MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Barátaim! Pár perc múlva fogják elfojtani, lefojtani az örökláng lángját, hogy kis lángként pislákoljon, égjen, és figyelmeztessen tovább bennünket október 23-ára, de még inkább november 4-ére.
1956. november 2-án millió mécses gyúlt a temetőkben, úgy, ahogy az előbb is hallottuk, halottaikat siratták az anyák. Ugyanakkor az ország készült a szabad életre. A munkástanácsok elnöke a rádióban bemondta, hogy az általános sztrájkot beszüntették, 5-én reggelre munkát hirdettek. Mindnyájan készültünk az új életre, takarítottuk a romokat. És akkor, 4-én hajnalban a világ legnagyobb szárazföldi hadserege tört rá Magyarországra és Budapestre. Iszonyatos tűzerővel, sok ezer páncélossal, repülőgépekkel, bombázásokkal léptek fel egy kis független ország, szabadságát kereső ország ellen.
(8.50)
Iszonyatos volt ez a reggel. A rádióban a segítségkérés, a miniszterelnök szavai - és közben a felkelők s az a néhány katonai egység, amely ezzel az iszonyatos rohammal szembe mert szállni, védte az országot, védte az ország becsületét. Kis munkásfiúk, felkelők, egyetemisták, katonák iszonyatos erővel küzdöttek. Rettenetes volt. És nem volt kegyelem. Három napig tartott az ellenállás. Végül föl kellett adni, vissza kellett vonulni, először Budára, majd a hegyekbe, majd aki tudott, kiment. Megindult a megtorlás. Több mint 200 ezer ember, kitűnő emberünk hagyta el az országot, több mint 20 ezer embert ítéltek el, közel 400 embert végeztek ki. Rettenetes volt.
A statisztikai hivatal, annak forradalmi bizottsága 1957 januárjában még kiadta az utolsó hiteles jelentéseket, amely szerint több mint 14 ezer sebesültet kezeltek a budapesti kórházakban és segélyhelyeken, több mint 3500 ember halt meg, s több mint 20 ezer lakás sérült meg. Iszonyatos volt. Az egész világ megrendülten állt, de segíteni nem tudott és nem is akart.
A szovjet csapatok Budapesten nemcsak minket vertek le, nemcsak egy kis nép szabadságát verték le, hanem saját maguk sírját is ásták. Évtizedekkel később végre összeomlott a Szovjetunió, végre szabadok lehettünk, végre folytathatjuk azt, amit akkor abba kellett hagynunk. Az igazi károk a lelkekben történtek, s ezeken kell segíteni. Föl kell szabadítani magunkat, és le kell vonnunk a tanulságokat. Nem szabad engednünk, hogy többet előforduljon ilyesmi, és az akkori összefogást, az akkori egymáskeresést vissza kell hoznunk. Erre kötelez bennünket azoknak a fiatal nőknek és férfiaknak, fiúknak, lányoknak az üzenete, akik bátran mentek a halálba, akik bátran kiáltották, hogy éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország.
Az ő üzenetük az a mához, hogy ahogy akkor összefogtunk, egymásba karoltunk, egymásnak vetettük a hátunkat, úgy kell ma is megfognunk egymás kezét, és meg kell fogni - most már képletesen - a szomszédaink kezét is. Együtt kell biztosítani a szabadságunkat és azt, hogy egy jóléti Magyarországot teremtsünk. Azt kell mondanunk, hogy soha többé ne lehessen ránk törni, mint akkor, november 4-ének hajnalán. Soha többé november 4-ét! És tegyem hozzá: soha többé március 19-ét, és soha többé augusztus 21-ét! Ne engedjük! Ez az üzenete a fiúknak és a lányoknak és november 4-ének. (Taps.)
