokkantnyugdíjasokat bizonytalan helyzetbe hozta, ugyanis a létszámleépítés elsőként azokat a csoportokat érintette, amelyeknek egyéb jövedelmi forrásaik is voltak, és képzettségük, így teljesítőképességük pedig az átlagosnál alacsonyabb volt.
Megjegyzem, a '90-es népszámlálás szerint a fogyatékosok például 18-25 százalékban alulképzettek. Így az említettek mindjárt az elején inaktivitásra kényszerültek. Más csoportoknak menekülés volt a rokkantnyugdíjazás a munkanélküliség ellen. Ez hosszú távon is biztos jövedelemforrásnak számított. Sok esetben az átmeneti munkanélküli-ellátás után választották ezt a tartós ellátási formát.
De a munkanélküliség kezelésére szolgáló források kímélése, a munkáltatók rehabilitáció iránti érdektelensége is a rokkantnyugdíjazás intézményeire hárította a nyomást.
(9.10)
Ezért például '92 és '96 között több mint kétszeresére, 36 milliárdról 76 milliárdra emelkedett a munkaképes korú rokkantaknak kifizetett nyugdíjak összege. Ez a szélsőséges egyensúlybomlás az oka annak, hogy az állami szociális jóléti feladatok normális ellátását gátló folyamatos támogatásmegvonások ellenére súlyos adó- és tb-terhek nehezednek a legális munkaerőpiac szereplőire, amelyek éppen a piaci munkahelyteremtést lehetetlenítik el.
A rokkantak száma és a rokkantnyugdíjakra fordított kiadások magas aránya szempontjából nem egyedülálló a magyarországi helyzet. Több nyugat-európai országban kényszerültek már az ellátások csökkentésére, de intézkedéseket hoztak az egészségkárosodott emberek munkaerőpiacon való megtartása vagy visszaintegrálása érdekében is. Ez mindenütt komoly erőfeszítéseket igényel, az eredmény pedig nem igazán látványos, és túl lassan jelentkezik. Magyarországon még súlyosabb a helyzet, mint Nyugat-Európa ezen országaiban, mivel itt nálunk rövid idő alatt intenzíven zajlottak le a kedvezőtlen munkaerő-piaci folyamatok, az ellátórendszerek pedig gyengének bizonyultak, vagy ki sem épültek.
A társadalombiztosítási rendszer átalakításának folyamatában a szociális partnerek között létrejött társadalmi konszenzusnak megfelelően át kell alakítani a nyugdíjrendszer és az egészségbiztosítás reformjához kapcsolódva, annak folytatásaként a megváltozott munkaképességűeknek, a rokkantaknak járó ellátások jelenlegi rendszerét. Ezt mondja ki a beterjesztett országgyűlési határozat.
Az eredeti elképzelések szerint már az 1998. évtől érvényesíteni kellett volna az új koncepciót. E téren azonban olyan súlyos hiányosságokkal kellett szembenézni, mint a foglalkoztatási rehabilitáció intézményrendszerének kiépítetlensége, a rehabilitációs jellegű képzések és az alkalmas munkahelyek szinte teljes hiánya. Persze csak reménykedni tudunk abban, hogy a szándék, a szakmai felkészültség és a szükséges pénzügyi fedezet biztosítva lesz az új rendszer 1999. január 1-jei bevezetéséhez. Ugyanis a nyilatkozatok szerint a rokkantnyugdíjrendszer átalakításának céljaiban teljes a konszenzus a kormányon belül.
Fontos viszont, hogy teendőink ne csak abban merüljenek ki, hogy az érintetteket egyik passzív rendszerből a másik passzív rendszerbe soroljuk át, hanem a problémákra valódi megoldásokat találjunk, az ténylegesen szolgálja az egyének érdekeit, összességében pedig csökkenjenek a társadalmi terhek. E téren meg kell teremteni az összhangot a különböző alapok működése között és meg kell világosan határozni, kik azok a tartós munkanélküliek, akik már nem képesek munkát vállalni, mert véglegesen kiszorultak a munkaerőpiacról koruk, felkészültségük vagy egészségi állapotuk miatt. Vagy ellenkezőleg, kik azok a rokkant nyugdíjasok, akik száz százalékban nem vesztették el a munkaképességüket, vagy akiknek csak átmeneti az egészségromlása, vagy kik azok, akik csak a rokkantsági státusba menekültek. Amennyiben sikerülne megoldani ezt az elég nehéz feladatot, akkor már azt is pontosan meg tudnánk határozni, hogy melyik kategóriában mi jelenti az egyén számára a megoldást, és melyik alapból kell azt finanszírozni. Jelenleg ezek még össze vannak keveredve.
Így például a Munkaerőpiaci Alapból finanszírozzuk a tartós munkanélküliek között esetenként egészségileg teljesen leépült embereket, mert nem történt meg a kiszűrésük. Az önkormányzat szociális segélyen tart munkaképes embereket, mert nincs elég munkahely, vagy mert nem alkalmasak az új munkakör betöltésére. Más: megváltozott munkaképességű emberek átmeneti járadékot kapnak, mások a harmadik kategóriába sorolás alapján rokkantnyugdíjat kapnak, mert nincs megfelelő munkahely. Emellett az egészségkárosodott emberek számára hiányzik a foglalkoztatási rehabilitáció, a megmaradt munkaképesség hasznosítása, a munkavállalásra való alkalmassá tétel, a képzés, az átképzés. Kezdeményezések vannak ugyan, de az országos rendszer kiépítése még várat magára. Meg kell tehát határozni, hogy mi legyen a követendő stratégia a megváltozott munkaképességűek és a rokkantak ellátórendszerének átalakításában. Ezt fogalmazták meg az előterjesztők a most tárgyalt országgyűlési határozatban. Ezek csak irányelvek, konkrétumok nélkül, és máris elég nagy a visszhangja, ijedelmet, felháborodást váltott ki néhol az érintettek körében.
A szemléletváltás ugyanis abban van elsődlegesen, hogy a munkaképesség csökkenése, illetve a rokkantosítás ne adjon jogot nyugdíjra, ha nem végleges az állapot, hanem a megállapított munkaképesség-csökkenés mértékének és tartósságának megfelelően átmeneti ellátást biztosítson. Ebből kiindulva sor kerülne a harmadik kategóriába sorolt rokkantnyugdíjasok felülvizsgálatára és a nem végleges állapotúak rehabilitálására. Az intézkedések szükségszerűek, hiszen az előbb elmondottak is ezt igazolják. Mégis jogos a félelmük, ha - és hangsúlyozom: ha - a felülvizsgálat, az új szempontok érvényesítése azt jelentené, hogy egyesek ellátatlanok maradnak, vagy nem lesz mód a foglalkoztatási rehabilitációjukra, mert nem épül ki a rehabilitációs képzési rendszer, és nem létesülnek számukra rehabilitációs munkahelyek.
Az ellátórendszer átalakításánál azonban alapelv, hogy azt csak a rehabilitációs lehetőségek fejlesztésével összhangban indokolt megvalósítani. Ebben van a remény, mert hisz ebben megállapodás történt. Ennek megfelelően a tervek szerint nem kerül sor a harmadik csoportú rokkantak esetén a soron kívüli orvosi felülvizsgálatra.
Az OOSZI adatai szerint évente az esedékes felülvizsgálaton 60 ezer ember vesz részt, az előbbi esetben pedig mintegy százezer ember azonnali átvizsgálására kellene sort keríteni. Erre nincs még orvosi kapacitás sem. A feltételezések szerint ha csak 50 százalékuk alkalmas a rehabilitációra, vajon mit tudnánk hirtelen kezdeni 50 ezer ember elhelyezkedési igényével. Számukat még növelnék az évente rokkanttá minősítendők közül a rehabilitálhatóak, számítások szerint mintegy 30 ezer fő. Ezen túlmenően 200 ezer körüli az 50 százalékban megváltozott munkaképességűek száma, többségük számára szintén rehabilitáció és munkahely lenne az igazi megoldás. Ahhoz, hogy elhelyezhetők legyenek, a foglalkoztatáspolitikai eszközökkel kell elősegíteni az újrakezdést, és azoknak minél változatosabb formáját alkalmazni az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően. Részben a munkaadók érdekeltségének megteremtésével, részben új munkahelyek létrejöttének támogatásával számottevő változás érhető el e tekintetben - és még sorolhatnám a megoldási módokat.
Mindez azt bizonyítja, hogy szoros együttműködés szükségeltetik a Népjóléti Minisztérium, a Munkaügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium, valamint az Egészségbiztosítási és Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat között a feladat megoldása érdekében. Az elkövetkezendő időszakban pedig vissza kell térni a konkrét javaslatok, elképzelések megtárgyalására. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)
