HEGYI GYULA
HEGYI GYULA
HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Úgy gondolom, hogy ez egy érdekes és tanulságos vita, még akkor is, ha elnök úr türelmét esetleg igénybe vesszük azzal, hogy hosszabb hozzászólásokat is tartunk. Úgy gondolom, hogy akik a jegyzőkönyvet el fogják olvasni, azok hosszú évek múlva is világos képet kapnak arról, hogy a különböző politikai pártok milyen társadalomban gondolkodtak.
Mi, szocialisták úgy gondoljuk - ezt megfogalmaztuk a programunkban is -, hogy a vallás megválasztása természetesen mindenkinek a magánügye, senkire nem lehet kényszeríteni, és az állam ilyen értelemben világnézetileg semleges. Ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy az egyházak társadalmi szerepvállalása fontos közügy, olyan közügy, amelyet támogatni kell, különösen, ha többször emlegetett történelmi okok miatt az egyházaknak nincs forrásuk ahhoz, hogy ezeket a tevékenységeket saját zsebükből fedezzék.
Az előző vitában - amihez nem lehetett kétpercesben hozzászólni - elhangzott az a megállapítás, hogy az MSZP úgymond klerikális szindikalizmust akar. Hogy ez a négy vagy hét törvény hogyan jön a szindikalizmushoz, azt nem tudom, mert véletlenül nem szakszervezetekről szól, hanem egyházakról, de ha már elhangzott ez az utalás, akkor hangsúlyozni kell, hogy úgy gondoljuk, az állam és az individuum között vannak olyan fontos közösségi formák, intézmények, szervezetek, amelyek működését igen hasznosnak tartjuk. Mi az egyházakat és a szakszervezeteket egyaránt ilyennek gondoljuk, azt hiszem, ebben vagyunk egyedül ebben a parlamentben - mind az egyházak, mind a szakszervezetek jelentőségét tiszteljük és becsüljük, és nem is szeretnénk őket egymás ellen kijátszani.
Mi nem találkoztunk a kormányprogramban olyan gondolattal, hogy ez a kormány bármilyen tekintetben amerikai modellt szeretne megvalósítani. Ebben a vitában érdekes felismerésként hallottam Bauer Tamás képviselőtársamtól, hogy az egyházpolitikában mi az amerikai modell megteremtésére törekednénk. Ez számomra új. Lehet, hogy nem értek túlságosan a Szocialista Párt egyházprogramjához, amit egyébként magam írtam; mi soha nem tettünk ígéretet amerikai modell bevezetésére Magyarországon, sem e tekintetben, sem más tekintetben.
Érdekes kérdést említett Mészáros István László képviselőtársam, és módosító indítványokban is felmerült ezt a vita: az egyházi iskolákban lehet-e követelmény az adott valláshoz való tartozás. Ha lehetnek is, adódnak is tévedések, adódnak is bejáratlanságból eredő hibák, ezzel kapcsolatban az egyházaknak egyértelműen az az álláspontjuk, hogy itt világos különbséget kell tenni a hitelvi, a teológiai, hittanári képzés között és a világi képzés között.
Ha végignézünk a Nobel-díjasok listáján, akkor láthatjuk, hogy jelentős részük felekezeti gimnáziumban végzett, és más felekezethez tartozó gimnáziumban, mint amely az illető akkori tanulóknak volt még a felekezete. A legtöbb felekezeti iskolában természetes, hogy nemcsak az adott felekezethez tartozó diákok tanulnak és az adott felekezethez tartozó tanárok oktatnak. E tekintetben nagyon helyes, ha a törvény nem engedi azt, hogy a közpénzekből fenntartott egyházi iskolákból diszkriminatív módon kizárják a nem az adott valláshoz tartozókat. Ezt azonban az egyházak, felekezetek nem is akarják. Beszéltem a Katolikus Egyház vezetőivel, akik világosan elmondták, hogy a belga, holland modellhez hasonlóan azt a megfogalmazást tartják helyesnek, hogy az egyházi iskolába járó diák vagy egyházi iskolában oktató tanár tartsa tiszteletben az intézmény egyházi jellegét.
Tehát aki az ateista propaganda terjesztését tartja legfontosabb feladatának, az nyilván nem is jelentkezik egyházi iskolába, értelem szerint, hiszen az összes iskolának néhány százalékát teszik ki csak az egyházi iskolák. Ugyanakkor világnézeti kötődés nem lehet feltétele annak, hogy valaki az egyházi közoktatásban és az egyházi felsőoktatásban részt vegyen, kivéve természetesen a teológus- és a hittanári képzést. Egészen nyilvánvaló, hogy a hitelveket csak az tudja hirdetni és tanítani, aki azokat vallja és elfogadja.
Végül pedig előzetes megjegyzésként - és aztán az szja egy százalékáról szeretnék egy kicsit hosszabban beszélni -: elhűlve hallgatom, tisztelt képviselőtársaim, azt az okfejtést, hogy egy nemzetközi szerződés milyen módon mer beleszólni Magyarország költségvetésébe. Nincs annál képtelenebb, mint amikor a nemzetközi megállapodásokon a magyar költségvetéssel kapcsolatban bármiféle megállapodás történik.
Halljuk azt, hogy a magyar kormány nagyon helyesen, nagyon méltányosan vállalta, hogy a honvédelmi költségvetés arányát minden évben 0,1 százalékkal növeli. Ez a NATO-csatlakozásunk kapcsán a kormány igen helyes vállalása. Ha belépünk az Európai Unióba, tisztelt képviselőtársaim, akkor azzal a szerződéssel azt is vállaljuk, hogy ha Brüsszelben hoznak egy szabályozást a magyar gabonaállományról, akkor a magyar parlament kötelezően átveszi azokat a brüsszeli megállapodásokat.
(20.10)
A nemzetközi szerződéseknek vannak belföldi következményei, és ha azokhoz képest az integrációs reményeink megvalósulnak, ahhoz képest, hogy milyen kötelezettségeket kell majd vállalnunk későbbi nemzetközi szerződésekben, ahhoz képest a Szentszékkel kötött megállapodás igazán nagyon-nagyon szerény kötelezettségvállalást jelent. Úgyhogy ha másra nem, arra is jó ez a szerződés, hogy felkészüljünk arra, hogy a nemzetközi integrációban való együttműködés szükségszerűen a belföldi jogrendünk megváltoztatásával is jár, és nemcsak jótékony szándéknyilatkozatok aláírásáról van szó, aminek semmi hatása sincs az ország életére.
Szeretnék kicsit részletesebben beszélni a személyi jövedelemadó második 1 százalékával kapcsolatos törvényi szabályozásról. Miért kell egyáltalán támogatnia az egyházakat az államnak? Nyilvánvalóan azért, mert nemes közcélokat látnak el, és nyilvánvalóan azért, mert a vagyonukat 1945-ben elvesztették, és ezt a vagyont senki nem akarja visszaadni nekik; a félreértések elkerülése végett: a '45-ös földreformot ebben a Házban tudomásom szerint mindenki elfogadja, és az egyházak nem is kérik vissza azokat a vagyontárgyakat, amelyeket 1945-ben a demokratikus Nemzetgyűlés felhatalmazása alapján elvettek tőlük.
Miért kell ilyen "személyi jövedelemadó 1 százalék" jellegű konstrukciót végrehajtani? Azért, hogy ne évről évre történő politikai alkuval ítéljék oda az egyházaknak a támogatást; azért, hogy az egyházakat ne kényszerítsük olyan tevékenységre, amelyeket nem óhajtanak végezni. Magyarán, oda lehetne adni az egyházaknak egyben egy készpénzt, és aztán azt mondani - hallottunk ilyen javaslatot -, hogy mondjuk: vegyetek részvényt és tőzsdézzetek! Csakhogy azt hiszem, a világnézeti szabadsághoz az is hozzátartozik, hogy aki nem akar tőzsdézni, azt nem kényszerítjük tőzsdézésre.
A támogatásnak arányosnak és igazságosnak kell lennie mind a magyar társadalom összterheihez képest, mind az egyházak és más intézmények, szervezetek támogatásához képest. Azt is magánvéleményként - ez tényleg nem a Szocialista Párt véleménye - mindenképp hozzá szeretném tenni, hogy ha több évszázados normális demokráciában élnénk, akkor valószínűleg nem lenne szükség ilyen anonim 1 százalékos átutalásra; akkor mindenki beírná valamilyen rubrikába a vallását, és akkor annak alapján ki lehetne számítani, hogy melyik felekezethez hányan tartoznak ebben az országban. Nyilvánvaló azonban, hogy a holocaust borzalmai után, az elmúlt negyven év egyházüldöző, aztán az egyházakat diszkriminatív módon érintő politikája után ma nem várhatjuk el - főleg az idősebb állampolgároktól -, hogy fenntartás, aggály nélkül vállalják, megvallják hivatalos iratokban a vallásukat. Ezért van szükség arra, hogy valami olyan mechanizmust találjunk, amely közvetlen módon mégiscsak eligazít bennünket abban a tekintetben, hogy az állampolgárok milyen arányban kívánnak különböző felekezeteket támogatni. A Bibó István-i félelemmentes demokráciába természetesen egyszer majd bele fog tartozni az, hogy mindenki nyíltan megvallja: vallásos ember vagy nem, és ha igen, akkor melyik felekezetnek a tagja. És gondolom, ez lesz e tekintetben a végső, helyes megoldás.
Az 1 százalékos támogatási módot, amelyről beszélünk, olasz modellnek hívják: tudjuk, képviselőtársaim, hiszen Olaszországban vezették be először, azóta Spanyolországban is áttértek rá. Persze abban nagy különbség van, hogy Olaszországban összesen három egyház pályázhat erre a pénzre, míg Magyarországon lényegében száz ember alapíthat egy egyházat, és bárki bejelentkezhet - akkor újabb tétel lesz ezen a hatvan-egynéhány egyházat tartalmazó listán. Őszintén remélem, hogy a következő ciklusban valamilyen módon ezt is sikerül pontosítani, de ez most még a jövő zenéje, ahogy szokták mondani.
Nagyon fontos kérdés, tisztelt képviselőtársaim, ezzel kapcsolatban, hogy hogyan is számoljuk: a személyi jövedelemadó második 1 százalékát az egyházak olyan arányban kapják meg, ahogyan az állampolgárok odautalták nekik, de az első négy évre az átmenethez vannak bizonyos adott számok, amelyeket mindenképp megkapnak. Hosszú távon azonban - mint a vitában többször elhangzott - az egyházak anyagi támogatásánál fontos szempont lesz, hogy az adózók milyen arányban választották a különböző felekezeteket. Itt nagyon fontos, kardinális kérdés - ami az előkészület formájában többféleképpen hangzott el -, hogy ezt az arányszámot milyen módon is számoljuk: aszerint, hogy hány állampolgár jelölt meg egy-egy felekezetet, vagy aszerint, hogy egy-egy felekezet számára összesen mennyi pénzösszeget utaltak át.
Tisztelt Képviselőtársaim! Amennyiben azt gondoljuk, hogy a demokrácia egyenlőséget jelent, az "egy ember-egy szavazat" elvével működik, és azon az elven működik, hogy minden embernek a hite egyformán értékes és tiszteletre méltó, akkor nyilvánvaló, hogy csak az előző megoldást választhatjuk, magyarán: ahány ember egy bizonyos felekezet mellett elkötelezi magát ezzel az átutalással, az egyháznál eszerint kell - arányaiban - figyelembe venni. Azért lenne megengedhetetlen, hogy ne ez a módszer érvényesüljön, mert mondhatnánk, hogy amelyik egyháznak gazdagabbak a hívei, az több pénzt kap, csakhogy a támogatásnál nem tisztán az átutalt pénz számít, hanem ezen túlmenően is figyelembe veszik ezt az arányt. Márpedig elég furcsa lenne, hogyha nemcsak arról lenne szó, hogy a gazdag ember hite többet ér a szegénynél, hanem ráadásul még további állami pénzeket is aszerint folyósítanánk, hogy a jómódú kisebbség hogyan, milyen hitet vall, milyen ízlést követ. Őszintén remélem, hogy ezen a kérdésen hamar sikerül túljutnunk, és nem is lesz olyan erő ebben a parlamentben, amely a lelkiismereti virilizmusnak valamifajta újrafelidézésével próbálná eltéríteni a parlamentet az egyenlőség tiszteletétől.
Utalni kell arra, tisztelt képviselőtársaim, hogy nyugdíjasok, falusi kisemberek, sok nagycsaládos, értelemszerűen a kisgyerekek eleve nem fizetnek személyi jövedelemadót, és legalábbis, ami az egyházak jelenlegi híveit illeti, nagyon nagy arányban vannak köztük idős emberek. Tehát tulajdonképpen így is hátrányos az egyházakra, hogy csak a személyi jövedelemadót fizetők részére terjed ki ez a lehetőség. Nagyon nagy szűkítés vagy nagyon nagy igazságtalanság lenne, ha ezen túlmenően még - ismétlem - valamifajta virilizmus is érvényesülne.
Azt a javaslatot, hogy a második 1 százalékból ne csak egyházak, hanem olyan közintézmények is részesülhessenek, mint a Nemzeti Múzeum, meg kell mondanom - lehet, hogy a felfogóképességem gyenge -: egyszerűen nem is értem. Az első 1 százalékból például a Nemzeti Múzeum részesülhet, együtt 49 ezer-valahány más megjelölt céllal. Az, hogy az első 1 százalék kedvezményezettjéből néhányat kiveszünk és hozzácsapunk a másodikhoz is, ez egyformán igazságtalan azokkal, akik csak az első 1 százalékban maradnak benne, és azokkal, akik csak a második 1 százalékban szerepelnek.
Azonkívül szeretném elmondani: az egész második 1 százalékra azért került sor, mert ezt az 1 százalékos rendszert annak idején az egyházak támogatására, finanszírozására, politikai alkuktól mentes finanszírozására találtuk fel - ha szabad ezt a kifejezést alkalmazni. Sajnos idővel az egyházak mellé odazsúfoltak olyan intézményeket, civil szervezeteket, amelyek támogatására valószínűleg nem ez a legmegfelelőbb modell; ezért kerültek ki belőle az egyházak - legalábbis mint egyházak -, és ezért kellett egy második 1 százalékot létrehozni. Ha most ezekbe is beletennénk ezeket a kulturális intézményeket, akkor előbb-utóbb szembetalálnánk magunkat azzal a követeléssel, hogy legyen egy harmadik 1 százalék is, csak az egyházaknak - és nem folytatom ezt a sort, tisztelt képviselőtársaim. Jó lenne megállni a második 1 százaléknál, és nem lépegetni tovább további elköteleződések útján, hiszen gondolom, mindannyian egyetértünk abban, hogy a költségvetésnek sok évre előre történő ilyen fajta merev megkötése eleve ellentétes valamilyen módon a parlamenti demokrácia elvével, hiszen a teljes adóbevételről a parlamentnek kellene évente határoznia; és az ismert okok miatt ezt megváltoztatjuk.
Vannak, tisztelt képviselőtársaim, még kérdések, amelyekről lehetne vitatkozni; nem óhajtom húzni az időt, másoknak is szeretnék lehetőséget hagyni a felszólalásra. Annyit mindenesetre megismételnék, hogy szerintem a kormány ezzel a törvénycsomaggal pontosan azt teljesíti, amit vállalt. Mi nem vagyunk vallásellenes kormány. Ezt, azt hiszem, ma már mindenki látja ebben az országban. És abban a jóhiszemben mentem bele magam is az együttműködésbe, hogy mi nem vagyunk egyházellenes koalíció.
Azt továbbra is szeretném mondani: hisszük, hogy ezek a törvények az állam és az egyház szétválasztását segítik; elősegítik azt, hogy évenkénti politikai alkuktól mentesen kapjanak az egyházak automatikus támogatást. És miért kell ezt a támogatást adni? Azért, mert az egyházak fontos közfeladatokat is ellátnak. Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
(20.20)
