AKAR LÁSZLÓ
AKAR LÁSZLÓ
AKAR LÁSZLÓ pénzügyminisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Szokásomtól eltérően ugyan a költségvetési vita utolsó napján, de mégsem a vita lezárását követően kértem szót. Ennek egyik magyarázata mindenképpen az, hogy talán a mostani költségvetési vita sem teljesen felel meg a szokásoknak, már csak azért sem, hiszen mindannyian tudjuk, hogy egy választási év költségvetéséről zajlik a vita, és ezért ez a vita óhatatlanul előrehozott választási vitává is vált. A mostani felszólalásom időzítése nyilván lehetőséget ad arra, hogy a tisztelt képviselő urak és hölgyek a későbbiekben arra is reagáljanak hozzászólásaik során, amiket én most itt elmondok.
Valóban, a vita egyik fontos tanulsága az, hogy igazából nem egyszerűen csak a '98-as költségvetésről volt szó, hanem a kormánypárti és az ellenzéki felszólalók is fölhasználták a lehetőséget arra, hogy alapvető gazdaságpolitikai kérdésekben fejtsék ki álláspontjukat, tulajdonképpen az egyes pártok kormányzóképességéről mondjanak valamit. Teljesen világos, hogy egy párt kormányzóképessége csak akkor van meg - nagy valószínűséggel a választók értékítélete szerint is -, ha a gazdaság menedzselésére vonatkozóan is nagyon világos elképzelésekkel rendelkeznek.
A vitában a kormánypárti képviselők jellemzően azt az álláspontot képviselték, hogy '94-98 között sikeres volt a gazdaságpolitika az adott feltételrendszer lehetőségeihez viszonyítva, tehát a '94-98-ban történtek bizonyítják a jelenlegi kormánykoalíció kormányzóképességét. Ellenzéki oldalról ezzel szemben a kritikai megjegyzések mellett egy olyan vonulat volt megfigyelhető, ami ismételten azt vetette föl, hogy tulajdonképpen az 1990-94 közötti kormány tevékenysége igazolja az abban a kormányban vezető szerepet betöltő MDF kormányzóképességét illetve tudjuk, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt és az MDF megállapodása azt jelenti - ahogy többen interpretálták -, hogy a Fidesz is építeni kíván az MDF kormányzati tapasztalataira.
(10.00)
Sőt, itt a vezérszónoki megszólalások sorában éppen a Fidesz vezérszónoka tett nagyon világos kijelentéseket, amelyek egyértelműen ennek az 1994-es évnek a sikeres megítélését tartalmazták. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy Varga képviselő úr szemére vetette a kormánynak, hogy miközben '94-ben 3 százalékos gazdasági növekedés állapotában vette át a gazdaságot, a Bokros-csomaggal elrontotta ezt az ígéretes fejlődési utat; szerinte '95-ben 5 százalékos növekedés lett volna, ha a kormány nem tesz ilyen dolgokat, sőt, 13 százalékos növekedési veszteséget könyvelhet el a kormány a helytelen gazdaságpolitikája miatt. Nem itt a parlamentben, de a parlamenten kívül ugyanettől a párttól elhangzott, hogy 20 százalékos életszínvonal-csökkenés valósult meg Magyarországon ennek a kormánynak a működése alatt. Ezek szerint tehát a megítélés egyértelműen az, hogy egyrészt a növekedési teljesítmény alacsony, másrészt az életszínvonal-csökkenés nagy volt, és igazából a beállítás azt tartalmazza, hogy 1994 volt az utolsó igazi sikeréve a magyar gazdaságnak.
Természetesen ez egy nagyon fontos kérdés, és miután nem egyszerűen csak arról van szó, hogy szakemberek egymással elvitatkozgatnak ezeken az ügyeken, hanem nyilvánvalóan a választói értékítéleteket, szélesebben a közvéleményt nagymértékben befolyásolja, hogy ezekre a kérdésekre milyen válaszokat tudunk adni, ezért engedjék meg, hogy a továbbiakban egy kicsit szakmai alapon próbáljak ezzel az egész problémakörrel foglalkozni.
Első megközelítésben tulajdonképpen nagyon egyszerűen lehet állást foglalni ezekben a kérdésekben. Először is az az állítás, hogy 20 százalékos életszínvonal-csökkenés valósult meg Magyarországon az elmúlt három évben, egyszerűen nem igaz. Természetesen azon mindig lehet vitatkozni, hogy az életszínvonalat milyen mutatóval mérjük; általában a lakossági fogyasztás alakulását lehet leginkább olyan mutatónak tekinteni, ami ennek jelzésére alkalmas. Nyilván fontosak ebben a megítélésben a lakosság jövedelmeit jelző mutatók is, tehát a reáljövedelem és ennek részeként a reálbér alakulása is.
A lakossági fogyasztás a mélyponton, tehát '96-ban 10,4 százalékkal volt kevesebb, mint '94-ben. Tehát, hölgyeim és uraim, szó nincs itt 20 százalékos életszínvonal-csökkenésről; 10 százalékos életszínvonal-csökke-nésről kétség kívül szó van. (Lányi Zsolt: Marha jól élnek az emberek!) Természetesen azon sem vitatkozom, hogy ez a csökkenés nyilvánvalóan jelentős szóródás mellett valósult meg, tehát nyilván valóban vannak a társadalomban olyan csoportok, olyan emberek (Dr. Latorcai János: Legalább 40 százalék!), akiknél bekövetkezhetett ekkora életszínvonal-csökkenés, de összességében mégiscsak erről a 10 százalékról van szó. A reáljövedelmek csökkenése körülbelül 6 százalékos volt a mélyponton, a reálbéreké volt viszonylag nagyobb, 16 százalék körüli. Ami a '98-as végállapotot illeti, akkorra már a fogyasztás csak 6 százalékkal lesz a '94-es szint alatt, a reáljövedelmek csak 2 százalékkal, a reálbérek még mindig 10 százalékkal.
Ha összehasonlítom az életszínvonal-mutatók alakulását '90-94, illetve '94-98 között, akkor azt kell mondanom, hogy megdöbbentően hasonló a csökkenés mértéke; lényegében ugyanilyen mértékű életszínvonal-csökkenés ment végbe az előző ciklus alatt is. Ebből következően túlságosan nagy különbséget nem lehet tenni. El kell dönteni, hogy négy évet hasonlítunk négy évvel, vagy egy évet hasonlítunk egy évvel. Tehát lehet azt mondani, hogy a '94-et hasonlítsuk a '98-hoz, lehet azt mondani, hogy a négy évet a négy évhez, de mindenképpen ez a fair összehasonlítás. Ez az összehasonlítás a forma kedvéért hasonló teljesítményt mutat életszínvonal-oldalról. Természetesen ez nagyon felszínes megközelítése a problémának.
De nézzük meg, mi van a növekedéssel! A növekedés tekintetében az ellenzéki felszólalók rendszeresen azzal vádolják a kormányt, hogy növekedésellenes. Kérem szépen, '94-ben 16 százalékkal volt alacsonyabb a magyar GDP, mint '89-ben. Ebből a 16 százalékból 8 százalékpontot visszadolgozott ez a kormánykoalíció, tehát a '98-as állapotban már csak 8 százalékkal leszünk a '89-es szint alatt. Tehát nagyon furcsa, ha valaki arról beszél, hogy mennyire szereti a növekedést, de az ő működése alatt egyetlenegy évben volt növekedés, és három év alatt csökkenés volt; míg a jelenlegi kormánykoalíció működésének időszakában minden évben növekedés volt.
Természetesen világos, hogy ez megint csak felszínes megközelítése az ügynek. (Dr. Latorcai János: Így van!) Varga képviselő úr azt mondta, hogy micsoda növekedési veszteség, tehát 13 százalékos kiesés van - ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy ha '89-ben nem következik be a KGST összeomlása, akkor most sokkal magasabb növekedési pályán lehetne a magyar gazdaság. Ez valószínűleg igaz, de gondolom, ebből senki nem kíván olyan következtetést levonni, hogy akkor most vissza kellene állítanunk a KGST-t. Ezek tehát az ügyeknek nem az igazi mély elemzését, hanem felszínes megközelítését jelentik. Valószínűleg politikai vitákban ezek a típusú összehasonlítások jól használhatók, de azért én azt gondolom, hogy itt a parlamentben különösen a közgazdaságtannal valamennyire egyébként hivatásszerűen foglalkozó képviselő uraknak és hölgyeknek azért lennének olyan kötelezettségeik, hogy ennél egy kicsit mélyebben próbálják megvilágítani a történteket. Én erre vállalkoznék a továbbiakban.
Azt állítom, hogy '94 nem egy sikeres év volt a magyar gazdaság történetében, hanem egy gazdaságpolitikai mélypont volt. A '90-94-es időszak nem azt bizonyítja, hogy a gazdaság ügyeit jól menedzselték, hanem éppen azt bizonyítja, hogy ez az időszak gazdasági szempontból egyáltalán nem támasztja alá, hogy kormányzóképesség megfelelő lett volna. Ebből természetesen sokféle következtetést lehet levonni. Azt is lehet mondani, hogy tanultak a hibákból és másképp csinálnák, ha újra lehetőség adódik, de azt azért nagyon nehéz mondani, hogy ha ugyanazt akarják folytatni, akkor az valamilyen elfogadható szituációt eredményezne az ország gazdasága szempontjából - legalábbis ez az álláspontom.
Egy hasonlattal megfogalmazva: tulajdonképpen az történt, hogy haladt az úton a gazdaság, és - egy gépkocsi példáját véve - következett egy kanyar. A kanyarban, ugye, normális körülmények között le kell fékezni. Itt az történt, hogy történt egy fékezés, majd akkor léptek rá a gázra, amikor még nem lett volna szabad a gázra rálépni, mert nem ért el oda az autó, és kis híja volt, hogy a hirtelen gyorsítás miatt az autó nem szaladt annak a bizonyos betonfalnak.
Kérem szépen, '89-ben Magyarország gazdaságát a bármennyire pozitív és mindannyiunk által kívánt rendszerváltással együttjáróan gazdasági értelemben sajnos egy sokk érte. Ez a sokk azt jelentette, hogy a mélypontot nézve mintegy 18-19 százalékkal visszaesett az ország jövedelemtermelő képessége, ennyivel alacsonyabb lett a GDP. Hozzá kell tenni, hogy ez nem magyar jelenség, lényegében ha megnézzük Csehszlovákia, Lengyelország számait, ezek kísértetiesen hasonlók; ha más országokat nézünk a régiónkban, azoknak még nagyobb visszaesést kellett megélniük.
Valószínűleg ez a visszaesés lehetett volna egy kicsit kevesebb, ha bizonyos kérdésekben akkor a gazdaságpolitika - vagy nem is egyszerűen csak a gazdaságpolitika, gondolok az egész kárpótlási folyamatra a mezőgazdaság összefüggésében, és gondolok arra is, hogy a konkrét válsághelyzeteket, csődhullámokat hogyan kezelték abban az időben - bölcsebben jár el. De azt állítom, hogy ez természetesen csak valamit enyhíthetett volna az alaptendencián. Az alaptendencia történelmi értelemben kikerülhetetlen volt. Ez alapvetően abból fakadt, hogy a régi típusú együttműködési rendszer összeomlott, a magyar export jelentős részéről kiderült, hogy eladhatatlan. Ez nyilván végiggyűrűzött az egész gazdaságon, kiderült, hogy a gazdaság strukturálisan meglehetősen elmaradott, és mindez aztán vállalati csődökhöz vezetett, ahhoz vezetett, hogy a bankrendszer olyan állapotba került, amilyen állapotba került, ez vezetett a bankkonszolidációkhoz és így tovább.
De kérem szépen, ha egy országban egy ilyen nagyságrendű sokk következik be - és szeretném ismét felhívni a figyelmet arra, itt a Házban már többször mondtam, hogy ez a bizonyos '73-74-es cserearányromlás ennek a sokknak a felét jelentette a magyar gazdaság számára, és emlékezzünk vissza, egy akkora sokkot is évtizedeken keresztül cipeltünk magunkkal és küszködtünk vele, tehát ez tényleg egy borzasztóan nagymértékű sokk -, akkor ennek sajnos vannak következményei.
Tehát megpróbálni azt a stratégiát követni, amit abban az időben a Kádár-rendszer megpróbált - arról már a történelem bebizonyította, hogy nem működik.
(10.10)
Mert mit mondott akkor a Kádár-rendszer - egyébként egy olyan indulóhelyzetben, amikor az ország eladósodása gyakorlatilag minimális volt? Azt mondta, hogy tartsuk fenn a növekedést, legfeljebb az ütemet egy kicsit vegyük vissza, de dinamikus növekedés legyen; azt mondta, hogy eladósodással finanszírozzuk ezt a helyzetet és azt mondta, hogy majd csinálunk egy kis különbséget, hogy azért nem fog annyival nőni a belső felhasználás, mint ahogy a GDP, és majd apránként helyrehozzuk a dolgokat. Mindannyian tudjuk, hogy ez a dolog totális kudarcba fulladt, és az lett a végeredménye, hogy a rendszerváltást óriási adóssággal kellett az országnak megkezdenie.
Természetesen nem pontosan ugyanez történt a '90-es évek elején, hiszen csökkent a lakossági fogyasztás, csökkent a belső felhasználás, de nagyságrendileg fele mértékben, mint amit a GDP-visszaesés indokolt volna. Tehát ami megmaradt, amilyen mértékű alkalmazkodás nem ment végbe, az még nagyságrendileg akkora csapás, mint amit önmagában a '73-74-es cserearányromlás okozott az országnak.
Tudom, hogy erről nagyon kellemetlen beszélni, és tudom, hogy ennek a másik része nyilván nem lehet népszerű megfogalmazás. Nevezetesen: ha egy ország elveszti a jövedelemtermelő képességének közel 20 százalékát, akkor bizony előbb-utóbb a jövedelemfelhasználásnak is 20 százalékkal csökkennie kell, mert csodák nincsenek. Nyilván lehet ezen valamit segíteni az idők során, de abban bízni, hogy majd a növekedés behozza ezt a különbséget, és rendbe hozza az ügyeket, csak nagyon-nagyon minimális mértékben és nem ilyen nagyságrendekben lehet.
'91-92-ben a lakossági fogyasztás 9 százalékkal, a reáljövedelem 6-7 százalékkal csökkent, a közösségi fogyasztás még közel 5 százalékkal nőtt is, miközben - mint ahogy mondtam - a GDP 18 százalékkal mérséklődött. A másik oldalon - mert csodák nincsenek - az életszínvonal relatív védelme azt jelentette, hogy bizony a beruházások, a felhalmozások tekintetében kellett lényegesen visszalépni. A felhalmozás a '89-es bázishoz képest 40 százalékkal mérséklődött. A beruházások valamivel kisebb mértékben, de a felhalmozás 40 százalékkal. Azt is világosan lehet látni, hogy a gazdaságban átrendeződtek a jövedelmi arányok, a rendelkezésre álló jövedelmen belül a vállalkozói szféra részesedése '89-ben még 14 százalék volt, ez '92-ben 9 százalékra ment le.
A gondok gyökere tehát valahol a '91-92-es alkalmazkodási folyamat felemásságában, félig való előrehaladásában található. Abba most nem szeretnék belemenni, hogy ennek mik a magyarázatai, az (Az ellenzéki padsorokra mutatva:) azon az oldalon ülők nyilván nagyon jól el tudják mondani, és attól tartok, hogy nem igazán gazdasági magyarázatai vannak ennek, most csak egyszerűen a tényeket szeretném megállapítani, hogy ilyen helyzet alakult ki '92-re.
Más utat járt Lengyelország és Csehország. Lengyelországban és Csehszlovákiában, illetve utána Csehországban az ottani konzervatív kormányok ezt a változást nagyon rövid idő alatt nagyon fájdalmas módon végigvezették. Óriási infláció volt, nagyon nagy reálbércsökkenés, és ezt követően ezzel az egyszeri alkalommal túljutottak ezen a problémán, és utána nyilván rá tudtak térni egy viszonylag dinamikus növekedési pályára. A mi problémánk abból fakad, hogy mi csak félig csináltuk meg azt az alkalmazkodást, amit sajnos, előbb-utóbb meg kell tenni, mert a gazdaság törvényei eléggé meghatározhatóak.
Ráadásul egy ilyen, félig végrehajtott alkalmazkodás után '93-94-ben nemhogy az alkalmazkodás szempontjából jó irányú változás nem következett be, hanem pontosan egy rossz irányú változás következett be, mert úgy ítélték meg - valószínűleg nem tisztán gazdasági okokból -, hogy most már az a megoldás útja, ha rálépnek arra a bizonyos gázpedálra, tehát ha elkezdik a gazdaságot a fogyasztás oldaláról gyorsítani. És ez már teljesen világosan vezetett a folyamatok további lényeges romlásához, amikor már megjelent a magas államháztartási hiány, megjelent a kezelhetetlen mértékű fizetésimérleg-hiány, és fennmaradt a vállalati jövedelempozíciók elfogadhatatlanul alacsony színvonala, aminek a mélypontja '93-ban volt.
Ha most együtt nézzük, hogy mi történt '89 és '94 között, akkor azt lehet látni, hogy '94-ben a GDP még mindig közel 16 százalékkal volt alacsonyabb, mint '89-ben, ezzel szemben a fogyasztás csak 7,7 százalékkal volt kisebb. A közösségi fogyasztás még magasabb is volt, 15-16 százalékkal. Bár ez nagyságrendileg viszonylag kisebb, mint a lakossági fogyasztás, de azért ez azt mutatja, hogy a fogyasztásban olyan aránytalanság keletkezett a GDP-hez viszonyítva, ami hosszú távon nyilvánvalóan tarthatatlan, és nyilvánvaló, hogy a dolog csak úgy finanszírozható, hogy egyrészt a beruházások felhalmozása, a vállalatok pozíciója a gazdaság szempontjából fenntarthatatlanul rossz szintre kerül, másrészt meg külső eladósodás lép be finanszírozásképpen.
Természetesen lehetne folytatni ezt a bemutatást azokkal a konkrét gazdaságpolitikai hibákkal, amik ezzel együtt jártak, illetve részben ezt okozták: az elhalasztott, nem végrehajtott leértékeléssel, a mesterséges kamatszintcsökkentéssel, a rendkívül magas centralizációval és adóterhekkel, az energiaár-emelés állandó halasztásával, de nem szeretnék ezen a vonalon továbbhaladni, hiszen ez nagyon hosszú időt venne igénybe. Igazából alapvetően azt szeretném mondani, hogy ha komolyan akarjuk a folyamatokat elemezni, akkor nem 1994-hez kell mindenféle számokat viszonyítani, hanem 1989-hez kell viszonyítani, mert az a valódi töréspont, változáspont a magyar gazdaság életében; az a helyzet, ami 1994-re kialakult, az egy torz, fenntarthatatlan helyzet, és azt a helyzetet kellett valamilyen módon korrigálni.
Nem véletlen, hogy az elhíresült Bokros-csomag fő jellemzője azt volt - emlékeztetnék rá -, hogy a fizetési mérleg hiányát drasztikusan csökkenteni kell, a külső egyensúlyt javítani, az államháztartás hiányát drasztikusan mérsékelni kell, és a jövedelem-újraelosztásban egy átcsoportosítást kell végrehajtani - óhatatlanul a lakosság kárára és a vállalkozói szféra javára. Tehát a Bokros-csomag tulajdonképpen nem irányzott elő mást, mint a kialakult alapvető belső egyensúlytalanságok rendbetételét, amit - még egyszer szeretném aláhúzni - végső soron a rendszerváltás gazdasági következményei okoztak, illetve annak a felemás kezelése. Ha úgy tetszik, Bokros Lajos programjának igazi szülője nem Bokros Lajos volt, hanem a helyzet, a helyzet pedig részben adódott - még egyszer mondom - a rendszerváltás dolgaiból és abból, hogy az előző kormány hogyan kezelte ezt a szituációt, hogy csak felemás módon tudta ezt kezelni.
Közismertek azok a változások, amelyek '94 óta bekövetkeztek. Ebben a gondolatmenetben szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy az a '98-as végállapot, amit ma körülbelül előre látunk - és most már elég nagy valószínűséggel -, azt mutatja, hogy '98-ban a GDP termelése 8 százalékkal lesz a '89-es szint alatt, a fogyasztás 10 százalékkal lesz ez alatt a szint alatt, a vállalati jövedelemrészesedés most már a 9 százalékos mélyponttal szemben 18 százalékra fog emelkedni. Azt gondolom tehát, hogy ezek a számok világosan jelzik, hogy ami '98-ra beáll, az nagyjából a '89-es helyzet visszahozatala.
Nem szeretném eltagadni, hogy belső megosztásában azért igaz az, hogy a reálbérek, a reálkeresetek csökkenése nagyobb, mint mondjuk a reáljövedelmek csökkenése. Csak tisztelettel szeretném fölhívni a jelenlévők figyelmét arra, hogy tulajdonképpen ki is kapott bért Magyarországon '89-ben? Magyarországon '89-ben volt - ahogy akkoriban neveztük - kapun belüli munkanélküliség, tehát akkor a bér részben valódi bér, részben, valljuk be, egyfajta munkanélküliség kifizetése volt. Ha egyszer a gazdaság átalakult, és a termelékenység ma már jóval magasabb, mint '89-ben volt, azoknak az embereknek a szociális ellátórendszer keretein belül - munkanélküli-segélyben és egyéb módon - nyilvánvaló, hogy valamilyen jövedelmet kell biztosítanunk, kell, hogy ők is valamennyit fogyasszanak. Innen kezdve tehát, ha úgy tetszik, a rendszerváltás gazdasági következményei azzal járnak, hogy van egy átrendeződés a munkajövedelmek és a társadalmi jövedelmek között, hiszen a társadalom jelentős részéről most már nem a munkabérek, hanem a társadalmi jövedelmek keretében kell gondoskodnunk.
Ebből következően azok az összehasonlítások, amelyek egyszerűen kiragadják a reálbér vagy reálkereset alakulását, félrevezetőek. Végső soron a lakosság életszínvonalát a reáljövedelmek befolyásolják, illetve az a nagy kérdés, hogy ténylegesen mennyi a fogyasztás.
(10.20)
Néhány mondatot arról, hogy végső soron ez a '98-as helyzet mennyiben más, mennyiben új '94-hez vagy akár '89-hez képest is. Először is szeretném ismételten elmondani, hogy az eladósodás problémája ma teljesen más minőségben merül fel, mint az említett korábbi években.
Az eladósodás kezelhetővé vált. A nettó külső adósságunk, szeretném ismételten felhívni a figyelmet rá, ma már 6-7 hónap exportjával azonos nagyságrendű, mondjuk, '94-ben másfél évi export volt ez a külső eladósodottság. Azt is szeretném a figyelmükbe ajánlani, hogy a belső államadósságot a világon mindenütt a GDP-hez viszonyítják, itt nem az abszolút forintoknak van jelentősége, hiszen egy inflációs világban az tükrözi a valódi helyzeteket. '98-ban 64 százalék körül lesz már ez a belső eladósodottságunk, 86-87 százalék volt a kilencvenes évek közepén. Ez azt jelenti, hogy meg tudtuk állítani ezt a növekedést, sőt visszafordítottuk, ami nemcsak egyszerűen azért fontos, mert tudjuk, hogy a maaschriti kritériumokban mint európai elvárás a 60 százalék szerepel, hanem igazából arról is szó van, hogy ez az a teher, amit a jövő generációkra rakunk, és ez a teher most sokkal kisebb, mint amennyi '93-'94-ben volt. Összességében azt mondanám, hogy természetesen van még komoly eladósodottsága az országnak is, az államnak is, de ez már olyan mértékű, amivel együtt lehet élni, ez már rövid távon nem visz kényszereket a gazdaságba, miközben természetesen középtávú gondolkodásunkban nagyon is figyelemmel kell lenni erre, hiszen ezek a folyamatok még kedvezőtlen irányba is alakulhatnak, például egy ügyetlen gazdaságpolitika következtében.
Azt hiszem, a helyzet gyökeres változását az is mutatja, hogy ha ma valaki előállna azzal az ötlettel, hogy az ország kezdeményezzen egy átütemezést, akkor enyhén szólva kikacagnák, hiszen egy olyan ország esetében, amelynek már nincs szüksége arra, hogy kimenjen a piacra, amelynek az a fő problémája, hogy miként tudja előtörleszteni a különböző hiteleit, amely olyan feltételekkel tud már új pénzhez jutni, ahol folyamatosan csökken a külső adósság, ott nyilvánvalóan ez komolyan már nem vethető fel. Három évvel ezelőtt ez egészen másképpen volt.
Az infláció még mindig magas Magyarországon. Ez teljesen világos, ezt mindannyian tudjuk, és közösen nem szeretjük de azért mégiscsak azt kell látnunk, hogy most már egy világosan látható csökkenő tendenciában van, most már jelenleg is, de különösen a jövő évben minimumszintre jut ebben az évtizedben, és világos esély van arra, hogy lassan, fokozatosan, de el tudunk jutni az egyszámjegyű infláció tartományába, sőt a külföldi megítélések szerint valahol 2005 és 2010 között már a monetáris unió feltételrendszerét is tudni fogjuk. Abból az következik, hogy valahol 2-3 százalék körül kell majd akkoriban tartani az inflációnak.
Miután az alapvető arányok tekintetében az alkalmazkodás végbement, és miután a gazdaság láthatóan rátért egy olyan növekedési pályára, amely egyensúlyi szempontból tartható, azt tudjuk most már mondani, hogy az életszínvonal tartós növekedésével lehet számolni a következő esztendőkben. Természetesen arra azért nagyon kell figyelnünk, hogy ez a növekedés valóban annyi legyen, amit a gazdasági teljesítmények lehetővé tesznek. Miután a beruházások nagysága még mindig alacsony ebben az országban, valamivel alacsonyabb fogyasztásbővülésre kell felkészülnünk, mint amennyivel a GDP emelkedik de mégiscsak azt lehet mondani, hogy perspektívájában most már olyan helyzetben vagyunk, hogy életszínvonal-növekedés időszaka jöhet és el tudjuk kerülni a cikcakkokat, tehát azt, ami az elmúlt évtizedeket jellemezte, ezt az állandó húzd meg - ereszd meg politikát. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos változás, mondjuk, '94-hez vagy '89-hez képest.
Nagyon mélyreható változások mentek végbe a gazdaság szerkezetében. Ma már vagy ez év végével a GDP-nek már körülbelül a 80 százalékát a magánszektor fogja előállítani, ezen belül a külföldi részarány 30 százalék fölé fog kerülni. Tulajdonképpen a gazdaság szereplői szép csendben integrálják az országot Európába, függetlenül attól, hogy a politikai életben mi erről milyen vitákat folytatunk. Természetesen az jó, hogy a politikai életben is jellemzően egység van abban, hogy ezt a folyamatot akarjuk elősegíteni. Nyilván nagyon fontos, hogy ez az integrációs szervezetekbe való beépülésünk tagságunk formájában is végbemenjen, de ezt jól előkészíti már az, ami a gazdaságban zajlik, tulajdonosi oldalról is és az üzleti kapcsolatrendszerek oldaláról is.
Szeretném arra is felhívni a figyelmüket, hogy az a magyar gépipar, amely a hetvenes-nyolcvanas években arról volt híres, hogy nagyon nagy exportot tudott lebonyolítani, és nagyon jó elismertsége volt a szovjet vevők körében, ma már többet termel, mint '89-ben, többet exportál, mint '89-ben, és ugyanezt az elégedettséget most nem a szovjet, hanem a német vevőknél tudja elérni. Ez önmagában mutatja, hogy a magyar gépiparban valóban óriási változás ment végbe, nem utolsósorban a működőtőke jelentős beáramlása, illetve a privatizáció következményeképpen.
Vita volt arról a Házban, hogy ezek a végbement változások tulajdonképpen minek köszönhetők. Egyesek nagyon egyszerűen elintézik a kérdést: volt egy jó döntése a parlamentnek, hogy mire kell felhasználni a privatizációs bevételeket, és ennek következménye ez az egész változás. Tisztelt Ház, ez az állítás nem felel meg a valóságnak így, ebben a formájában. Kétség kívül egy jó döntés volt, hogy mire használtuk a privatizációs bevételeket, kétség kívül ez segített abban, hogy az országnak mind a külső, mind a belső eladósodottsága csökkent. De azért tisztelettel szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az elszámolási szabályok olyanok, hogy a fizetési mérleg tételei között nincs olyan, hogy privatizációs bevétel, az azon kívül elszámolandó ügy. És arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor mi államháztartási hiányról beszélünk, és azt mondjuk, hogy 4,9 százalék idénre meg jövőre is GDP-arányosan, abban sincs benne a privatizációs bevétel. Van egy hatása valóban az adósságállomány-csökkenésnek, pontosabban a privatizációs bevételek révén is csökkent az adósság, és miután kisebb az adósság, meg jobb az ország megítélése is, alacsonyabb a kamatfizetési kötelezettség, ez valóban egy kicsit javítja a fizetési mérleget. De egyszerűen szakmai képtelenség azzal magyarázni a fizetésimérleg-javulást és az államháztartásihiány-javulást, hogy itt privatizációs bevételeink voltak.
Itt sokkal többről van szó! Arról van szó, hogy ez a stabilizációs program abszolút sikeres volt az egyensúlyi mutatók tekintetében, tehát valóban mind az államháztartási hiányt, mind a fizetésimérleg-hiányt egy olyan szintre tudta lehozni, amire nagyjából azt tudjuk mondani, hogy ezek már fenntartható szintek, ezekkel együtt lehet élni, illetve az államháztartási hiány tekintetében úgy tudunk majd javítani a későbbi években rajta, hogy az elsődleges egyenleget, tehát a kamatfizetések nélküli egyenleget tovább már nem kell javítanunk.
Biztos, hogy mindebben, amiről beszéltem, tehát a '98-as állapotban nagyon nagy szerepe van annak, hogy Magyarországon a piacgazdaság kiépülésének döntő szakasza gyakorlatilag befejeződött. Nyilván van még csomó teendő részletek tekintetében, mechanizmusok működése tekintetében, de ma már alapvetően azt lehet mondani, hogy ez a gazdaság igenis piacgazdaság. Biztos, hogy ebben van szerepe a '89-es induló állapotnak, tehát hogy '68 után milyen reformok voltak Magyarországon van szerepe annak, ami '90 és '94 között történt és van szerepe annak is, ami már ennek a kormánynak a működésére esett. Természetesen ez az általános kép egy makrogazdasági elemzés, és nagyon gyakran felmerül itt, a parlamentben is, hogy ezt másképpen látják az egyes vállalatok vagy az egyes állampolgárok.
Ami a vállalatokat illeti, azon persze lehet vitatkozni, hogy egy fizetési mérleghiány hogyan kapcsolódik az egyes vállalatok helyzetéhez. Mert ugyan nagyon áttételes ez a kapcsolat, de azon már nem lehet vitatkozni, hogy ha azt mondjuk, hogy a bruttó hazai termék ennyivel vagy annyival emelkedik, az statisztikailag egyszerűen nem tud másképp kijönni, mint hogy egyes vállalatok, egyes vállalkozások adatainak összessége. Ezek a típusú mutatók tehát valóban pontosan jelzik, hogy összességében mi történik a vállalkozásoknál, nevezetesen most azt jelzik, hogy 3-4 százalékos növekedés van a gazdaság egészében. Nyilvánvaló, hogy ezt a vállalkozások is mint átlagot megélik, hiszen az ő helyzetüket tükrözik ezek a mutatók. Természetesen egy ilyen szám a szóródás érzékeltetésére nem alkalmas, tehát azon még mindig lehet vitatkozni, hogy persze van, akinél nem így van, és van, akinél másképp van de igenis állítom, hogy ez egy átlagos, valóságos helyzetváltozást jelez a vállalkozások tekintetében is, mint ahogy a jövedelmek tekintetében is ezek a mutatók jeleznek valamit a lakosság egészére.
Kétségkívül, ha szerkezetében vizsgáljuk a dolgokat, '97-ben igazán pozitív változást még a reálbérek tekintetében lehet csak érezni.
(10.30)
Ott is nagyon különböző helyzetek vannak. Valószínűleg most egyelőre a vállalkozási szféra bizonyos részeiben dolgozók érzik azt, hogy ott komolyabb helyzetjavulás van. Másoknál ez a helyzetjavulás még egyelőre nincs, hanem inkább stagnálás vagy - mondjuk, a nyugdíjak esetében - lényegében egy reálpozíciós szinten tartás valósul meg. Azonban '98-ban a folyamat tovább halad: '98-ban a reálnyugdíjak elég jelentős emelkedése, a reálbérek folytatódó emelkedése, a közszférában született azon megállapodás, amely szintén reálbér-növekedést jelent, már azt fogják jelenteni, hogy az emberek számára is egyre szélesebb körben érzékelhető a helyzet javulása, amit - még egyszer aláhúzom - a bemutatott gazdasági fejlődés eredményei tesznek lehetővé.
Hadd szabadjon itt felhívni a tisztelt Ház figyelmét, hogy Torgyán József és Kádár Béla képviselő urak szakértői véleménye a jövő évi inflációval kapcsolatban nem egyezik meg. Én inkább Kádár Béla véleményéhez állok közelebb ebben az ügyben. Felhívnám a figyelmet, hogy 13-14 százalék a kormány prognózisa, Kádár Béla itt a teremben 14-15 százalékot mondott egyébként a gazdaságkutatók nagy része is ezt a 14-15 százalékot mondja. Torgyán képviselő úr 15 százalék fölötti inflációról beszélt. Ilyen nézetkülönbségeink már korábban is voltak, úgyhogy erre az évre is 20-ról, 20 fölöttiről beszélt, és inkább 18 - ez világosan látszik. Természetesen kinek-kinek szíve joga, hogy inflációs prognózisokat mondjon, de azért szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy e tekintetben van felelősségünk, hiszen az inflációt sok tekintetben a várakozások befolyásolják a várakozásokra meg lényeges hatással van az, hogy milyen várakozásokat közlünk. Tehát talán tartózkodni kellene a várakozások ilyen típusú felkeltésétől, annál is inkább, mert itt nem egyszerűen a politikusok, hanem a független szakértői intézmények is inkább egy mérsékeltebb inflációt, prognózist támasztanak alá.
Természetesen - hogy a félreértéseket elkerüljem - nem azt akarom állítani, hogy ez a gazdaságpolitikai pálya, amit befutottunk, azt jelenti, hogy itt van már a Kánaán. Ettől nagyon-nagyon messze vagyunk! Én csak azt szeretném mondani, egy olyan helyzet alakult ki, ahol a pillanatnyi kényszerek megszűntek, ahol most már nyugodtan, konszolidált körülmények között lehet tovább dolgozni nagyon sok gazdasági-társadalmi probléma megoldásán.
Hogy a saját házunk táján söpörjek: bizony mi is tudjuk, hogy az adó- és a társadalombiztosítási járulékterhek magasak, még akkor is, hogyha ezek ma nagyjából megfelelnek az Európai Unió átlagának - de ott is magasak. Ezeket bizony csökkenteni kell. A feketegazdaságot bizony nagyobb arányban kell bekényszerítenünk a szürke- vagy a fehérgazdaság hatókörébe. És nyilvánvaló, ez abban is segíthet, hogy kisebb általános adókkal dolgozhassunk; az államháztartási reformban van még számos teendőnk - és ezt most nem folytatnám -, de valóban igaz, hogy a társadalom rengeteg problémával küszködik még. Azért arra tekintettel kell lennünk, hogy milyen alkalmazkodási folyamaton kellett mindannyiunknak végigmennünk.
Tisztelt Ház! Azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni a továbbiakban, hogy valóban választási költségvetés-e a benyújtott költségvetés. Nyilván - ezt többen kifejtették a vitában is - ezt a típusú kritikát úgy értik, hogy a gazdasági lehetőségektől elszakadó kiadásnövekedések, illetve adócsökkentések szerepelnek ebben a költségvetésben. Ami az adócsökkentéseket illeti - ez már többször kiderült a vitában -, igazából az alapadók tekintetében nincs komoly csökkenés, valami egész pici tehermérséklődés van az szja-nál; ami jellemző csökkenés van, az a vámok, a vámpótlék-leépítések és néhány más, kisebb tételek tekintetében van. Talán nem lehet komolyan azt állítani, hogy ez a kormány most azért, hogy a választásokon jobb színben tűnjön fel, itt valamilyen hatalmas, megalapozatlan adócsökkentést javasolt volna.
Végső soron pedig a kiadások tekintetében azt szeretném mondani - ezt is már többen említették itt a Házban -, persze akkor van hitele egy ilyen véleménynek, hogy ez egy választási költségvetés, ha valaki melléteszi, hogy igen, be fogok nyújtani 43 darab módosító indítványt, ami ilyen-olyan-amolyan kiadások csökkentését fogja tartalmazni, és azt fogom javasolni, hogy az államháztartás hiánya ne 4,9, hanem 3,5 vagy 4 százalék legyen. Én nagy érdeklődéssel és feszültséggel várom a mai vitazárást, mert addig lehet beadni ezeket a módosító javaslatokat. És őszintén remélem, hogy minden olyan ellenzéki párt képviselője, amely ezt a vádat megfogalmazta, természetesen beadja eddig a határidőig ezeket a típusú javaslatokat. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.) Mert egyszerre azt nem lehet mondani, hogy ez egy választási költségvetés, de még itt meg ott további kiadások kellenének, itt meg ott a következő bevételcsökkenések kellenének.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez a költségvetési vita nem olyan költségvetési vita, mint az előző években, tudniillik korábban lehetett mondani az ellenzéknek, hogy a költségvetés mindig a kormány felelőssége, a kormány eldönti, ahogy gondolja, és mi csak bírálunk. Kérem szépen, az 1998-as költségvetés egy olyan sajátos költségvetés, hogy ha a választások után feláll egy kormánykoalíció, ami esetleg más, mint a jelenlegi, annak módjában áll körülbelül hat hét alatt pótköltségvetést elfogadni és azokat az egyensúlyjavító, kiadáscsökkentő intézkedéseket, amelyeket ők ezek szerint szükségesnek tartanak, jövő júliusban vagy augusztus elején megvalósítani.
(Gulyás József helyét a jegyzői székben dr. Kiss Róbert foglalja el.)
Gondolom, tudni kellene nekünk is, az országnak is, hogy akkor milyen pótköltségvetésre kell készülnünk, ha valaki komolyan gondolja ezt a típusú kritikát. Ezért tehát én azt gondolom, ez valóban egy fontos tanulsága ennek az általános vitának, hogy itt mintha néminemű belső meghasadás lenne az ellenzéki képviselő hölgyek és urak gondolkodásában.
Én továbbra is szeretném - most már csak röviden - megemlíteni, hogy amilyen költségvetési pozíciót mi most javasoltunk, az megegyezik a megelőző évivel. Emellett a költségvetés mellett is folytatódik a belső eladósodottság csökkenése: egy olyan elsődleges többletünk van, amely elsődleges többletet a későbbi években nem kell növelni, és így is vidáman el tudjuk érni a 3 százalékos hiányt a következő négy esztendőben. Tehát ennek a költségvetésnek a konkrét szakmai vizsgálata egyáltalán nem arra utal, hogy ez egy olyan költségvetés lenne, amelyik a gazdasági racionalitás határain kívül esik.
Természetesen azon lehet vitatkozni, hogy a költségvetés belső prioritásai jók-e, arányai jók-e. Itt a vitában is elhangzott, többen fájlalták, hogy a beruházási típusú kiadások azért nem nőnek annyira, mint a folyó jellegű kiadások - ebben valószínűleg sok igazság van. Az is igaz persze, hogy a folyó kiadások emelkedését nem lehet egyszerűen úgy kezelni, hogy tulajdonképpen többet fogyaszt ezeken keresztül a közösség, illetve a költségvetés, hiszen - csak egy példát mondok - az, hogy a bűnüldözés megerősítésére több pénzt adunk, az nem egyszerűen csak olyan következményekkel jár, hogy többet fognak fogyasztani azok, akik ott dolgoznak, hanem ha ettől eredményesebb, hatékonyabb lesz a bűnmegelőzés, akkor nyilván ennek a társadalom és a gazdaság működésére is komoly hatásai vannak. Ugyanez igaz lehet az APEH, a VPOP tevékenységére, az igazságszolgáltatás működésére és így tovább. Tehát itt a folyó kiadások nem egyszerűen úgy merülnek fel, mint növekedési cél, hogy ez többletfogyasztást generál - nem is így merül fel elsősorban -, hanem hogy olyan társadalmi, gazdasági problémák megoldásához segítenek hozzá, amiknek valóban gyűrűző hatásai vannak.
Én úgy tapasztaltam, hogy a költségvetésben levő prioritásokat illetően igazi vita nem volt: a mértékek tekintetében hangzottak el vélemények, egyesek kicsit többet adtak volna mondjuk az integrációs felkészülésre. Nyilvánvaló, hogy ezekkel majd a későbbi vitákban foglalkoznunk kell. Felmerültek igények új prioritások megfogalmazására, legelegánsabban ez talán úgy került megfogalmazásra, hogy a humán feltételrendszer, a humán infrastruktúra javítására többet kellene költenünk - és itt különösen felhívták a figyelmet a közoktatás és a felsőoktatás előirányzataira.
A közoktatással kapcsolatban szeretném felhívni a figyelmet, hogy itt bizony meglehetősen egyoldalú bemutatása történik a költségvetésnek - éppen Demeter képviselő úr is erről beszélt az előzőekben -, hiszen a közoktatás finanszírozási feltételeit nem lehet egyszerűen a normatívák alakulásán keresztül megítélni. Tudjuk, hogy ebben az önkormányzati finanszírozási rendszerben, amiben jelenleg élünk, az önkormányzati bevételeknek egy nagyon jelentős részét az szja-bevételek adják; és tudjuk azt is, hogy '98-ban ezek igen dinamikusan emelkednek. Azért is emelkednek, mert az szja emelkedett, és azért is emelkednek, mert most már 40 százalék kerül visszajuttatásra az önkormányzati szférának.
(10.40)
Ha a kettőt együtt nézem - persze nem tudjuk megcímezni pontosan, hogy mire fogja az önkormányzat költeni az szja-jövedelmét -, ha együtt nézzük az önkormányzati forrásokat, akkor nem reálcsökkenés, hanem elég komoly reálnövekedés van, és ez a reálnövekedés valószínűleg a közoktatási szférára is igaz lesz.
Ami a felsőoktatást illeti: valóban igaz az, hogy most a felsőoktatás nem egy kiemelt prioritás abban az értelemben, mint többiek. Hozzá szeretném tenni, hogy olyan költségvetést nem lehet csinálni, ahol mindig minden kiemelt prioritás, mert akkor nincs értelme a prioritásnak. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy az 1997. évi költségvetésben a felsőoktatás nagyon kiemelt prioritás volt, tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy ezt a kiemelt helyzetet megőrzi, ezt az arányeltolódást megtartja a jövő évi költségvetés is, hiszen ennek a helyzetnek a megőrzését irányozza elő.
Egyetértés volt a vitában - azt gondolom - a Ház minden oldalán, hogy a családi támogatási rendszerben szükség van valamelyes elmozdulásra ahhoz képest, amit a kormányjavaslat tartalmazott. Itt is szeretném erre reagálásképpen elmondani, hogy a kormány kész arra, hogy ilyen módosító javaslatokat befogadjon, illetve hogy közösen megkeressük, ennek pontosan a finanszírozási forrásait más oldalon hogyan tudjuk megtalálni. Itt mi is mindenképpen érezzük, hogy korrekcióra van szükség.
A további felmerült észrevételekre most nem térnék ki. Azt gondolom, hogy nyilvánvalóan a bizottsági vita és a részletes vita majd alkalmas lesz arra, hogy a számtalan ügyet konkrétan végigtárgyaljuk, és ezekkel kapcsolatban is megpróbáljuk javítani, finomítani a most benyújtott költségvetést.
Végezetül arra az egy kérdésre szeretnék válaszolni, hogy mennyire megalapozott ez a költségvetési javaslat.
Tisztelt Országgyűlés! Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy ennek a kormánynak a működése alatt tulajdonképpen a saját központi költségvetést egyetlenegy alkalommal kellett csak pótköltségvetéssel módosítani, 1995-ben, de akkor is úgy, hogy az 1994. évi költségvetés parlamenti beterjesztésekor - meg lehet nézni a jegyzőkönyvekben - Békesi László pénzügyminiszter úr jelezte, hogy bizony itt egy 50 milliárdos lyuk van a történetben, és meg kellene próbálni ezzel a vitában, a módosító javaslatok keretében valamit tenni. Ez sajnos nem sikerült, és kétségkívül kiderült, hogy a probléma nem 50 milliárdos, hanem ennél nagyobb lett.
Ettől az egy esettől eltekintve minden évben tarthatónak bizonyult az, amit a központi költségvetésre mondtunk, sőt, olyannyira tarthatónak bizonyult, hogy államháztartási szinten kezelni tudtuk a társadalombiztosítási alap vártnál magasabb hiányait is. Ez azzal is járt, hogy ennek a kormánynak sikerült a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodását pontosan teljesíteni.
Én csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor azt mondom, hogy véleményünk szerint megalapozott ez a költségvetés, reálisan teljesíthető ez az államháztartási hiány, amit mondunk, akkor ez nem egyszerűen egy kijelentés, hanem az előző évek gyakorlata azt bizonyította, hogy valóban most a pénzügyi kormányzat képes volt olyan költségvetéseket előterjeszteni, amelyek utána a fő egyensúlyi számok tekintetében teljesültek is. Természetesen ez az állításom úgy igaz, ha a parlament azzal a hiánnyal hagyja jóvá államháztartási szinten a beterjesztett költségvetéseket, ahogy mi előterjesztettük, és lényegében azokkal a bevételi számokkal is. Az Érdekegyeztető Tanácsban született megállapodás nyomán bizonyos, egészen kis korrekciók elsősorban az szja-nál szükségesek.
Úgy látjuk, hogy ha nem feszítjük tovább a bevételeket, hanem ezen a szinten állunk meg, ha ezen a hiányszinten állunk meg, és ebből következőleg ezen a kiadási összességen állunk meg, amit most előterjesztettünk, és a további vitában átcsoportosításokat végzünk, akkor valóban egy olyan költségvetése lehet az országnak, ami reálisan teljesíthető, és amit nem kell amiatt 1998 közepén módosítani, mert alapvető elmozdulás következett be a költségvetési folyamatokban. Hogy más miatt, más gazdaságpolitikai prioritás megfogalmazása miatt, esetleg azon módosító javaslatok miatt, amelyeket - gondolom - a képviselő hölgyek és urak ma még be fognak nyújtani, az egy más kérdés, arra vonatkozóan természetesen a pénzügyi kormányzatnak nem kell semmiféle garanciát vállalnia.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
