DR. TOLLER LÁSZLÓ
DR. TOLLER LÁSZLÓ
DR. TOLLER LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! (Dr. Boross Péter, karját széttárva: 12-re el kell mennem!) Semmi gond, gondolom, a képviselő úr a jegyzőkönyvekből majd nyomon követheti, amit nem is reflexiónak szánnék, hanem néhány gondolatnak a társulásokról.
Végül is Magyarországon az önkormányzatok társulásai nem újszerű és nem az önkormányzati törvény hatálybalépésével keletkező gondolatot jelentettek, hisz 1978 környékén, akkor, amikor a járási rendszer elkezdett felbomlani, és jelesül például a pécsi járás megszűnt, abban a pillanatban maga a tanácsrendszer is azzal szembesült, hogy valamit kezdeni kellene a diffundáló településeikkel, illetve a közös községi tanácsokkal. Akkor indult el Magyarországon először - és hozzáteszem: a német modell, a német minta alapján - az a hatósági igazgatási jellegű együttműködés, amelynek akkor sem elmélete, sem gyakorlata nem volt, nem is lehetett átvett modellt alkalmazni, viszont kialakult egy olyan együttműködési kényszer, horizontálisan a tanácsok között és vertikálisan a különböző szintek - járási hivatalok, megyei tanácsok és helyi tanácsok - között, ami valamiféle szabályozást igényelt volna. De akkor ebben mindenki bátortalan volt, azt sem igazán lehetett sejteni, hogy milyen irányba lehet ezt a feladatot elmozdítani, és akkor keletkezett egy kreatúra. Ma a Belügyminisztérium apparátusát képezi az a kiváló szakembergárda, amely annak idején az Államigazgatási Szervezési Intézet, illetve Főiskola keretében elkezdte ennek a társulási lehetőségnek a modellezését.
1989-ig ez a modell szervesen fejlődött, egyre inkább kialakultak azok a hatósági típusú együttműködések és elméletben kimunkált együttműködési formák, amelyek végül is megalapozták azt, hogy az önkormányzati törvény megalkotásakor nem egy üres lyuk betöltéseként és nem egy elképzelt modell alapján, hanem már meglévő, valós együttműködések alapján lehetett felszámolni a tanácsrendszert, illetve alakultak át a tanácsok, lettek önkormányzatokká.
Mi volt ennek a rendszernek a lényege? Emlékszem, 1989-ben és '90-ben a szakmában - és talán itt, a parlamentben is - az önkormányzati törvény megalkotása környékén az volt a legnagyobb vita, hogy mi az a kör vagy milyen tág lehet az a kör, ahol az abszolút önkormányzatiság, illetve az önkormányzatok valamiféle integrációja tekintetében szabályozhat egyáltalán az önkormányzati törvény.
Érdekes történet alakult ki a végén. Voltak az abszolút önkormányzatiság hívei, akik azt mondták, hogy az autonóm önkormányzatok mindent meg fognak oldani, a társulást egy marginális tényezőként kezeljük, és egy felszínes szabályt - amit az önkormányzati törvény végül is tartalmazott - alkalmazzunk arra, hogy hogyan működhetnek együtt ezek az önkormányzatok. Létrejött egy önkormányzati diffúz rendszer, viszont az intézményhálózat nem tudta szükségszerűen követni ezt a diffúz rendszert; és maga az intézményhálózat - ami az önkormányzatok alatt volt - összetartotta az önkormányzatokat, és törvényi felhatalmazás alapján megindultak azok az együttműködések, amelyek végül is az intézményhálózat üzemeltetését szolgálták volna.
Ez természetesen ütközött az önkormányzatok finanszírozási rendszerével, és talán emlékszünk rá, hogy még 1992-ben is azon folyt a vita itt, a parlamentben és a nagyvárosi önkormányzatokban, illetve a települési önkormányzatok között, hogy például a normatív támogatásokat milyen úton-módon utalják át egymásnak az önkormányzatok például az oktatásban, ahol a normatív támogatás az intézményfenntartás szükségleteit nem fedezte - gyakorlatilag ma sem fedezi -, vagy az egészségügyi ellátás területén hogyan történik a háziorvosi körzetek kialakítása - és így tovább -; végigkísérte ezt a folyamatot ez a vita, és az önkormányzatoknak hosszú ideig nem volt igazán mankójuk ahhoz, hogy ezeket a társulásaikat szervezett formában megoldják.
Boross Péterrel egyetlen dologban vitatkoznék. Teljesen világos, hogy a normaalkotásnak van egy olyan lehetősége, hogy kötelezzen. Még a diszpozitív jogalkotás területén is létezik valamiféle kógencia. Ugyanakkor van egy másik, orientáló jellegű feladata is a jogalkotásnak: azaz típusokat vagy tipikus megoldásokat tár a jogalkalmazó elé, és ez esetben meg kell hogy jelenjen valamiféle egységesítés szándéka. Ez a tipizálás, illetve egységesítés szándéka - és ez nem kényszer, hanem önkéntes vállalások lehetővé tétele - az, ami megjelent ebben az előttünk lévő két törvényben.
Miért tartom ezt fontosnak? Szerintem hosszú távon Magyarország nem engedheti meg magának azt, hogy a 3200 önkormányzat olyan színes megoldásokat tudjon alkalmazni vagy alkalmazhasson akár a társulásokban, akár az önkormányzati feladatok ellátásában, amelyek pazarlók, amelyek végül is nem szolgálják a település lakosságának az érdekeit. Hiszen ha olyan költségekkel valósítanak meg egy feladatot, ami egészséges üzemméretben jobban megvalósítható, akkor az egyedül ellátott feladat mérhetetlenül drágább, mint az egységesen vagy társult formában megoldott feladat. Mindebből következik az, hogy ezt a tipizálást valahol lehetővé kell tenni, az önkormányzatok együttműködését valahol egységes szemlélet irányába kell vagy lehet eltolni, és ezt szerintem az előttünk fekvő két törvény lehetővé teszi.
Nagyon jól tudom, német, skandináv, osztrák önkormányzati modelleket ismerve, hogy az önkormányzatok gyermekbetegségét - a '40-es években például Ausztriában, az 1970-es években például Franciaországban, ahol szintén az abszolút önkormányzatiság elvéből indultak ki, vagy a '80-as években a német önkormányzati reform területén - mindenhol végigélték, nyolc-tízéves folyamatban kitermelték magukból a kötelező feladatokat, a társult feladatokat, akár a vertikális feladatmegosztás elemeit. És valahogyan mindegyik eljutott oda, hogy az egészséges önkormányzatiságnak van egy egészséges üzemmérete, ahol a feladatokat társulva, közösen vagy akár nagyon durva beavatkozással - hiszen a skandináv és a német önkormányzatiság átszervezése nagyon durva törvényi beavatkozás volt az önkormányzatiság gondolatába vagy addig hitt gondolatába! -, de ezeket az egészséges, optimális üzemméreteket igyekeztek megalapozni; van, ahol kötelező jelleggel, van, ahol a társulásokat favorizálva.
Én azt mondom, hogy a ma izmosodó önkormányzati rendszer egy tipizált társulási formát igen jól elbír. A finanszírozási rendszerekben viszont egy hosszabb folyamat során át kell majd gondolni azt, hogy ezt az állami finanszírozás rendszere is tudja követni, mert gondoljuk át, hogy az egyes önkormányzatokon keresztüli finanszírozás azért még mindig sokkal drágábbá teszi az üzemeltetés rendszerét - csak a finanszírozás jellege miatt is -, mint ami indokolt lehetne.
Elnézést kérek a hosszabb fejtegetésért, de azokban a polémiákban szerettem volna részt venni, amelyek arra utaltak, hogy kell-e törvényi szabályozás vagy nem. A törvény iránytű is lehet, és ha az iránytűt mindig jó irányba forgatjuk - a Bésarte-tájolóra gondolok -, akkor mindig megtaláljuk nagyjából a helyes irányt; ilyen iránymutatást jelenthet ez a törvény. Úgy gondolom, hogy a kötelező elemeket nem favorizálva, Magyarországon egy egységes közigazgatás és egy egységes közigazgatási struktúra képét azért megalapozhatja vagy a továbbfejlesztést szolgálhatja ez a két törvényjavaslat.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
(12.10)
