DR. HACK PÉTER
DR. HACK PÉTER
DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mint ahogy a vitában többször elhangzott, ez egy rendkívül nagy terjedelmű törvény, aminek a tárgyalásába az Országgyűlés belekezd. Az elmúlt több mint hét esztendőben, mióta többpárti parlament működik, nagyon kevés ilyen nagy horderejű törvényalkotási lépésre került sor.
Örömmel tapasztalhatjuk azt, hogy ennek a nagy horderejű törvénynek a megalkotásakor többségében rendkívül tárgyszerű és rendkívül színvonalas hozzászólásokkal tisztelték meg a hozzászólók a vitatkozókat. A múlt heti ülés alkalmával Salamon László, ma Kutrucz Katalin, Isépy Tamás és Bánk Attila is olyan érvrendszerrel, olyan színvonalas érvrendszerrel és érdemi kritikával vett részt a vitában, hogy úgy érzem, szükséges - most, amikor a vita feltehetően februárig megszakad, hiszen a parlament téli szünete miatt itt a plenáris ülésen a vita nem folytatódik -, kötelességünk néhány, az ellenzéki hozzászólásokban megfogalmazott kritikára reagálni.
Három kérdéskörrel szeretnék foglalkozni, előrebocsátva azt, hogy mindenkivel egyetértek, aki azt mondta, hogy ehhez a törvényjavaslathoz módosításokat kell benyújtani. Tehát azt gondolom, hogy ilyen értelemben közös platformon vagyunk, és örülök annak, hogy a hozzászólásokban is ez a közös platform megjelent.
(10.30)
A három témakör, amiről szólni szeretnék és ami a vitákban megfogalmazódott: egyfelől a "lemondás a tárgyalásról" című intézmény, ami a különeljárások között jelenik meg a tervezetben, másfelől a tárgyalási kihallgatás kérdésköre, harmadrészt pedig a kétfokú fellebbezés ügye.
Ami a "lemondás a tárgyalásról" című intézményt illeti, itt egy kis zavarban van az, aki a vitát hallgatta, és valószínűleg aki majd a jegyzőkönyveket elolvassa, még inkább zavarban lesz, hiszen Isépy Tamás mai felszólalásában hosszan hivatkozott Pokol Béla véleményére, amely vélemény megjelent az egyik országos napilapban pár héttel ezelőtt, de ugyanezt a érvrendszert, tehát a vádalku-I és a vádalku-II típusú érvrendszert mondta el szó szerint Torgyán József a múlt héten. Nyilván vagy annyira egy húron pendül a szakértőjével, hogy egymástól függetlenül is ugyanarra a véleményre jutottak, és szó szerint ugyanazt gondolják minderről, de az is lehet, hogy Torgyán József is Pokol Bélát idézte, de a vita korrektsége megkívánja, hogy ilyenkor idézzünk egy nyilvánosan megjelent publikációt, tehát a forrást megjelölve vitatkozzunk. Én ezzel a forrással szeretnék vitatkozni, Pokol Béla és Torgyán József megjegyzéseivel, akik összemosnak bizonyos dolgokat.
A vádalku-I-nek nevezett intézménynek semmi köze nincs a vádalkuhoz. Az az intézmény, amit 1994-ben a rendőrségi törvény, majd '95-ben a nemzetbiztonsági törvény is bevezetett, amit úgy nevezünk, hogy a büntetlenség felajánlása, semmilyen rokonságban nincs a vádalku intézményével, azzal a vádalkuval, ami - valóban, ahogy néhányan utaltak rá - az angolszász jogrendszerben kialakult.
A büntetlenség felajánlása tulajdonképpen a hatóságokkal együttműködő maffiózók megjutalmazására lett kitalálva. Arról szól ez az intézmény - '94 óta létezik a magyar jogrendszerben -, hogy ha egy bűnelkövető együttműködik a hatóságokkal, ezért az együttműködésért cserébe a hatóságok a számára büntetlenséget biztosítanak abból a megfontolásból, hogy az így elérni kívánt célhoz, tehát ahhoz, hogy az egész bűnbandát leleplezzék - most egyszerűen fogalmazok -, hogy a konkrét bűncselekményt teljes körben felderítsék, e cél fontosabb, mint annak az egy személynek a megbüntetése; semmi köze nincs a vádalkuhoz.
Ezt vádalku-I-nek nevezni körülbelül olyan nagyvonalú fogalmazás, mintha erre a pohárra (Poharára mutat.) azt mondanám, hogy ez az asztal-I. Semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz.
Tehát Pokol Béla és Torgyán József fogalmazásában vádalku-II-nek nevezett intézmény sem azonos a vádalkuval, nem igazán vádalku, de erre rá lehet fogni, hogy mutat bizonyos rokon vonásokat; a pohár-hasonlattal körülbelül annyi, mintha azt mondanám a pohárra, hogy ez a kancsó-II. Valóban valamifajta rokonság van, tehát nincs olyan nagy távolság, mint az előző intézménynél.
Ebben a körben, a "lemondás a tárgyalásról" intézmény körében Kutrucz Katalin is fogalmazott meg kritikákat, a sajtóban is jelentek meg kritikák. Itt szeretnék újra utalni Isépy Tamás felszólalására - egyetértőleg. Valóban ez egy jogfilozófiai kérdés, az a kérdés, hogy a szabályozás során a törvényalkotó bízik-e a jogalkalmazóban vagy sem. Mind a kontinentális Európában, mind a világ jogrendszerében kétféle törekvést figyelhetünk meg.
Az egyik törekvés, amely próbál a szigorú legalitás felé lépni, amely nem bízik a jogalkalmazóban; nem bízik abban a törvényhozó, hogy a jogalkalmazó, a törvényeket végrehajtó bíró, ügyész a törvényalkotó szándéka szerint fogja a törvényt alkalmazni, ezért nagyon szűk keretek közé szorítja a jogalkalmazót. Ilyen példa, mondjuk, a kaliforniai törvényhozásban az, amit a "harmadik csapás" intézményének neveznek. Ha valakit egymás után harmadszor is megbüntetnek vagy felelősségre vonnak bizonyos bűncselekmény miatt, akkor csak a büntetési maximumot szabhatja ki vele szemben a bíró, függetlenül attól, hogy milyenek a körülmények. Ezzel kapcsolatban sok vita folyik Amerikában is. Mindenesetre az egész szabályozás filozófiája arról szól, hogy a törvényhozó, a parlament azt mondja, hogy én nem bízom a bírókban, nem bízom abban, hogy a bírók meg tudják védeni a társadalmat, ezért nem adok szabadságot a bíró számára, hogy széles körben mérlegeljen az egyéni körülményekre tekintettel, hanem egy lehetőséget adok a számára: hogy kiszabjon egy büntetést.
Ehhez hasonló megoldások megjelennek a magyar jogrendben is. Emlékezzünk vissza, tisztelt Ház, hogy ez év tavaszán tárgyaltuk a büntető törvénykönyv módosítását, ahol szintén volt ilyen elem, azzal, hogy a büntetési minimumokat bizonyos bűncselekményeknél felemeltük, behatároltuk a bírói mérlegelési lehetőséget, szűkítettük a bíró mérlegelési lehetőségét. A törvényhozó azt mondta, hogy: bíró, te nem mérlegelhetsz ilyen széles határok között, hanem leszűkítem ezt a határt, ami között a büntetést kiszabhatod, bizonyos büntetés alá nem szállhatsz!
Megjelent ez a fajta szigorú legalitás néhány európai országban, igazából inkább évtizedekkel ezelőtt. Az utóbbi évtizedekben az európai jogalkotásban is azt figyelhetjük meg, amire Isépy képviselő úr is nagyon helyesen utalt, hogy az opportunitás, a célszerűségi megfontolásokon keresztül a törvényalkotó, a parlament azt mondja, hogy én nem tudok olyan szabályt alkotni, amely minden helyzetre pontosan illik, ezért megengedem, hogy a jogot alkalmazók széles körben differenciálva, széles körben mérlegelve járjanak el.
A "lemondás a tárgyalásról" intézmény egy ilyen lehetőséget jelent az ügyész számára, hogy az ügyész megfontolja, mikor teszi lehetővé, hogy tárgyalás nélkül valakit elítéljenek.
Igaza van Kutrucz Katalinnak abban, hogy nem jelöli meg a tervezet, hogy az ügyész milyen szempontok alapján teheti meg az indítványát, de véleményem szerint ezt szándékosan teszi abból a megfontolásból, amit Csizmadia László képviselő úr a mai vitában kiemelt, hogy bízik az ügyészekben, hogy az ügyészek szakszerűen, megbízhatóan és a közösség érdekében fognak élni ezzel az intézménnyel. Nekem más véleményem volt, mint MSZP-s képviselőtársamnak. Én azt mondtam, hogy szerintem, ha ezt az intézményt bevezetjük, többek között ez az intézmény is és más elemek is azt indokolják, hogy a patkó két oldaláról is megfogalmazódó igény, nevezetesen az ügyészség valamiféle közjogi felelőssége jelenjen meg a magyar alkotmányos rendben. Tehát hogy számon lehessen kérni az ügyésztől, hogy vajon valóban a közösség érdekében terjeszti-e elő az indítványokat, valóban csak olyankor javasolja-e "a tárgyalásról lemondás" intézményének az alkalmazását, amikor arra feltétlenül szükség van, kizárva azokat a korrupciósnak nevezett lehetőségeket, amit ugyan nem ebben a vonatkozásban, de itt is megemlíthetően Kutrucz Katalin a felszólalásában érintett.
Ami ebben a körben a büntetési tételeket illeti, én teljesen megértem, hogy a büntető igazságszolgáltatást kívülről néző és ezt a mai vitát esetleg figyelő állampolgárok számára talán sokkolóan hat az a tény, hogy itt olyan tételek szerepelnek, hogy ha valakit ötéves szabadságvesztéssel fenyeget a törvény, akkor két évnél több büntetést nem kaphat, ha hároméves szabadságvesztéssel fenyeget, akkor egy évnél többet nem kaphat.
(10.40)
Csak itt fel kell hívni a figyelmet - ha szabad így fogalmaznom: a laikusok, a büntető igazságszolgáltatással nem foglalkozók figyelmét -, hogy itt nem arról van szó, hogy a vádlott öt évet kapna, ha nem ismerné be a bűncselekményt, és ehelyett csak két évet kap, hanem arról van szó, hogy maximum ötéves büntetéssel fenyegeti a törvény - tehát nem a konkrét ügyben a bíró, hanem a törvény absztrakt értelemben maximum ötéves fenyegetést ír elő.
Az én problémám a tárgyalásról lemondás intézményével az, hogy ha megnézzük a statisztikákat, azt látjuk, hogy a törvényben megjelölt büntetési tétel, ami a tárgyalásról lemondás intézményénél megjelenik, tulajdonképpen a büntetéskiszabási gyakorlat átlaga. Ma, ha megnézzük a bírói gyakorlatot, akkor egy öt évvel fenyegetett bűncselekménynél nagy átlagban két év körüli szabadságvesztést szabnak ki.
Az én véleményem az, szemben azokkal, akik azt állítják, hogy túl enyhe ítélkezési gyakorlat bevezetését teszi lehetővé - és ezt nem kritikaként mondom, csak véleményként -, hogy ez az intézmény valószínűleg éppen ellenkező hatást fog elérni azoknál a vádlottaknál, akik nem ismerik be a bűncselekmény elkövetését, és akiknél az ügyész nem él a tárgyalásról lemondás intézményével. Ezeknél a vádlottaknál a büntetési átlag meg fog emelkedni, mert ellenkező esetben senki nem fog élni ezzel a lehetőséggel, mert azt fogja mondani, hogy miért ismerjem be a bűncselekményt és miért fogadjam el, hogy tárgyaláson kívül kiszabnak velem szemben kétéves végrehajtandó szabadságvesztést anélkül, hogy megpróbálnék védekezni, amikor, ha nem ismerem be, bemegyek a tárgyalásra, gyakorlatilag akkor sem szabnak ki ennél hosszabb büntetést. Tehát én arra számítok, hogy ez az intézmény csak akkor lesz működőképes, ha az ítélkezési gyakorlat a be nem ismerő vádlottaknál a súlyosabb ítélkezés felé tolódik el.
A másik kérdés a tárgyalási kihallgatás kérdése, amit szakmai körökben érnek kritikák. Ebben a vonatkozásban is teljesen egyetértek Isépy Tamás szavaival - és ígérem, hogy többször nem fogok elismerően szólni a szavairól, mert nem akarom bajba hozni a saját pártjában, hogy esetleg meggyanúsítsák, hogy valamit elrontott a beszédében, hogy ennyire egyetértenek a kormánypártiak az általa elmondottakkal (Derültség. - Bauer Tamás tapsol.) -, hogy a tárgyalási kihallgatással kapcsolatban vannak érvek, amik úgy szólnak, hogy jelen pillanatban nincsenek felkészülve a védők és az ügyészek a kihallgatás feladatának betöltésére. Van ráció ezekben az érvekben, de azt gondolom, irreális azt állítani, hogy ha bevezetjük ezt az új kihallgatási módot, amikor is az ügyész kérdezi először a vádlottat és a tanúkat, utána a védő, majd a bíró, erre a kihallgatási módszerre való átállás nem jelenthet problémát az ügyészi és a védői kar számára. Ha ez problémát jelent a számukra, akkor már a jelenlegi feladatuk ellátása is problémát jelent.
Azért nem jelenthet problémát, mert aki ismeri a büntető igazságszolgáltatást, az tudja, hogy a bírók sem készülnek a fogalmazói idő alatt a kihallgatásra. Amerikában az egyetemeken vannak úgynevezett jogklinika tanszékek, ahol berendeznek az egyetemen egy tárgyalótermet, és mind a védőnek készülők, mind az ügyésznek készülők, mind a bírónak készülők már az egyetemen videókamerák előtt gyakorolják, hogy hogyan kell kihallgatni, hogyan kell kérdezni, és úgy kap diplomát valaki, hogy ezt már begyakorolta. Magyarországon ez nem így van. Sem az egyetemen, sem utána a gyakorlati időben nem gyakorolják a bírósági fogalmazók és a bírósági titkárok a kihallgatást. Az a fiatal bíró, akit kineveznek bírónak és beül a tárgyalóterembe, onnan tudja, hogy hogyan kell kihallgatni, hogy három évig ült bent tárgyalásokon, és nézte, hogy a többiek hogy csinálják. Kérdezem én: az az ügyész, aki tíz éve ügyész, holnaptól miért nem tud elsőként kérdezni? De a törvényalkotó azt mondja, hogy ha nem tud, akkor is adunk egyéves felkészülési időt. Egy év alatt miért nem lehet megtanulni a kihallgatást?
A másik érv, ami itt el szokott hangzani, az az, hogy ez a bíró számára egy nehezebb helyzetet eredményez, mint a mai, hiszen kevésbé lesz tervezhető a munkája. Azt gondolom, hogy ez az érv sem állja meg teljesen a helyét, hiszen a bíró számára ez bizonyos értelemben könnyebb helyzetet teremt. Egyfelől a bírónak nem kell ugyanúgy kívülről megtanulnia az aktát, ahogy eddig meg kellett tanulnia, hiszen nem neki kell elsőként észrevenni, hogy a tanú, amikor vallomást tesz a tárgyalóteremben, más szavakat használ vagy mást állít, mint ami az adott esetben 30 ezer oldalas nyomozati iratok 23 426. oldalán szerepelt. Ezt ma a bírónak mindig fejből kell tudnia, amikor hallgatja a tanút vagy a vádlottat, hogy a nyomozati iratokban mikor mit mondott, milyen szavakat használt, milyen nyilatkozatot tett - ehhez képest most a bírónak nem kell megtanulni. Az ügyésznek meg kell tanulni, de az ügyésznél ez azért nem probléma, hiszen tipikusan ő állítja össze a vádiratot, és már a vádirat összeállításához ezt meg kell tennie.
(A jegyzői széket Gulyás József foglalja el.)
De ami ennél is fontosabb: ez a fajta kihallgatási rendszer mentesíti a bírót olyan konfliktushelyzetektől, amely szükségképpen a bírót vádlói pozícióba szorítja. Nevezetesen: amikor kiderül, hogy a vádlott a tárgyalóteremben mást mond, mint amit a nyomozás során mondott. Akkor jelen pillanatban a bíró feladata, hogy számon kérje, hogy miért mondott mást, mint amit korábban mondott, és a bíró egy olyan konfliktusba megy bele amely, konfliktus adott esetben abból következik, hogy a nyomozás során nem szó szerint írták le, amit mondott.
Aki látott már nyomozati jegyzőkönyvet, az ismeri azt, hogy olyan szavak szerepelnek benne, amit a vádlott nem is mondhatott, mert mondjuk egy analfabéta vádlott nem használja azt a kifejezést, hogy "pszichés konfliktusba kerültem az édesanyámmal", hanem egészen máshogyan írja le ezt a folyamatot. Sokszor találkozunk azzal a nyomozati jegyzőkönyvekben, hogy a jegyzőkönyvet gépelő egyszerűsíti a szöveget, és ebből adódik konfliktus a tárgyalóteremben, amely konfliktusnak a bíró lesz részese. A vádlottban a kihallgatás végén az a benyomás alakul ki - és ez a törvényjavaslat indokolásában is szerepel -, hogy a bíró az ügyész pozíciójával azonos pozícióban van, hiszen az ügyész által összeállított vádirat alapján végzi a kihallgatást.
Végezetül, tisztelt képviselőtársaim, szeretnék reagálni a kétfokú fellebbezéssel kapcsolatos kérdésekre, arra, hogy a kétfokú fellebbezés szükségképpen elnyújtja az eljárásokat. A múlt heti vitában is volt alkalmam elmondani, hogy a mintegy 17 200, egy éven túl elhúzódó ügyből 16 900 a helyi bíróságon első fokon húzódik el. Tehát már ma sem lehet azt állítani, hogy a jogorvoslat az, ami elhúzza az ügyeket. A hatásköri szabályok változtatásával a tervezet kísérletet tesz arra, hogy csökkentse a helyi bíróságon elsőfokon elhúzódó ügyek számát. De azt az adatot is látnunk kell, hogy az összes ügy több mint 80 százalékában elsőfokon jogerőre emelkedik az ítélet, tehát tulajdonképpen az elsőfokú eljárásban jogerősen befejeződik. Ilyen értelemben az a várakozás, hogy esetleg egy újabb jogorvoslati fórum, egy viszonylag szűk körbe szorított jogorvoslati fórum bevezetése nagyobb fellebbezési kedvet ad a vádlottaknak, nem megalapozott.
(10.50)
Azok az érvek is vitára ösztönöznek, amelyek azt mondják, hogy nem helyes, hogy a büntető igazságszolgáltatásban kétfokú fellebbezés van. Azért meglepő ezeket az érveket hallgatni, mert ma például olyanoknak a szájából lehet ezt az érvrendszert hallani vagy az újságban olvasni, akik például 1994-ben hosszú előadást tartottak arról, hogy miért kell feltétlenül bevezetni a kétfokú fellebbezést. Egy szóval nem tiltakoztak a Bánk Attila által is említett igazságszolgáltatási csomagnál, hogy a Legfelsőbb Bíróság feladatai között megjelenik egyfelől a rendkívüli jogorvoslat, tehát a felülvizsgálati kérelmek elbírálása, másfelől a jogorvoslatok elbírálása. Márpedig ha nincsen kétfokú fellebbezés, akkor egy négyszintű bíróság esetén lehetetlen, hogy a Legfelsőbb Bírósághoz jogorvoslat kerüljön. Tehát akik most azt állítják, hogy nem kellene kétfokú fellebbezés, azoknak tavasszal kellett volna azt mondaniuk, hogy bocsánat, rossz a bírósági törvény, mert benne van a Legfelsőbb Bíróságnál a jogorvoslat elbírálása. Márpedig mi nem gondolkodunk abban, hogy egyáltalán a Legfelsőbb Bírósághoz jogorvoslat kerüljön.
Tehát én azt gondolom, hogy azok, akik '97 őszén a sajtó hasábjain keresztül megüzenték országnak, világnak, hogy ők szakmai alapon nem értenek egyet a kétfokú jogorvoslattal, magyarázattal tartoznak, hogy ezt tavasszal miért nem említették meg a bírósági szervezeti törvénynél. Amikor erről korábban vita volt az előkészítésnél, miért nem említették meg? '94-ben miért győzték meg a jogszabály előkészítőit - és többek között engem is a törvényalkotók közül, ha mást nem, még egyszer mondom, engem ők győztek meg - arról, hogy miért kell mégis kétfokú jogorvoslat? Ha akkor kellett, most miért nem kell?
Köszönöm szépen a tisztelt Ház figyelmét. Azt gondolom, a vita eddigi menete is meggyőzhet bennünket arról, hogy nyilvánvalóan nem egy hibátlan, de jóra törekvő törvényt tudunk közösen megalkotni a tavaszi ülésszakon. Bízom benne, hogy március közepére, a ciklus végére a módosító indítványok elfogadásával a törvényhozás el tudja fogadni ezt a törvényt. Bízom benne, hogy elegendő felkészülési időt ad az elfogadás és a hatálybalépés között arra, hogy azokon a pontokon, ahol a tárgyi feltételek biztosítása, a jogszabályok megalkotása, illetőleg a személyi felkészülés időt igényel, ezeken a területeken elegendő idő legyen a felkészülésre.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
