DR. CSÁKABONYI BALÁZS
DR. CSÁKABONYI BALÁZS
DR. CSÁKABONYI BALÁZS (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Ahogy előrehalad a büntetőeljárási törvény általános vitája, egyre inkább kikristályosodik az a már korábban is hangoztatott észrevételünk, hogy ez a törvényjavaslat nagyon is alkalmas az általános vitára.
Ha végigkísérjük a benyújtásától, sőt a benyújtását megelőző időtől kezdődően a törvényjavaslat sorsát, akkor azt figyelhetjük meg, hogy először egy óriási ellenállásba ütközik, ami különösen a médiákon keresztül jelenik meg. Ezekben az ellenállásokban megfogalmazódnak bizonyos szakmai vélemények is, szakmai érdekcsoportok véleményei. Nem véletlenül mondom a szakmai érdekcsoportok meghatározását, mert a büntetőeljárásban résztvevőket más és más módon, más és más szempontból érintik az újításként bevezetésre kerülő intézmények, sőt, nem intézmények, hanem egész intézményrendszerek és azok szervesen egymásra épülő hálózatai.
Mindezekből következik az, hogy ez a törvény nemhogy általános vitára alkalmas, hanem nagyon korszerű törvényjavaslat, amely a korszerű, továbbépítő gondolatok sokaságát indította el. Figyelmesen végigkísérve az általános vita eddigi szakaszát, nyugodtan megállapíthatjuk azt, hogy nagyon sok hasznos, odafigyelésre érdemes felvetés került elő eddig is, mind a kormánypárti, mind az ellenzéki képviselőtársak megjelenítettek továbbgondolásra alkalmas elképzeléseket.
Nem akarok visszanyúlni különösebben az előkészítettség kérdéséhez, azonban mégis meg kell egy pillanatra állnom azért, mert Bánk Attila képviselőtársam említette volt az iménti felszólalásában, hogy ezt a szakmai előkészítést mégsem tartják alkalmasnak, mert ez már a harmadik törvénytervezet, és ennek a szakmai vitája nem történt meg. Azért kívántam erre visszatérni, mert lehet, hogy nem tud arról Bánk Attila képviselőtársam, hogy ez a szakmai vita jelenleg is folyamatban van. Méghozzá körülbelül egy hónappal ezelőtt született egy olyan döntés, hogy az Igazságügyi Minisztérium ezt a legfrissebb törvénytervezetet is elküldi nemcsak a szakmai szervezeteknek, hanem valamennyi büntetőbírónak, valamennyi büntetőjoggal foglalkozó ügyésznek is, hogy a hosszú idő alatt - mert azt a két és fél hónapot, amit most a tanulmányozására fordíthatnak február elejéig, elég jelentős és hosszú időszaknak tartom ehhez - mindazok a vélemények, amelyek az első két tervezet után most, a harmadik elolvasása során keletkeznek, azok eljuthassanak ide a parlamentbe, és mind az előterjesztők, mind pedig a képviselők abból megfelelő következtetéseket vonhassanak le, és esetleg módosító javaslatokat is előterjeszthessenek.
Egyre azonban fel szeretném hívni a tisztelt Ház figyelmét. E törvénynek van egy logikai rendszere, itt egymásra épülő intézmények működéséről van szó - még akkor is, ha a rendszerbeli elhelyezésen lehet vitatkozni. Kétségtelen, hogy vannak olyan problémák, amelyek a törvény szerkesztésével függnek össze, azonban van a törvénynek egyfajta logikája: ez az intézményrendszerek egymásra épülése, amelyek koncepcionális kérdéseket rejtenek.
Az ezekhez történő hozzányúlást kell nagyon-nagyon meggondolni. Nem a részletszabályozás finomítását, amivel én magam is sok tekintetben egyetértek - egy-kettőre mindjárt röviden ki is fogok térni -, azonban az egész rendszerének a megbolygatását, a törvény belső koherenciájának a megbontását nem tartanám helyesnek.
(11.00)
Megint csak Bánk Attila képviselőtársammal kell vitatkozni, mert ő elég kategorikusan kijelentette, hogy ez a törvénytervezet visszalépés a jelenlegi büntetőeljárási törvényhez képest. Azt hiszem, ez némi túlzás.
Mindannyian tudjuk, hogy az 1973-ban született hatályos büntetőjogi törvény magán viseli mindazokat a problémákat, amelyeket a korábbi társadalom büntetőjogi rendszere magán viselt; magyarán szólva, nevezzük néven a gyereket, egy vádelvre épülő büntetőeljárási törvény. Ismerve a bírói gyakorlatot, a büntető igazságszolgáltatás korábbi menetét, számos esetben azt tapasztaltuk, hogy a tárgyalásvezető bíró oda tette maga elé a vádiratot, mint egy partitúrát, és abból szépen levezényelte a tárgyalást. És abban a pillanatban, ha történetesen az ott kialakuló tényállás valahol eltért a vádiratban szereplő tényállástól, akkor már mindjárt gond volt, probléma jelentkezett; akkor rossz volt a védő, rossz volt az ügyész, mert össze akarták keverni a szépen előre megírt dolgokat.
Akkor jött aztán, hogy kérem szépen, miért tér el a tanú vallomása a nyomozati vallomásától, avagy a vádlott nyomozati vallomása a tárgyaláson tett vallomásától, és a bíróságnak meg kellett kísérelnie a különböző vallomások közötti ellentmondásnak a feloldását. És akkor jött a bűvös mondat, ami a tanú felé történetesen legtöbbször így hangzott: kérem szépen, ugye most már eltelt a cselekmény elkövetése óta x esztendő, az ön kihallgatását követően is már legalább két év telt el, ugye akkor jobban emlékezett a történtekre, mint most. Mire rábólintott a tanú, és jegyzőkönyvbe került az, hogy a tárgyalási vallomását hozzáigazítja a korábbi nyomozati vallomásához, és ezzel minden gond és probléma megoldódott, szépen meg lehetett állapítani a vádiratban írtakat; még az ítélet indokolásába is sokszor szó szerint bekerültek ezek a dolgok.
Éppen ezért sokkal korszerűbb és a demokratikus berendezkedéshez sokkal jobban hozzá tartozó a felek általi kikérdezés módszere. Itt egy nagy problémát kell megoldanunk, azt, hogy 40 éves beidegződéseket kell levetkőznünk; és ezt a büntetőeljárás valamennyi tényezőjének meg kell csinálnia. És itt jön, hogy újabb, jobb szakmai megoldásokra készteti az eljárás résztvevőit, amelyek nemcsak a tételes jog ismeretét, nemcsak a bírói gyakorlat jobb ismeretét kell hogy feltételezzék, hanem egyéb kisegítő tudományágak felhasználását is szükségessé teszik.
Mire gondolunk itt? Gondolunk itt elsősorban arra, hogy igenis pszichológiai ismeretekkel, pedagógiai ismeretekkel kell rendelkeznie az eljárás résztvevőinek - történetesen egy fiatalkorúakkal kapcsolatos bűncselekmény tárgyalásakor és megismerésekor -, továbbá nagyon mélyen és elemző módon kell ismernie magát az az ügyet, amit tárgyal. Mert a jelenlegi rendszerben felmentette a kész, lezárt nyomozati anyag ezen kötelezettség alól az eljárás résztvevőit, mert - mint említettem volt - a partitúrából levezényelte a bíró a dolgot, a vádirat másodpéldánya ott volt az ügyész előtt, aki éppen úgy összehasonlította a korábban történteket a tárgyaláson folyóval, és ebből alakulgatott az igazság. Jelen formában ez így nem oldható meg. Nem tudja eredményesen képviselni a vádat az az ügyész, aki nincs teljes birtokában a teljes nyomozati anyagnak, még akkor sem, ha a nyomozás során csak addig kell eljutnia a valóság feltárásában, hogy a vádirat benyújtásához szükséges bizonyítékokat felderítsék és feldolgozzák. Azonban megítélésem szerint ez így önmagában kevés. Tudniillik ahhoz, hogy én megalapozottan vádat emelhessek - mint ahogy a törvénytervezet szóhasználata mondja -, igenis megfelelő mélységig már a nyomozati szakban fel kell derítenem a tényállást.
Ahol én félek egy kicsit - és ezt mint ügyvéd is mondom, megjegyezni kívánom, hogy a védelemről összességében mindeddig az általános vita során viszonylag kevés szó esett, pedig nagyon fontos területről van szó -, a mai gyakorlat szemüvegén keresztül nézve féltem kissé a büntetőügyben eljáró védőinket. Miért? Azért, mert - tisztelet a kivételnek - általában a kirendeléses ügyekben ők ismerik a legkevésbé az ügyet. Ennek objektív okai vannak, tudjuk jól, a meg nem fizetett védői munka, a rendkívül sok ügyben történő kirendelés és így tovább. Azonban a felek általi kikérdezéskor már elképzelhetetlen, hogy valaki ne legyen az ügy ismeretének teljes birtokában. Hogyan tudja a kérdéseket akár az eljárás alá vont személyekhez, akár a tanúkhoz feltenni, ha nem ismeri az ügyet?
Összhangban az ügyvédi törvénytervezettel... - mert az ügyvédi törvénytervezet megpróbál bizonyos megoldásokat keresni a kirendelt védők jegyzékének a törvénybe történő beiktatásával; itt nem szólok részletesebben arról, hogy miről van szó.
Ez az egyik megoldási módot jelentené, ami az én szerény véleményem szerint csak részmegoldást jelent. És nem vetődött még fel az általános vita során - de engedje meg nekem a tisztelt Ház, hogy felvessem -, hogy ismételten megfontolás tárgyává kellene tenni a közvédői intézmény valamiképp történő meghonosítását a magyar büntetőeljárás-jogban.
Engem ennek kinyilvánítása miatt már a szakmából is megköveztek néhányan, mert az ügyvédség egy része sem ért vele egyet, sokkal inkább egyetért vele egyébként - tudom jól - az igazságügyi kormányzat is, csak ehhez anyagi, technikai feltételeket kellene megteremteni. Én nem végeztem ugyan számítást, de ha azt a nagyon sok apró kirendelt védői díjat összeadnánk, az bizony jelentős összegekre rúgna, és abból megszervezni azt a közvédői intézményt, amely legalább a főbenjáró ügyekben tényleg ellátná a megfelelő védelmet, azt hiszem, célszerű és indokolt volna.
Még egy gondolatot a védelemről: úgy érzem, a védői jogok korlátozása a nyomozati szakban - ami a tervezetben szerepel - bizonyos visszalépést jelent, még akkor is, ha a tervezet és az indokolás is kimondja, hogy ez nem visszalépés, mert most az ügy eldöntése elsősorban a tárgyalásra helyeződik át. Így a védői jogok nem szenvednek csorbát akkor, amikor a védő csak a nyomozati eljárásban a saját maga által bejelentett tanúk kihallgatásán vehet részt, a vád tanúja kihallgatásán a védő nem is vehet részt. Azt hiszem, hogy ezt talán indokolt lenne felülvizsgálni.
Miért? Azért, mert a tárgyalásra történő normális felkészülése is elképzelhetetlen anélkül, hogy ne ismerné - ha úgy gondolja, akár az életből, tehát magából a gyakorlatból - a tanú által elmondottakat; ne csak egy jegyzőkönyvre legyen szorítkozva. A másik pedig, hogy az alakító, aktív közreműködés lehetőségét vesszük el, mert nagyon jól tudjuk - és ez még sokáig így lesz az átmeneti időszakban -, hogy a nyomozati eljárásban lehet tisztességesen, becsületesen alakítani egy ügyet, és én itt ezt most nagyon jó szándékkal mondom ezt az alakítást; tehát úgy alakítani, hogy a valóság mélyebb feltárása érdekében minden lehetőséget már a nyomozati szak kezdetétől is meg tudjanak ragadni.
És még egy dolog: ez pedig az, hogy visszajön az az intézmény, hogy a védő sok esetben nem tehet fel közvetlenül kérdést, hanem kérdés feltételét indítványozhatja. Azt hiszem, ez is olyan jellegű, éppen az elmúlt eljárásjogra történő visszakacsintás, amit talán nem volna helyes így benne hagyni a tervezetben.
(11.10)
Tisztelt Országgyűlés! Nagyon röviden még egy-két gondolat a "lemondás a tárgyalásról" témakörben, mert ez az egyik legvitatottabb új intézménye - úgy látom - a büntetőeljárási jognak. A magam részéről ezt nagy örömmel üdvözlöm, és nagyon sok jót várok attól. Nem féltem a jogalkalmazókat attól a hatáskörtől, amelyet ez a törvénytervezet részükre megad. Igenis szükséges az, hogy kellő mozgástere legyen a jogalkalmazónak. Az ügyész nagyon jól tudni fogja, hogy mikor lehet ennek az intézménynek zöld utat engednie, és mikor mondja azt a szervezett bűnözésnél vagy a többszörösen visszaesőnél, hogy: nem, nem, ez az intézmény nem a te számodra van kitalálva, hanem ez egészen más célt szolgál és más számára van kitalálva!
Még egy jelentős dolog, amit én magam is várok ettől, Hack Péter utalt rá, megítélésem szerint nagyon helyesen. Ennek az intézménynek a működése a bírói gyakorlat általános szigorítását fogja maga után vonni - ez szükséges is. Nem azt mondom, hogy enyhék az ítéletek Magyarországon, nem azt mondom, hogy kevés a börtönben ülő elítélt, hiszen ezek az intenzitási viszonyszámok nálunk, Magyarországon lényegesen magasabbak, mint az európai átlag. Azonban azt mondom, hogy az a generális prevenciót elősegítő hatása nem érvényesül kellően a büntetési igazságszolgáltatásnak, amelyet a társadalom joggal elvárna. Tudom, hogy minden ítélet más, minden ügy más, ha az újságban olvasok valamit, akkor lehet, hogy pont az ellentéte igaz annak, mint ami a tárgyaláson történt, és ez az ellentmondás valahol megjelenik a kiszabott ítéletben is.
Mégis azt kell mondanom, mintha nem félne kellően a magyar társadalom a büntetéstől - természetesen a bűnelkövetők; nem magát a társadalmat értem, hanem ezt mint jelenséget próbálom így megfogalmazni. Tudjuk azt, hogy elsősorban nem azért van visszatartó ereje egy büntetőeljárásnak, mert akkor ott majd pruderiális, rettenetesen szigorú ítéletet fognak hozni, mindenkit fel fognak akasztani, vagy mindenkit életfogytiglanig tartó szabadságvesztésre fognak ítélni. Tudom, nem ez az elsődleges szempont. Az elsődleges szempont az, hogy biztos legyen az elkövető abban, vagy nagy valószínűséggel számíthasson arra, hogy nem tudja megúszni a dolgot büntetés nélkül. Ez egy komplex dolog, de az is hozzátartozik, hogy gyorsan és lehetőleg szigorúan ítéletet hozzon a büntetőbíróság az ő ügyében.
Tisztelt Országgyűlés! A törvény célja éppen a társadalom fokozott védelme; minél gyorsabban, minél hatékonyabban kerüljön az ítélet megalkotásra és természetesen végrehajtásra is. Azt hiszem, hogy összességében ez a törvényjavaslat ezt a célt meg tudja valósítani, természetesen nem azonnal és nem automatikusan. Az igazságszolgáltatás minden résztvevőjének saját magában is le kell győznie azt az idegenkedést, ami egyébként az enyhén konzervatív magyar jogfelfogást jellemzi. Nemcsak a jogalkotásban, hanem a jogalkalmazásban is van egyfajta "enyhén konzervatív" felfogás. Reméljük, hogy a gyakorlat az évek során igazolni fogja azt, hogy ez a törvénytervezet egy jó törvény megalkotásának alapjait jelenti.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)
