DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, tisztelt elnök úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Elöljáróban töredelmesen bevallom, hogy ügyvédkedésemnek már a kezdő időszakában kissé elidegenedtem a büntetőjogtól és a büntetőeljárástól, s ennek az oka prózaian egyszerű. Egy polgári per elvesztését is bizonyos lelki válsággal viseli el egy ügyvéd, de azt nehezebben, hogy a családjáért aggódó ügyfelem úgy karácsony táján a család jobb ellátásának biztosítása céljából leüt egy borjút, és ezért hat évet kap - ugyanannyit, mint ha a haragos szomszédot ütötte volna le -, sőt, annak is ki volt téve abban az időszakban, hogy egyedüli fellebbezőként a súlyosítási tilalom hiánya miatt ezért még 7-8 évet is megkaphatott.
Hogy kellő mélységű szakmai tapasztalatok hiányában, ha nem is vezérszónokként, hanem második felszólalás felvállalásával visszakanyarodom a büntető igazságszolgáltatás kissé ingoványos területére, azt nem nagy létszámban jelen lévő képviselőtársaim két okból kénytelenek elviselni. Az első: mégis illő tisztelettel kellene köszönteni a szakaszos jogalkotás első ciklusbeli, 604 paragrafusból álló komoly teljesítményét. Az elszánt kodifikátorok szerint ugyanis kétféle jogalkotás létezik: a folyamatos és a szakaszos. A folyamatos azt jelenti, hogy a kodifikátorok egy csendesnek látszó keddi napon megkapják a feladatot, hogy jövő szerdára feltétlenül szállítani kell egy törvénymódosítást, mert sürgősen be kell tömni az eredeti törvényben felfedezett tátongó lyukat, vagy gyorsan össze kell ütni egy néhány rendelkezésből álló új törvényt. Ennek eredményeként azután némelyik törvény valóban úgy néz ki, mint a Samu nadrágja, folt folt hátán, meg néhány megmaradt lyuk, és amellett a nadrág még mindig vagy szűk vagy lötyög, és a gyorsan összeütött új törvényen is átfúj a szél, és növekszik a hirtelen felindulásból elkövetett törvények száma.
Az igazi jogászi feladat azonban a szakaszos jogalkotás, amikor az érintett terület elméleti felkészültséggel és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakértőinek, a normaszövegben megjeleníthető gondolatokat és elképzeléseket szállító elméleti és gyakorlati jogászoknak a bevonásával, apró munkával, akár évekig tartóan folyik az előkészítés, fiktív és valóságos tényállásokkal szembesítik a szöveget, és hosszú vajúdás után így jön világra egy kódex jellegű törvényjavaslat. Most nem a minőségről beszélek, hanem a szakaszos jogalkotás első termékéről, mert a törvényjavaslat valójában ebbe a vonulatba tartozik, hiszen az előkészítés évekkel ezelőtt megindult, a koncepciót még a korábbi kormány fogadta el a 2002/94. határozattal, és azóta tovább folyt a szakmai építkezés.
(9.50)
A másik ok: megnézi és körüljárni egy gépezetet, és megvizsgálni a működési mechanizmusát. Egy anyagi jogszabály ugyanis csak az eljárási jogon keresztül tud érvényesülni. Ha a gépezetbe betáplálom az anyagi jogi rendelkezést és a tényállást, akkor a végtermék, az előállítás időtartama, az ítélet minősége nyilván függ a gépezet olajozottságától, a fogaskerekek illeszkedésétől, a csavarok meghúzásától és a kezelők szakértelmétől.
Szeretném az általános vita jellegének megfelelően egy kicsit körüljárni ezt a most fényesen csillogó gépezetet, és megvizsgálni a szerkezetet. Hasznos lenne, ha a vizsgálatnál nem politikai, hanem szakmai szempontok érvényesülnének. Volt, aki a büntetőeljárás forradalmának nevezte a beterjesztett törvényjavaslatot. A forradalmak azonban a jellegük szerint egy pillanat alatt törnek ki, és radikálisan elsöprik a múltat jogrendszerestől, intézményestől együtt, és teljesen újat építenek a régi romjain. Éveken keresztül kitörő forradalom azonban fogalmilag elképzelhetetlen. Romokat sem látni, és még az esetleg meghökkentőnek minősíthető új megoldások is inkább nevezhetők a szakma széles körű bevonásával kidolgozott reformnak, mint a forrófejűek eljárásjogi forradalmának.
A korábbi felszólalók is utaltak, de az indokolás is utal arra, hogy a törvényalkotó három elvárásnak kívánt megfelelni: a magyar jogtörténeti hagyományoknak, a nemzetközi követelményeknek és a társadalom igényének. Sokan teszik fel azt a kérdést, hogy a büntetőeljárás új rendje nem idegen-e a magyar jogi kultúrától. A nemleges válasz megfogalmazásához talán elegendő utalni arra, hogy a vegyes rendszeren belüli kontradiktórius jellegű eljárás már volt Magyarországon, és ennek gyökereit akár 150 évre is vissza lehet vezetni. Gondolok itt a Szalay-Deák-féle 1943-as javaslatra, illetve Magyarország első büntető perrendtartására, az 1896. évi XXXIII. törvénycikkre. Valójában nem arról van szó, hogy az új eljárás a régi modelleket mintázná meg, de tény, hogy a gyökerei adottak, és a megoldások nem állnak ellentétben a magyar jogtörténeti hagyományokkal.
A nemzetközi követelmények többirányúak: a terhelt emberi jogainak tiszteletben tartása; a bűncselekmények áldozatainak, valamint a tanúknak a fokozott jogi védelme; az eljárási rend differenciált kialakítása, amely lehetővé teszi az ügyek nagy tömegének gyors és egyszerű befejezését, és végül bizonyos ügykategóriákban a bűnözés elleni hatékony küzdelem elvárásainak az érvényesülését.
A nemzetközi elvárások körében merül fel az emberi jogok kérdése. Üdvös lenne, ha a fogalmat nem fetisizálnánk, mert az emberi jogok éppúgy megilletik a bűnelkövető gyanúsítottat és vádlottat, mint a bűncselekmény áldozatát és sértettjét. Tehát egészséges egyensúlyt kell teremteni a bűnüldözés hatékonysága és az emberi jogok védelme között. A gyanúba keveredett polgárokat valóban védeni kell az állam bűnüldöző szerveinek önkényével szemben. A bűnüldözés önmagában nem igazolhat bármilyen eszközt, viszont Bárd Károly megfogalmazása szerint az emberi jogok tisztelete és a bűnüldözés érdeke nem oltják és nem olthatják ki egymást. Az emberi jogokat tisztelő eljárásban nagyobb az esély arra, hogy a történést a valóságnak megfelelően fogják megállapítani, és valóban a bűnöst fogják elítélni. A büntetőeljárásokban is érvényesülő alapvető emberi jog az előítélet-mentes, pártatlan eljárás igénye és az európai emberi jogi egyezmény alkotói szerint is az eljárásjogoknak, főleg a tisztesség követelményeinek kell eleget tennie.
A harmadik elvárás a társadalom igénye, amely fokozott hangsúlyt kap a bűncselekmények vészes elszaporodásának, a bűnüldözés és a bűnmegelőzés lehangoló statisztikai adatainak és az eljárások sokszor indokolhatatlan elhúzódásának az időszakában. Egy büntetőeljárási rendszer csak akkor lehet és lesz társadalmilag elfogadott, ha választ ad a társadalmat leginkább foglalkoztató problémákra; ha biztosítja a bűncselekmények hatékony felderítését és az elkövető gyors felelősségre vonását. A társadalom biztonságérzetéhez nemcsak a rendőrség fejlesztésére, hanem egy hatékony büntető igazságszolgáltatási rendszerre is szükség van.
A törvényjavaslat az első két elvárásnak maradéktalanul megfelel, a harmadikra a jelenlegi körülmények között nehéz lenne egyértelmű választ adni, hiszen egyesek bűnözőpártinak nevezik holott az alapvető kérdés az - amit az előbb említettem -, hogy tisztességes-e. Egy eljárási törvény nem tud feloldani szociális egyenlőtlenségeket, ugyanakkor elvárható, hogy azokat ne mélyítse. Tudomásul kellene végre venni, hogy a jognak nincs és nem is lehet megváltó szerepe, a társadalmi viszonyokat csak szabályozni, keretek közé szorítani tudja, megváltoztatni nem.
A rendelkezésre álló idő szűkösségére és a várhatóan elhúzódó vitában az ismételt megszólalás lehetőségére figyelemmel csupán öt össztűz alatt álló stratégiai csomóponttal szeretnék röviden foglalkozni. Az első a felek általi kikérdezés eljárási újítása. Az ellenzők félelmei úgy fogalmazódnak meg, hogy ebből tiszta Amerika lesz. Ez a félelem a tények alapján könnyen eloszlatható: a vádlott továbbra sem az ügy tanújaként és nem igazmondásra kötelezett személyként vesz részt az eljárásban. Az új kérdezési szisztéma sem azonos a keresztkérdezéssel. Az amerikai rendszerben a vádlott maga dönti el, hogy a kikérdezésnek aláveti-e magát. Ha így dönt, úgy a védelem tanújaként lép fel, vagyis akárcsak a tanúkat, őt is terheli az igazmondás kötelezettsége. A törvényjavaslat új rendszere semmi egyébről nem szól, mint arról, hogy a tárgyalóteremben mindenki azt a szerepet tölti be, amely alkotmányos, illetve perjogi szempontból adódóan őt megilleti, ami rá van mérve. Az pedig aligha vitatható, hogy a felek általi kikérdezés jobban garantálja a pártatlanság érvényesülését, mint a bírói kikérdezés rendszere, mely utóbbi könnyen azt a benyomást kelti a vádlottban, hogy a bíró az ügyész mellett második vádlóként lép fel. A jelenlegi eljárási rendben a bűnösség bizonyítása az eljáró hatóságokat terheli, tehát beleértve a bíróságot is. Az új eljárás a vád bizonyítását a vádlóra hárítja, és megszünteti, illetve feloldja azt a látszatot, hogy az ügyészség és a bíróság együttesen törekszik a vádlott bűnösségének bizonyítására. Leegyszerűsítve tehát a változás csupán annyi, hogy a kérdezési sorrend változik.
A legnagyobb vitát valójában a jogászi szerepek megváltozása, az úgynevezett jogászi triász - a bíró, az ügyész és az ügyvéd - szerepkörének megbontása keltette, amit Pokol Béla nemes egyszerűséggel hályogkovácsi módszernek nevezett, és a kísérletet a szerencsejáték területére utalta. Az kétségtelen, hogy a félelem sötét fellege borult a jogászi triászra, és feltételezhető, hogy az ügyész úgy érzi, hogy a nyomozati bíró beletipor a hatásköri önérzetébe a bíró berzenkedhet, hogy mit ugrál itt az orra előtt az ügyész és az ügyvéd, amikor a zenekart ő vezényli az ügyvéd pedig joggal tart attól, hogy te jó Isten, itt már kevés a bevált rutin, itt komoly szakmai tudásra van szükség.
Az aggodalmak csak részben megalapozottak, hiszen szó sincs a bíró aktív szerepének visszametszéséről, a döntés joga változatlanul őt illeti, és kérdezési joga sem csorbul, csak a sorrend változik, és pártatlansága külön garanciát kap. A nyomozati bíró szerepe kifejezetten eljárási garanciát jelent, és nem minősíthető ügyészi hatáskörcsorbításnak. Egyedül talán csak a saját szakmám félelme tekinthető némileg megalapozottnak, mert valóban nem lesz elég csak az ügyfélnek szóló perbeszédet gyártani, hanem az új eljárási rend fokozott szakmai felkészülést igényel.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Az előbb már hivatkoztam - Bárd Károly által megfogalmazott - valóságos szakmai veszély inkább a joghoz való hozzájutás polgár és polgár közötti esélyében mutatkozhat, mert előnybe kerülnek azok, akik a szakszerű és lelkiismeretes jogászi szolgáltatást képesek igénybe venni, és ha a kirendelt védői intézményt nem sikerül korszerűsíteni, akkor a gyanúba keveredett polgárok többsége a mainál is kilátástalanabb helyzetbe kerülhet.
(10.00)
Élénk vitát váltott ki a kétfokú jogorvoslati rendszer bevezetése. Nyilván nem lehet azt mondani, hogy az egyfokú jogorvoslat fele annyit ér mint a kétfokú, és nyilvánvalóan az sem igaz, hogy a kétfokú jogorvoslat kétszer olyan jó. A jogorvoslati fokok szaporítása természetesen nem lehet öncélú. Számomra a kétfokú jogorvoslat lehetőségének megteremtése azt jelenti, hogy a tényállásban megalapozottabb, a jogi értékelésben korrektebb ítéletek születhetnek és az sem elhanyagolható szempont, hogy mindez a vádlott számára is garancia. A törvényjavaslatban a kétfokú jogorvoslat nem számtani műveletet jelent, hanem jogelvek alapján kialakított rendet. Azt jelenti, hogy anyagi jogi semmisség vagy eljárásjogi semmisség okából, tovább akkor, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósághoz képest eltérő tényállítást állapított meg, újabb felülbírálati fórumhoz lehet fordulni. A kétfokú jogorvoslattal szemben felhozott legtöbbet emlegetett érv az eljárások elhúzódásának veszélye. Ezzel az érvvel kapcsolatban azonban elgondolkoztató az a tény, hogy jelenleg sem a fellebbviteli eljárások eredményezik az eljárás elhúzódását.
Ma még nem lehet felelősségteljesen nyilatkozni abban a kérdésben, hogy a jövőben a harmadfokú eljárás mennyire terheli majd meg a perek tartamát, különös figyelemmel arra is, hogy a harmadfokú eljárás igen szűk körben lesz lehetséges. Ebben a körben említést érdemel, hogy 1996-ban a Legfelsőbb Bírósághoz büntetőügyekben - a polgárit és a katonait egybevéve - 588 felülvizsgálati kérelem érkezett. A hatályos jog és a törvényjavaslat szerinti felülvizsgálat okai lényegében azonosak, és így megalapozott az a feltételezés, hogy a harmadfok elé nem kerülhet több ügy, mint amennyi ma a felülvizsgálati kérelmek száma.
A negyedik vitás csomópont az úgynevezett vádalku intézménye, és ebben a körben fogalmazódtak meg a legkeményebb támadások. A tervezett szabályozás kétségtelenül jelentősen megváltoztatná a legalitás-opportunitás egymáshoz való viszonyát. Valóban lehet olyan olvasata ezeknek az intézményeknek, miszerint a jövőben az állam nagyobb számban fog félreállni, elállni a büntetőigény érvényesítésétől.
Ez pedig már azt a kérdést veti fel, hogy bízhat-e a társadalom abban, hogy a bűncselekményeket valóban széleskörűen felderítik és az elkövetőeket megbüntetik. A közvélemény nehezen tudja majd megérteni, hogy miért ússza meg valaki a nyolcéves büntetési tétel kevesebb mint felével, vagy milyen meggondolások vezethetik az ügyészt akkor, amikor a felnőtt korú elkövetővel szemben a vádemelést elhalasztja.
A már előbb említett Pokol Béla az enyhe büntetéspolitika irányába tett lépésnek minősíti a bevezetni szándékozott intézményt, és különbséget tesz vádalku-I és vádalku-II között. A törvényjavaslat 192. §-ában rögzített vádalku-I-gyel még egyetért, amely szerint az állam eltekinthet a büntetéstől, ha a bűnelkövetéssel alaposan gyanúsítható személy együttműködik az ügy vagy akár más bűnügy feltárásában, viszont határozottan tiltakozik az 533. és 534. §-okban megfogalmazott vádalku-II ellen, amely szerint a bűnelkövető a törvényben előírt büntetés töredékét kapja, ha beismerve tettét lemond a tárgyalás megtartásáról. Szerinte a tervezett megoldás a társadalommal összezárt bűnözői modellt teremti meg, és némi módosítással talán egyet is lehet vele érteni. Mert miért kell jutalmazni azt a vádlottat, aki az általa megismert bizonyítékok súlya alatt beismer, és vajon indokolt-e, hogy ilyen esetben az állam félreáll?
Néhány mondat az ugyancsak sok kritikát kapott pótmagánvádról. A törvényjavaslat a pótmagánvádlóra vonatkozó rendelkezéseket elszórva tartalmazza, ami, ha azt vesszük, hogy a sértett jogérvényesítési lehetőségének kereteit kell hogy megteremtse, enyhén szólva felvet némi jogbiztonsági kifogásokat is. Persze lehet ezt a megoldást úgy tekinteni, hogy a törvényjavaslat ezzel is korlátozni kívánja az egyébként is szűk körben való igényérvényesítés lehetőségét, de ez, finoman szólva, nem valami elegáns megoldás. A szigorú korlátok közé szorított pótmagánvádlói fellépés egyébként is csak szűk körben alkalmas arra, hogy a nyomozóhatóság és az ügyész tétlenségét ellensúlyozza, és önmagában nem elégséges ahhoz, hogy javítson egyes bűncselekményfajták áldozatainak helyzetén.
Ennyit tehát az össztűz alatt álló öt stratégiai csomópontról, az öt legvitatottabb kérdésről, és a befejezéshez közeledve csupán néhány szálat tépnék még ki a dús csokorból.
A védelem jogai. Valljuk be őszintén, korlátozza a védelmi jogokat. A jelenlegi törvény is megfelel az alkotmányos jogállami előírásoknak, de ez törvényjavaslat a védői jogok korlátozását tartalmazza.
Néhány szó a tanúvédelemről, a kényszerintézkedésekről. Nem az újszerű megfogalmazásokkal van baj, hanem azzal, amit egy régi igazság juttat az ember eszébe, hogy minden garanciális törvényi szabály annyit ér, amennyit az általa kiszorított jogtalanság. A tanúvédelem szabályozási módja nem kielégítő, hiszen a személyes adatok zártan kezelése az esetek nagy többségében nem jelent megoldást. Az anonim tanú intézményének tervezett bevezetése pedig csak túlságosan szűk körben biztosít védelmet. Nem lehet helyeselni azt sem, hogy a tanú személyes védelméről szóló szabályokat nem a törvényjavaslat tartalmazza, hanem azt majd a kormány kívánja rendeletben szabályozni.
A kényszerintézkedések szabályozása minden büntetőeljárási rendben jól jellemzi azt, hogy az állam hol húzza meg az egyéni szabadság tiszteletben tartásának határát. A törvényjavaslat másként, látszólag részletesebben rendelkezik e körben, de számos kifogás hozható fel a szabályokkal szemben. Újítás, hogy némely kényszerintézkedés elrendelésére a nyomozási bírót jogosítja fel. Azonban nem világos, hogy az előterjesztő milyen megfontolások alapján szabályozott úgy, hogy például a házkutatást, a zár alá vételt kizárólag a nyomozási bíró engedélyezheti, ugyanakkor a vétlen harmadik személy érdekeit is jelentősen sértő lefoglalás, illetve a személy testi integritásába beavatkozó motozás elrendelésére miért az ügyésznek, illetve a nyomozó hatóságnak van lehetősége.
Kérdéseket vet fel magának a nyomozási bíró intézményének a bevezetése. Ez kétségtelenül nem a törvényjavaslatra tartozik, hogy a kormányzat hogyan képzeli el a kérdés pénzügyi kezelését, hiszen egyidejűleg kell megoldani táblák feltöltését, a szabálysértési határozatok bírói felülvizsgálatából adódó létszámigényt és a nyomozati bíró feladatának ellátását.
Néhány mondat az óvadékról, amelynek lehetősége önmagában jól hangzik, azonban homályos, és nyilván a közvélemény előtt is homályos, hogy milyen gyakorlat alapján alakul majd ki az óvadék nagyságrendjének a meghatározása.
A fogadalomtétel. Erről már többen szóltak. Nagyon szép patetikus, archaikus intézmény, ha hozzájárulna az, hogy a fogadalom megszegésével elkövetett hamis tanúzás a hamis tanúzás minősített esete lesz. Így azonban önmagában csak az archaikus jellege az, ami világol.
A lakhelyelhagyási tilalom, a háziőrizet. Jól hangzik a háziőrizet, de képzeljék el maguk előtt: egy tízemeletes lakótelepi lakás lépcsőfordulójában posztol majd a kényszerintézkedést foganatosító rendőr. Mi a kormányzat szándéka a háziőrizet végrehajtására vonatkozó szabályozással? A fogva tartás hagyományos intézményénél már ismerjük a megfelelő mozgást, levegőzést, nem is beszélve a megfelelő légköbméterről.
Még hosszan lehetne beszélni, de meg szeretnék maradni az általános vita keretén belül, tehát csak távirati stílusban: A szakma már ismert félelme. Ez a félelem megfogalmazódott már a bizottsági eljárásokban is, nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Amiről itt beszéltünk, nem az előkészítettség hiánya, hiszen több éven keresztül érlelt törvényjavaslat, hanem az időelőttiség. Hiányzik a jogalkalmazói környezet kialakítása, az átállás feltételeinek biztosítása.
(10.10)
Szó volt már a hatálybalépésről, hogy egy mondat egyik felének és a másik felének a hatálybalépése között hat hónap telik el. Tessék mondani, nem elég nekünk a vízlépcső ügye?! Miért kell még hatálybalépési lépcsőket is beépíteni a törvényjavaslata, hogy abból is vita származzon? (Szórványos derültség.) Érintve volt itt az ügyész jogállásának rendezése. Ez a törvényjavaslat módot adott volna, hogy az állam párhuzamosan végre hitet tegyen amellett, hogy őt terheli a felelősség, a kormányt terheli a felelősség a büntetéspolitikáért, és ezért az ügyészség jogállását is legalább ezzel párhuzamosan kellett volna rendezni.
Tisztelt Országgyűlés! Nem vitatjuk, hogy a jelenlegi, hatályban lévő büntetőeljárás is megfelel a jogállami követelményeknek. Azonban az eresztékei meglazultak, célként a reform megkerülhetetlen, de tudomásul kell venni, hogy a célhoz vezető út mindig göröngyös, hepehupás és gazos. A hepehupák betömése, a göröngyök, a gaz eltávolítása időigényes. Én azzal fejezném be, hogy talán nem lenne természeti katasztrófa, ha ez a törvényjavaslat osztozna az alkotmány sorsában, és tovább érlelődne a következő ciklusig. Talán addig előkészítettebb lenne, nem a tartalmi vonatkozásában, hanem jogalkalmazási vonatkozásában - beérne és előkészítettebb lenne.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)
