DR. CSÁKABONYI BALÁZS
DR. CSÁKABONYI BALÁZS
DR. CSÁKABONYI BALÁZS (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A vitának ebben a szakaszában - mint az első körben a frakció egyik felszólalója -, úgy érzem, néhány tekintetben félre kell tennem az előre elkészített felszólalásomat, és reagálnom kell néhány olyan problémára, amely a vita eddigi szakaszában felvetődött.
Először is engedjék meg, tisztelt képviselőtársaim, hogy jóleső érzésemnek adjak kifejezést akkor, amikor azt állapíthatjuk meg - örömmel állapítom meg -, hogy segítő szándékú, jobbító szándéktól vezérelt felszólalások hangzottak el. Hiszen nem várja azt senki, nem várjuk mi magunk sem, hogy túlzottan dicsérjük azt, amit nem kell dicsérni. Azonban szeretnénk azokat a törekvéseket, azokat a valóban elért komoly eredményeket megfelelően értékelni, amelyek a törvényjavaslatban megfogalmazódnak. Az alkotmányügyi bizottság vitájában valóban felvetődött az, hogy ez a törvényjavaslat nem eléggé kihordott, ez a törvényjavaslat nem eléggé érett, és az ezzel kapcsolatos aggályok szinte már addig is elmentek bizonyos felszólalók vonatkozásában, hogy az általános vitára való alkalmasságot is meg kívánták volna kérdőjelezni.
Nos, minden jogos aggodalmat el tudunk fogadni, minden jogos felvetésre megpróbálunk választ adni, azonban amikor a ténymegállapítások nem a valóság teljes ismeretéből származnak, akkor bizony elég nehéz helyzetbe kerül a vitapartner, mert fel kell sorolnunk mindazokat az előkészületi, előkészítési cselekményeket, amelyeket miniszter úr egyébként expozéjában említett, és amelyek e törvény előkészítésének a különböző állomásait jelentették.
Szeretném felhívni a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy pillanatnyilag az alkotmányügyi bizottság irodájában megtalálhatók azok a dokumentumok, amelyek már a közvetlen előkészítés bizonyítékait tartalmazzák. Bármelyik képviselőtársam megtekintheti azokat a nagyon komoly szakmai észrevételeket, amelyek mind az igazságszolgáltatás szervei részéről, mind az érdekképviseleti szervek részéről, valamint egyéb társadalmi szervek részéről megfogalmazódtak, és figyelembevételre kerültek a törvénytervezet megalkotása során.
Szeretnék vitatkozni néhány olyan általánosító megállapítással, amelynek - azt hiszem - a valóságtartalmát megkérdőjelezhetjük. Salamon László képviselőtársam nagyon szakszerű és nagyívű felszólalásában egy olyan mondatot mondott, amellyel vitatkoznom kell. Ez pedig az, hogy a közbiztonság megszűnt - ezt a kifejezést használta. Azt hiszem, hogy ez így nem helyes, nem pontos, nem korrekt. Romlott a közbiztonság állapota Magyarországon, ezt soha senki nem vitatta, hiszen tapasztalhatjuk naponta a parlamentben az ezzel kapcsolatos felszólalásokat is. A jelenségeket magunk is látjuk, a jelentőségükkel magunk is tisztában vagyunk.
Ugyanilyennek ítélem meg, kissé túlzónak, hogy a bíróságok is siralmas állapotban vannak, hihetetlenül gyenge az igazságszolgáltatás. Azt hiszem, hogy ezek a megállapítások túlzóak, és nem reálisak. Az igaz, hogy az eljárások elnehezültek - a peres eljárások a büntetőügyekben -, hiszen éppen ezért van szükség az átfogó reformra. Arra szeretném felhívni a tisztelt képviselőtársaim figyelmét, hogy a büntetőeljárás jogi kódexe csak egy része az igazságszolgáltatás reformjának, amelynek egyes elemei már október 1-jétől hatályba lépnek, és fokozatosan az ezredfordulóig kerülnek bevezetésre azok a törvényi rendelkezések, és kerülnek felállításra azok az intézmények, amelyek összességében kívánják a problémakört kezelni.
Többször rámutattak arra mind az igazságügyi kormányzat, mind képviselőtársaim is, hogy darabokban, apró kis törvénymódosításokkal, egyes intézmények kicserélésével nem lehet a problémakört megnyugtató módon és megfelelően kezelni. Itt teljes egészében generális változtatásokra van szükség, amelyeket a kor kényszerít ki tőlünk, éppen azok a tendenciák és éppen azok a negatív tendenciák, amiket képviselőtársaim eddig is már joggal felvetettek.
Az egyik indok a reform bevezetésével kapcsolatban - és jelesül a büntetőeljárási kódex tervezetével kapcsolatosan is - a feltételek hiányában vagy nem elégséges voltában keresendő, mint ahogy azt egyébként többen jogosan felvetették. A nyár folyamán, amikor a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvényt tárgyaltuk, már akkor felvetettük azt - ugyancsak felvetettük a táblabíróságok felállításával kapcsolatosan is -, hogy nincs mire várni. Nem várhatjuk meg azt, hogy minden feltétel a maga teljességében megteremtődjön, és akkor kezdjünk hozzá egy reform megvalósításához; hanem felismerve a jelenlegi helyzetet, fokozatosan kezdjük meg az intézményrendszer korszerűsítését, és ha tudjuk, akkor mindjárt azzal együtt a feltételek olyan megteremtését, ami a zavartalan működést biztosíthatja. Nem véletlen, és gondolom, miniszter úr is azért tért ki expozéjában a költségvetési és a személyi ügyekkel kapcsolatos vonzatokra is, hogy az ezekkel kapcsolatos aggályokat próbálja meg oszlatni, egyben felvázolva természetesen a végrehajtással kapcsolatos nehézségeket is.
Általánosságban szeretnék még egy dologra utalni; ez nemcsak az igazságszolgáltatás apparátusára és az igazságszolgáltatás egészére jellemző, hanem egy kicsit a magyar társadalom egészére is. Ez pedig az, hogy sok esetben ódzkodunk, félünk az újtól, sok esetben azt keressük, hogy mit miért nem lehet, sok esetben azt keressük, hogy ezek a nehézségek majd ellehetetlenítik az egész folyamatot, és nem pedig azt nézzük, hogy a valóban meglévő nehézségek mellett is milyen előrevivő, milyen jobbító lehetőségek vannak egy-egy reformintézkedésben, különösen egy sorozat-reformintézkedésben. Mindehhez természetesen, tisztelt képviselőtársaim, szemléletváltozás szükséges saját magunknak is és valamennyiünknek, akik az igazságszolgáltatás vagy a jogalkotás területén valamit tenni tudunk, és valamit teszünk is.
A másik, amit nyomatékosan szeretnék itt elmondani: mint majdnem minden, ez is elsősorban szervezési kérdés. Szervezési kérdés, mégpedig azért szervezési kérdés, mert a magyar egyetemek kitűnő, jó jogászokat képeznek, és hogy a gyakorlat során mivé válnak majd, ez már elsősorban a vezetési gyakorlatuk, a szervezési feltételek és a szervezési módszerek kérdéseiben rejlenek.
Tisztelt Országgyűlés! Amikor ilyen jelentőségű és terjedelmű törvényjavaslatról tárgyal a parlament, akkor jogosan vetődik fel a kérdés, hogy szükséges-e, időszerű-e az eddig ugyan sok problémával, de végső soron mégis hosszú távon működőképes rendszer gyökeres átalakítása. Azt hiszem, az előbbiekből is az derül ki, hogy jelen esetben igent lehet mondani erre a kérdésre.
(11.40)
A hatályos, 1973. évi I. törvény negyedszázados fennállását ünnepli jövőre, így már maga az eltelt idő is indokolná az új büntetőeljárási kódex megalkotását, de a törvény mindezeken túl, úgy gondolom, mind szerkezetében, mind megoldásaiban magán viseli annak a korszaknak a jegyeit, amelyben született.
A büntetőeljárási törvényünkben a kontinentális, vegyes rendszer vonásai mellett kimutathatók azok a sajátosságok is, amelyek az úgynevezett szocialista eljárási kódexeket a nyugat-európai perrendtartásoktól megkülönböztették. Itt gondolok például arra, hogy a nyugat-európai modellhez viszonyítva a hatályos magyar szabályozásban a nyomozásban a bíróság hatásköre viszonylag szűk - és az egész folyamatban -, míg a rendőrség jogosítványai sokkal szélesebbek. De itt említhető meg a felek rendelkezési jogával szembeni fenntartás is, és ezzel összefüggésben - mint már többen utaltak rá - a jogászi szaktudás jelentőségének alábecsülése is.
Nem kívánom megismételni azokat az állomásokat, amelyek a jelenlegi törvénytervezet benyújtásáig vezettek, csak emlékeztetni akarok a '91-ben megkezdett koncepció kidolgozására, aztán a 2002/1994-es kormányhatározatra, és én is kiemelném azt, hogy az előző kormány által elfogadott koncepciót bontja ki a javaslat, ami azt mutatja, hogy jelen esetben olyan - kifejezetten szakmai, és nem politikai - törvényről folyik a vita, amelynek a politikai kurzusváltásoktól függetlenül kell működni. Arra is rámutat ez a tény, hogy az akkori tendenciák ma is érvényesek, napjainkban is folytatódnak és erősödnek.
Szó volt arról, hogy a nemzetközi tendenciákat is figyelembe veszi a tervezet. Ezt örömmel állapíthatom meg magam is, hiszen a személyes szabadság elvonásával járó kényszerintézkedések szabályozásának pontosítása, egyes esetekben szűkítése és garanciákkal való körülbástyázása történik meg.
Mindjárt szabadjon azonban utalni arra, hogy ezzel a tervezetben meglévő szabályozással a szakma nem minden tényezője ért egyet, és mint ahogy Salamon képviselőtársam is utalt rá, az előzetes letartóztatással kapcsolatos törvényi rendelkezések esetleges átgondolására is sor kerülhet. Ez tudomásom szerint a Legfőbb Ügyészség szakmai álláspontjával is több pontban egyezik.
Itt azonban fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ezeket az alapjogokat érintő kényszerintézkedésnél a törvényalkotó rendkívül keskeny mezsgyén kell hogy menjen. Mert a garanciális intézményeknek az egész rendszerben működniük kell, ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt, hogy az egész igazságszolgáltatási reform és a büntetőeljárási új kódex megalkotása is a társadalom bűnözéssel szembeni fokozott védelme érdekében jön létre. Tehát nagyon komolyan meg kell fontolni, hogy melyek azok a határok, ameddig a szabadságjogok tiszteletben tartása mellett meg lehet lépni azokat a komoly kényszerítő és szükségszerű intézkedéseket - ezeket a törvénybe beépíteni -, amelyek gátját vehetik annak, hogy a napjainkban is bizony meglévő káros jelenségeket megszüntethessük. Gondolok itt elsősorban arra, hogy éppen a napisajtóban olvashatóan 2500 személy az, aki Budapesten nem kezdte meg a szabadságvesztés végrehajtását; vagy tudjuk, hogy az ominózus Tribuszer-ügy elítéltjei kivonták magukat, legalábbis időlegesen a büntetés-végrehajtás szabályai alól. Tehát itt a jognak valóban segítenie kell ezeknek a problémáknak a megoldását.
Tisztelt Országgyűlés! Szó volt arról, hogy a javaslat illeszkedik azokhoz a hazai büntetőeljárási hagyományokhoz, amelyeknek gyökerei még az 1896. évi XXXVI. törvényhez, a büntető perrendtartáshoz nyúlnak vissza. A javaslat feléleszti a megalkotásakor rendkívül korszerű perrendtartás néhány, a második világháború után indokolatlanul mellőzött elvét és intézményét. Így például az eljárás két fő szakasza közötti kapcsolatot a törvényjavaslat a perrendtartáshoz hasonlóan határozza meg akkor, amikor kimondja azt, hogy a nyomozás feladata a vád előkészítése, amelynek során a tényállást olyan mértékben kell csak felderíteni, hogy a vádló arról dönthessen, hogy vádat emel-e, vagy sem. A perrendtartás hatása mutatkozik meg abban is, hogy a javaslat az ügyek bizonyos körére a felek általi kihallgatás rendszerét írja ismételten elő.
A bírósági szervezet reformjával összhangban, a perrendtartást követve vezeti be a törvényjavaslat a kétfokú rendes jogorvoslati rendszert, és ennek megfelelően módosítja a hatáskörök elosztását. Itt most nem kívánok ezzel a témakörrel behatóbban foglalkozni, egyetértek a Hack Péter képviselőtársam által tett megállapításokkal. Így különösen értékesnek tartom azt, hogy a statisztika tükrében szemléletesen mutatta be azokat az érveket, amelyek ebben a vitában igenis érvek kell hogy legyenek, mert ezek olyan tények, amelyeket nem lehet megkerülni. Ezek ténykérdések, tisztelt képviselőtársaim!
Ugyanakkor az elmélet felveti valóban azokat a nehézségeket, amelyeket Salamon László említett a kétfokú fellebbviteli rendszerrel, annak visszaállításával kapcsolatban. Én azt hiszem, hogy erre tökéletesen megnyugtató választ itt most ma nem tudunk adni. Az elméleti lehetősége jó szervező munkával, korrekt, egzakt eljárások mellett megvan arra, hogy ez a rendszer igenis gyorsítsa, ne pedig lassítsa a bírói szakban az igazságszolgáltatást.
A jogi szaktudás szerepének növelése leginkább a tárgyalás új rendjében, a bírónak, az ügyésznek és a védőnek a tárgyaláson betöltött új szerepkörében mutatkozik meg. Meg kell azonban mondanunk, hogy a kontradiktórius rendszernek ez a bevezetése egy csendesített, finomított változata a klasszikus angolszász jogokban meglévő kontradiktórius eljárásnak. Reméljük, hogy nem show-műsorokká fognak változni a tárgyalások, mint ahogy a magyar közvélemény ezt egyes filmekből láthatta és tapasztalhatta. És én nagyon remélem azt, hogy a tárgyalóterembe nem fog a média olyan erővel bejutni, mint ahogy azt többek között napjainkban egyes nyugati államokban, főleg az Egyesült Államokban teszi. Most itt nem a nyilvánosságtól való félelemről van szó, hanem arról, hogy a közvélemény befolyásolására alkalmas olyan mértékben, hogy az esetleges ítéletek alapjaiban történő megváltoztatása is bekövetkezhet. Gondolok itt az O. J. Simpson-pörre.
Egy közelmúltbeli egyesült államokbeli látogatásunkkor maguk az ügyészek mondták azt, hogy bizony itt a felmentő ítélet elsősorban a médiáknak köszönhető. De ennek az ellenkezőjére is lehet példát találni. Az azonban, hogy a kontradikciónak ez a finomított változata a magyar igazságszolgáltatásban ismételten helyet kap, azt hiszem, a jogi szaktudás emelkedését, a szakma becsületének erősítését fogja szolgálni.
Mint ügyvéd - most csak az ügyvédekhez szólok - ezáltal kifejezem azzal kapcsolatos - nem is aggályaimat, hanem - felvetéseimet, hogy a jelenlegi felkészültségnél sokkal intenzívebben és jobban fel kell készülni majd a tárgyalásokra, különösen a kirendelt védelmek esetében. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy együtt folyik a parlamentben az ügyvédségről szóló törvény tárgyalása is a jelen törvényjavaslat tárgyalásával, annak ellenére, hogy az kivételes eljárásban történik az alkotmányügyi bizottság előtt. Azonban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a két törvény közötti összhang megteremtése érdekében mind az igazságügyi kormányzat, mind a vitában részt vevő képviselők módosító javaslatokkal és egyéb módon a szükséges intézkedéseket megtették és meg is kívánják tenni.
Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat a nyomozási munka rugalmassága érdekében nagyon fontos rendelkezéseket tartalmaz, így az ügyész a nyomozóhatóságot az eljárási cselekmény végzésére akár generálisan is felhatalmazhatja. Ugyanakkor az ügyész által adott utasítás, illetve a nyomozóhatóság által adott tájékoztatás a bürokratikus elemek kiküszöbölése érdekében gyakorlatilag szóban is megtörténhet.
(11.50)
Nem kívánok a nyomozati eljárással behatóbban foglalkozni. Megítélésem szerint sokkal gyorsabbá válhat az eljárás. Nem értek egyet azokkal az ugyancsak elméleti észrevételekkel, hogy az új rendszer a nyomozati eljárást lassítani fogja. Nem! Gyorsítani fogja. S abban a pillanatban, amikor az ügyész - meggyőződésem, hogy így lesz - feladata magaslatára kerül, akkor a nyomozati eljárás során tud olyan sorrendet felállítani, a bizonyítékok fontosságának megfelelően tud olyan nyomozási cselekményeket előírni, amelyek vádemelésre alkalmassá teszik az ügyet az addigi állapotának megfelelően.
Az az érzésem, hogy a mai gyakorlatban élő vádérvényességi statisztikai szemlélet megtörésére is alkalmas lehet az új rendszer, hiszen tudjuk, nem jó pont az ügyésznek az, ha a benyújtott vádirat után a bírósági procedúra végén végül is felmentő ítélet születik. Ez jó néhány évvel ezelőtt még bizonyos torzulásokra is lehetőséget adott. Ennek a szemléletmódnak a megváltozására is lehetőséget adnak az új rendelkezések.
Felvetődött a szakértővel kapcsolatos intézmény hiánya. Salamon képviselőtársam is felvetette az ellenőrző szakértő intézményének hiányát. Ezen lehet gondolkodni, azonban kétségtelenül a gyorsítás irányába hat a tervezetnek az a rendelkezése, amely már a nyomozati eljárásban is lehetővé teszi a védelem számára újabb szakértő felkérését, illetve kirendelését, tehát az ügybe történő bevezetését. Tudjuk jól, hogy a hatályos szabályozás szerint ez most csak a bírói eljárásban lehetséges, ami sokszor alkalmat ad a perek jelentős mértékű elhúzódására. Mint védő tudom, hogy a vádlottnak általában nem érdeke az eljárás gyors befejezése.
Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim részletesen szóltak azokról az új intézményekről, amelyek centrumában nem a tárgyalás áll, hanem az egyéb eljárási módok az eljárások gyorsítását eredményezhetik. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ezek nemcsak az eljárás gyorsítását szolgálják, hanem a bíróságok, illetve a nyomozó hatóságok munkaterhének jelentős csökkenését is eredményezhetik. Hiszen abban az esetben, ha az esetek, a bűncselekmények meghatározott körében a gyanúsított beismerő vallomást tesz, akkor az egyéb bizonyítékok felkutatása, azok írásba foglalása és a bíróság elé tárása gyakorlatilag feleslegessé válik. Ezt nagyon jó intézménynek tartom. Meggyőződésem, hogy az igazságszolgáltatás gyakorlata magáévá fogja tenni és használni is fogja.
Néhány gondolatot hadd mondjak - csak azért, mert a törvénytervezet egyik legfontosabb rendelkezése - a tanúvédelemről, a sértetti jogok jobb érvényesítéséről és az azokkal kapcsolatos lehetőségekről szól. Teljesen egyetértve a felszólalókkal e kérdéskör fontosságát illetően, magam is arra az álláspontra helyezkedem, ha nem történik meg a törvény 1999. január 1-jei, illetve a törvénytervezet nyomozással kapcsolatos részének 1999. szeptember 1-jei hatályba léptetése, akkor valamilyen megoldást kell találni arra, hogy a tanú- és sértettvédelmi intézmények bevezetésre kerülhessenek a hatályos büntetőeljárási törvény módosításával.
Végezetül, tisztelt Országgyűlés, úgy érzem, helyesen döntött az igazságügyi kormányzat akkor, amikor elhatározta, hogy a korábban tervezett büntetőeljárási novella helyett megkísérli az új kódex megalkotását. Nem szeretek patetikus lenni, de engedjék meg, hogy mintegy a reformcsomag zárótörvénye kapcsán Ady Endrét idézzem: "Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek." Bátraknak kell lennünk még ebben is, tisztelt Országgyűlés, és segíteni egymást abban, hogy ez a bátorság valóban azt a célt szolgálja, amit mindannyian szeretnénk.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)
