BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Végtelenül hálás vagyok Daróczy Zoltán felszólalásáért, mert beszédének bevezető részében minden korábbinál világosabbá tette azt, hogy mit is jelent az, amit ez a két törvényjavaslat a dolog lényegét tekintve tartalmaz, és mi az, amiért mi, szabaddemokraták nem tudjuk őket elfogadni.
Ugyanis amikor azt mondta a felsőoktatás vonatkozásában, hogy eddig volt két kategória - állami meg nem állami, vagyis magán -, most három kategória van. Van az állami, van a magán, és van az egyházi, amelyik abban különbözik az államitól, hogy nem az állam igazgatja, és abban különbözik a magántól, hogy az állam finanszírozza, és minden más tekintetben úgy működik, mintha állami lenne. S ez az, ami nekünk nem tetszik.
Ennek az egész problémakörnek a központi kérdése 1990 óta az állam és az egyház viszonya, és az összes konfliktus vagy majdnem az összes konfliktus, ami ekörül kialakult, ez a közoktatás és a felsőoktatás kérdése.
(22.00)
Vagyis hogy mi történjék, hogyan működjenek, hogyan illeszkedjenek be az egész rendszerbe az egyházi iskolák és az egyházi felsőoktatási intézmények. A dolog abból következik, hogy a rendszerváltást követően az egyházak részéről fölmerült az az igény, hogy valamilyen körben, lehetőleg minél szélesebb körben helyreálljon az az egyházi iskolarendszer és felsőoktatás, ami valaha létezett, és az ingatlantörvény lehetővé tette, hogy széles körben visszakapjanak iskolákat és felsőoktatási intézményeket. Erre sor is került, illetve új intézmények is létrejöttek.
Ugyanakkor ezeknek a működtetésére nem volt forrás, pontosabban a közoktatásban a normatíva részleges forrást biztosított, ugyanúgy, mint minden más fenntartónak; a normatíván felüli összegre nem volt pénz, a felsőoktatásban meg egyáltalán nem volt pénz a működtetésre. Amikor fölléptek ezért, és elindult a mozgalom az iskolák és főiskolák visszaadására, akkor még igazán nem merült föl az a kérdés, hogy miből fogják őket fenntartani. Amikor a visszaadás megtörtént, akkor került elő ez a kérdés, akkor jöttek létre a közoktatási megállapodások, amelyekben az állam a normatíván felüli összeget megállapodásszerűen vállalta. Akkor fölmerült az az igény újra meg újra, hogy miután - és a "miután"-ra mindjárt visszatérek - az egyház az egyházi iskolákban tulajdonképpen mást sem tesz, mint átvállalja az állami feladatot, akkor a finanszírozást teljes egészében vállalja át az állam.
Itt két dologra szoktak hivatkozni. Az egyik dolog, hogy amikor az állam ezt finanszírozza, akkor nem az egyházat finanszírozza, hanem az oktatást, másrészt hogy itt az intézmény állami feladatot vállal át, tehát nyilván az államnak kell ezt finanszírozni.
Na most én azt gondolom, hogy mind a két hivatkozás, mind a két indok téves. Téves az az indok, hogy itt nem egyházat finanszíroznak, hanem az oktatást. Ez az indok azért téves, mert az egyházi iskola, az egyházi felsőoktatási intézmény kettős funkciót lát el. Ellátja magát az oktatási funkciót, de ha csak azt látná el, akkor az egyház nem törekedne arra, hogy egyházi iskolák jöjjenek létre, illetve az iskolák egyházi fenntartásba menjenek át, egyházi felsőoktatás jöjjön létre - ha ez az intézmény ugyanazt csinálná, mint amit állami iskolaként korábban csinált! Nem, nyilvánvalóan, mint ahogy erről az előző alkalommal, már az előző fölszólásomban beszéltem, ezeknek az intézményeknek a működtetésével az egyház ellátja azt a sajátosan egyházi funkciót, hogy az új generáció nevelése az általa megkívánt szellemben történjék, és ezzel a saját értelmiségének az újratermelését biztosítsa. Ez nem állami feladat, ez egy, az államin túlmenő, sajátos feladat, és itt ennek a finanszírozása történik.
Azzal az érvvel kapcsolatban pedig, hogy állami feladatot vállal át, azért valamit érdemes figyelembe venni. A társadalomban rengeteg olyan intézmény működik, amely állami feladatot vállal át, és rengeteg olyan intézmény működik, amelyik állami feladatot vállal át és a finanszírozását az állam ennek ellenére nem látja el. Csak hogy két ilyen példát mondjak, az egyik a választottbíróság. A választottbíróság az igazságszolgáltatás feladatát vállalja át a bíróságoktól, és ennek ellenére a választottbíróságot nem az állam finanszírozza, hanem a felek. Holott ott is egy alapjogot biztosít, nevezetesen a tulajdon védelmének alapjogát biztosítja a választottbíráskodás, és mégsem finanszírozza az állam! Itt vannak az őrző-védő társaságok, az őrző-védő vállalkozások, amelyek valójában a rendőrség állami feladatát veszik át, az emberi testi épség és a tulajdon biztosítását látják el, teljes mértékben magánpénzből, és egy őrző-védő társaságnak az államtól átvállalt feladatának a finanszírozásában semmilyen szerepet nem játszik az állam.
De hadd menjek tovább: itt fekszik előttünk a nonprofittörvény. A nonprofittörvény foglalkozik azokkal a magánszervezetekkel, amelyek közhasznú szervezetek, és foglalkozik azokkal, amelyek kiemelten közhasznú szervezetek. És miért kiemelten közhasznú szervezetek? Mert állami vagy önkormányzati feladatot vállalnak át. És részesülnek ezért teljes finanszírozásban? Dehogy! Csak bizonyos, valamivel nagyobb kedvezményekben részesülnek, mint a nem kiemelten közhasznú szervezetek, holott állami és önkormányzati feladatokat vállalnak át, ugyanúgy, mint a nem állami iskolák.
Tehát korántsem magától értetődő, hogy azért, mert állami vagy önkormányzati feladatot vállal át egy egyházi iskola, teljes finanszírozásra tarthatna méltányosan igényt. Úgyhogy én azt hiszem, ez az indoklás nem állja meg a helyét.
Kétségtelen tény, hogy itt alkotmányos követelményekről van szó, és gondolom, Sasvári Szilárd képviselőtársam erre máris föl fogja hívni a figyelmemet, és föl fog olvasni az Alkotmánybíróság határozatából - másképp nem lenne Sasvári Szilárd. (Sasvári Szilárd: Természetesen.) Én ezzel egyetértek.
Milyen alkotmányos követelményekről van is szó, tisztelt Országgyűlés? Két alkotmányos követelményről, az egyik a tanszabadság, tehát a szabad iskolaválasztás követelménye, a másik pedig a vallásszabadság követelménye. Ebből vonja le az Alkotmánybíróság azt a helyes következtetést, hogy módot kell adni arra, hogy a szülők, a családok egyházi iskolát válasszanak, és biztosítani kell, hogy ez ne járjon számukra aránytalan teherrel, tehát az egyházi iskolába is úgy járhassanak, hogy ne kelljen tandíjat fizetni, olyan anyagi helyzetbe kell hozni az iskola fenntartóját, hogy ne kényszerüljön tandíjat követelni, vagy legalábbis ne olyan tandíjat, ami már aránytalan terhet jelentene. Kétségtelen tény, hogy ez az igény alkotmányos szempontból joggal képviselhető.
Csak két kérdés van. Az egyik, hogy amikor teljes finanszírozást mondunk mind a felsőoktatásnál, mind a közoktatásnál, akkor vajon a javasolt megoldás nem teljesíti-e túl ezt az alkotmányos igényt, hiszen nemhogy aránytalan terhet, de semmilyen terhet nem hárít sem az igénybevevőkre, sem pedig magára a fenntartóra, hiszen a teljes finanszírozás ezt jelenti. Én azt hiszem tehát, hogy itt a törvényjavaslat, amit tárgyalunk, túlteljesíti azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeket az Alkotmánybíróság megfogalmazott, és olyan különbséget tesz az egyházak és más nem állami fenntartók között, amelyek szerintem nem indokolhatók.
Az államtitkár úr itt rendszeresen arra hivatkozik, hogy nem az iskolák finanszírozásában van a különbség, az egyházi iskolát ugyanúgy finanszírozzák, mint az önkormányzati iskolát, csak éppen az egyházi fenntartó kap külön pénzt, miután neki egyébként nincs pénze, szemben az önkormányzattal meg az egyéb fenntartókkal, akiknek van, ezért méltányos és indokolt, hogy az egyházi fenntartó, és nem az iskola - szokta államtitkár úr mondani - kapjon az államtól külön pénzt abban az arányban, ahogy iskolát tart fenn. Ez akkor lenne egy helytálló érvelés, ha például az egyéb nem állami fenntartó, amelyik szintén átvállal állami feladatot, szintén olyan arányban kapna az államtól pénzt, kiegészítő támogatást, amilyen arányban iskolát tart fenn, de nagyon jól tudjuk, hogy erről nincs szó.
A megoldásban maga a konstrukció is problematikus. Tudniillik az a konstrukció, hogy nem azt tesszük, hogy valamilyen más módon biztosítjuk azt, hogy az egyháznak legyen jövedelme, amiből szabadon dönthet, hogy iskolát, ilyen iskolát, olyan iskolát tart fenn, vagy valami egészen mást, mint ahogy ez minden más fenntartónál, például az önkormányzatoknál van, amelyek szintén az államtól kapnak pénzt, és dönthetnek, hogy abból iskolát működtetnek, vagy kórházat, vagy utat építenek, vagy bármi mást. Ehelyett az egyháznak azt mondjuk, hogy ő a különböző feladataira külön kapja a pénzt, és az iskola fenntartására pedig olyan arányban, amilyen arányban iskolát működtet.
Ez egy sajátosan felelőtlen állapotba hozza az egyházat mint iskolafenntartót, mentesíti a racionális számítás, a racionális gazdasági gondolkodás ama követelménye alól, ami minden más iskolafenntartóra és intézményfenntartóra nehezedik. Ugyanakkor ez bizony, diszkriminációt jelent, diszkriminációt minden más iskolafenntartóval szemben.
Az a következménye, s ez aztán egy külön probléma, hogy amikor a vatikáni megállapodás megszületett és valóban érzékelte a minisztérium, az előterjesztő, hogy ez milyen gondokkal járhat, akkor behozott a javaslatba egy olyan konstrukciót, hogy azoknak az iskoláknak az esetében, amelyeket a vatikáni megállapodás alapján adtak vissza, vagy már visszaadták, vagy már az egyház kezében vannak, és vélelmezzük, hogy ilyen alapon kerültek egyházi kezelésbe, azoknál az állami költségvetés biztosítja a kiegészítő támogatást; amely, mondjuk, a jövőben egyházi kézbe kerül, és nem az ingatlantörvény alapján visszaadott iskoláknál meg az önkormányzatra hárítjuk ezt a terhet.
(22.10)
Ez aztán kétségkívül egy olyan diszkrimináció, amit - szerintem - semmilyen módon nem lehet indokolni.
Van még egy probléma, ami abból fakad, amivel kezdtem Daróczy Zoltán képviselőtársunk nyomán: létrejött egy olyan közbülső kategória, amely nem állami, de úgy kezeljük, mintha állami lenne. Ennek a felfogásnak az alapján fogalmazódik meg állandóan az, hogy az egyházi iskolának is és az egyházi felsőoktatási intézménynek is... - mint ahogy a felsőoktatási törvénymódosítás 5. §-ában ezt olvassuk -: "A hallgató világnézeti szabadsághoz fűződő alkotmányos jogát egyetlen felsőoktatási intézmény sem korlátozhatja. A vallásos vagy világnézeti meggyőződés a tanulmányok megkezdésének vagy folytatásának feltételéül nem szabható; kivétel a hitéleti képzés." Azt hiszem, hogy ez a látszólag rokonszenves paragrafus tévedés.
Helyes férfiak és nők között megkülönböztetést tenni? Nyilvánvalóan nem alkotmányos. Ha, mondjuk, egy futballcsapatról van szó, ami egy férfi sportág, akkor nyilvánvalóan nem tekintendő alkotmányellenes diszkriminációnak az, ha oda csak férfiakat vesznek be. Azt gondolom, ha egy egyház alapít egy iskolát, ami nem állami iskola, aminek az a célja, hogy ott az ő vallásának szellemében történjék a nevelés, akkor szerintem teljesen megengedhető és semmiféle diszkriminációt nem jelent, ha olyan pedagógusokat kíván oda felvenni, akik ebben a szellemben fogják a nevelést és az oktatást folytatni, tehát feltehetően olyan vallásúak. Más kérdés az, hogy amikor az iskolák átvétele történt, akkor persze helyénvaló volt olyan garanciákat adni, hogy az átvett iskolák pedagógusainak; akkor is ott dolgozhassanak tovább, ha nem annak a vallásnak a hívei. De általános elvi kritériumként azt megfogalmazni, ami ebben a passzusban szerepel, szerintem, nem tartható. Ha az egyház egy felsőoktatási intézményt működtet, amellyel az a célja, hogy közismereti oktatást folytasson a hallgatóknak, és ugyanakkor a katolikus vagy református, vagy - urambocsá! - Krisna-hívő közösség, értelmiség újratermelődését biztosítsa, akkor teljesen természetes és jogos, hogy ő a felvételnél követelményként szabja ennek a vallásnak, ennek a hitnek az elfogadását.
Abban igaza volt Isépy Tamásnak, amikor azt mondta, persze, az egyházi iskolákban nagyon sok mindenki tanult, aki nem annak az egyháznak volt a híve, és az egyház, amikor a maga tanait hirdeti, persze szívesen veszi, ha az ő tanait befogadják azok is, akik ma még nem annak a vallásnak a hívei. Persze nem arról van szó, hogy az egyház ne járna el bölcsen, ha ilyen megkötést nem érvényesít, én csak azt kifogásolom, hogy a törvény ezt meg akarja tiltani neki, hogy ilyen megkötést érvényesítsen, akár a hallgatók, akár az oktatók, illetve pedagógusok vonatkozásában.
Nyilvánvaló tévedés ez a passzus, és ez a tévedés abból következik, hogy a törvényjavaslat kvázi államiként kezeli minden ponton az egyházi iskolát és az egyházi felsőoktatási intézményt, ahelyett, hogy abban a dualitásban gondolkodna, hogy van az állami, amivel kapcsolatban bizonyos antidiszkriminációs szabályok logikusan érvényesülnek, és van az egyházi, amelyet az egyház a saját akaratából létrehoz. Ehhez az államnak helyes normatíva szerint anyagi támogatást adni, és az a kívánatos, hogy az egyháznak meglegyen az anyagi lehetősége arra, hogy a normatíván felüli költségeket rendszeresen maga biztosítsa.
Ez egy más modell, valóban, amit mi képviselünk, ahogy ezt Bretter Zoltán és Iványi Tamás is elmondta már ebben a vitában; egy olyan modell, amely független egyházban gondolkodik, amely maga hozza meg a döntéseit, maga viseli a döntéseiért többek között az anyagi felelősséget is, és van az állam, amely teljesíti azokat a kötelezettségeit a társadalommal szemben, hogy a közoktatáshoz és a felsőoktatáshoz való hozzájutásokat biztosítsa. Az államnak ez alkotmányos kötelessége, amennyiben állami iskoláról és állami felsőoktatásról van szó, és természetesen mindenki, így az egyház is emellett létrehozhatja a maga intézményeit, amelyeket az állam jogi eszközökkel és normatív támogatással köteles támogatni.
Ez egy más modell, tudom, szerintünk ez egy korszerűbb, az állam és egyház elválasztására épülő modell.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiból.)
