GÖNDÖR ISTVÁN
GÖNDÖR ISTVÁN
GÖNDÖR ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen. Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Rettentő nagy dilemmám van, ezért kértem szót. Én azok közé tartozom, aki csak hobbikertész, de falun nőttem föl, falun éltem, és ismerem a falusiak problémáit.
A kérdés számomra az, hogy a földtörvény kapcsán van-e jó megoldás vagy nincs. Én azt hiszem, hogy az, ami ebben a Házban történik most már hetek óta, előrevetíti, hogy nincs jó megoldás. Mert nem a földtörvényről, annak paragrafusairól vitatkozunk, arról, hogy hogy lehet a spekulációt csökkenteni vagy kikerülni, hanem - én úgy érzem - a fő kérdés, hogy nyitunk, merünk-e nyitni vagy bezárkózunk, és olyan kifejezéseket pufogtatunk, mint kiárusítás vagy már csak a föld nincs kiárusítva, vagy vissza tudunk menni oda, hogy tényleg szakmai kérdésről beszéljünk.
Most tényleg hadd utaljak vissza Bernáth Varga Balázs képviselőtársam felszólalására. A korábbi napokban is csak arról esett szó, hogy téeszek ne juthassanak földhöz, téesz-elnökök ne vehessenek földet. Tehát itt olyan alapvető ellentmondások is szóba jöttek, hogy a téesz-elnök mint magánember ma is vehet, tegnap is vehetett meg holnap is vehet. (Dr. Kis Zoltán: Meg is veszi!) És meg is veszi nagy valószínűséggel az, akinek erre pénze van.
Szóval, én azt hiszem, a kérdés, hogy tudjuk-e ezt szakmai kérdésként kezelni, vagy - urambocsá! - időnként még megpróbáljuk meglovagolni a magyarokban szunnyadó idegengyűlöletet, és ezt valahogy egy kicsit felkorbácsolni.
A nagy kérdés, hogy az unió felé mozgásunkban ezt a folyamatot tudjuk-e egy kicsit gyorsítani, akarjuk-e egy kicsit gyorsítani, vagy megpróbáljuk konzerválni a tulajdonviszonyokkal együtt a technológiai elmaradottságot.
Szeretnék visszahivatkozni, mert engem végtelenül elkeserített, amikor Raskó képviselő úr azt mondta, hogy nem jó, ha kialakulnak a nagyüzemek, mert ott hatékony termelés lesz, és kevés munkaerőt foglalkoztatnak. Hölgyeim, Uraim! Valahogy úgy kellett volna fogalmazni, mint a valamikori gépromboló takácsok, hogy verjük szét a kombájnokat, a traktorokat, és újra kézi kaszával, kapával, mert akkor az tényleg egymillió ember. Csak jön a nagy kérdés, ami most is szóba jött itt, és Ecsődi képviselőtársam többször említette: az a kevéske pénzünk, ami van, kellene az oktatásra, az egészségügyre - ma este vitatkoztunk társasházról -, sok mindenre, a mezőgazdaságra is. Itt is föl kell tennünk azt a kérdést, hogy lehetőleg rövid idő alatt és a lehető legkevesebb forrásból hozzuk ki a legtöbbet, amit lehet.
Felvetődik az a kérdés, hogy meddig vállalja át a kormány vagy a magyar költségvetés a gazdák esetleges rossz döntéseit is.
(21.40)
Nem olyan régen felvetődött, hogy ne csináljunk nyilvántartásokat, mert az nem jó, nem jó, ha belelátnak a kártyánkba. De nem megy másként! Valahol számba kell venni, és ennek alapján lehet majd ezzel valamit kezdeni.
A törvény. Én most már azt is megnéztem, hogy milyen módosító indítványok vannak, de - sajnálom - nagyon kevés számú. Ezért mondtam mondókám elején, hogy nem a szakmáról beszélünk, nem arról, hogy aki itt dolgozik, aki megműveli, az vehessen földet, függetlenül attól, hogy ez milyen szervezet, magánember vagy valaki más.
Szeretnék hivatkozni - és az előbbi vitában szóba jött - a kárpótlásra. Tisztelt Képviselőtársaim! Ki merjük-e húzni a fejünket a homokból? A föld, az ingatlan mióta világ a világ, mindig spekuláció tárgya volt. Tőlünk nyugatra most is, ha recesszió van, akkor pillanatok alatt nő az ingatlanforgalom. Ha konjunktúra van, ugyanígy. De szeretném elmondani azt, hogy az általam megvizsgált statisztikai adatok szerint ez a földforgalom mindössze 0,7 és 1,1 százalék között mozog. Tehát nálunk is van, lesz. És fogok még más példát is mondani, de úgy gondolom, hogy a kárpótlással kezdődött a spekuláció. Akkor, amikor nem az adott településen, hanem a fővárosból, távoli városokból kárpótoltak gyönyörű szántókat, gyümölcsösöket. Tessék megnézni: ma ezek zöme, nagy része parlag, mondhatnám szebben, ahogy az agráriusok mondják, hogy ugaroltatják, csak már túl régóta. (Dr. Kis Zoltán: Az nem ugyanaz!) Az nem ugyanaz, azért mondtam! A másik, hogy a gyümölcsösök elvadultak. Maholnap már csak kivágni lehet őket. Kérem, most egy kicsit tényleg karikíroznám a dolgot: egy jó értelemben vett spekuláció hozzájárulna ahhoz, hogy ennek a földnek végre ára, tisztességes ára legyen.
A befejező gondolatom erről a kárpótlásról: egy idős házaspár írt nekem levelet. Hadd ne mondjam, mert politikai összefüggései is vannak, de a lényege az, hogy képviselő úr, miért nem akarják megengedni, hogy most kárpótoltuk, és öreg napjainkra élvezzük ennek az előnyét. Mi ezt, egyéb okokból eredően, egy erdészeti részvénytársaságnak akarjuk eladni. Ma ő sem vehet földet, képviselőtársaim. Tessék belegondolni, amikor munkahelyteremtésről beszélünk, hány száz munkahelyet lehetne teremteni, ha az erdőgazdaságok földet vásárolhatnának és erdőtelepítésbe kezdenének azokon a bizonyos parlagföldeken?! Ez különösen a mi zalai régiónkra teljesen igaz.
Vagy a zsebszerződések. Kik ennek a nyertesei? Azok az ügyvédek, akik kötik ezeket a szerződéseket (Közbeszólás az MSZP soraiból: Így van!), egy szűk kör, egészen szűk kör, jól kitapintható és azok az állampolgárok, azok a magyar állampolgárok, akik fittyet hánynak az érvényben lévő törvényekre, és ők ezt gyönyörűen és bátran kijátszák.
Hadd használjak fel néhány statisztikai adatot, nem pontosan ide illik, de a külföldiekhez viszonyunkra talán mégis jellemző. A termőföldnek nem minősülő földek vásárlására vagy házas ingatlanokra van már lehetőség. Kérem, tessék belegondolni: 1996 januárja óta körülbelül kétezer lakás, kétezer családi ház és kétezer üdülőtelek kelt el. Ha megnézzük azokat a településeket, ahol ilyen vásárlás, nem egy, hanem több, történt, ez hány munkahelyet jelentett az adott közösségnek, és jelenti az elhagyott, elhanyagolt portáknak az életre kelését.
Egy másik kérdés: sokat beszélünk a zöldmezős beruházásokról, kívánjuk, hogy tőke jöjjön, és most hadd ne mondjam, hogy mezőgazdaság, ez az ipar. Azt mondjuk, hogy gyere, de a földet nem szerezheted meg. Egyre többször halljuk, hogy nem meglévő gyárat akarnak venni, mert a privatizációnak vége, hanem új beruházást. Ők sem tudnak venni, ők is társaságok különböző tulajdonviszonyok között.
Erre hadd hivatkozzak, egy választópolgár a következőt mondta nekem: Képviselő úr, önök ott a Házban nem tudják? Miért néznek le bennünket ennyire, hogy mi nem tudjuk, mi az, hogy gazdasági társaság. Az itt élő polgároknak egy része gazdasági társaságban dolgozik, és a saját cégében tudja, hogy lehetnek belföldiek és külföldiek, vagy ilyen társaság bocsátotta el és lett munkanélküli. Tehát van róla ismeretünk, csak önök egyszerűen úgy tesznek, mintha nem akarnák tudomásul venni.
Néhány szót arról, hogy készülünk az unióba. Igen, de milyen mezőgazdasággal? Kellene egy olyan mezőgazdaság, amely tényleg versenyképes, egy viszonylag kis támogatással meg tud kapaszkodni azon a piacon, urambocsá!, bizonyos tőkeereje is van. Most megint visszamegyek, ma már egyszer idézetük Gyimóthy Gézát, innen föntről mondta ő, hogy körülbelül 150 ezer családi gazdaság. És akkor mi van a többi földtulajdonossal? Tehát a magyarnak magyar általi kizsákmányolása megengedett? De egy gazdasági társaság működése, ami esetleg hatékony lehet, esetleg integrálhatja úgy-ahogy - azt hiszem, Ecsődi képviselőtársam mondta -, amely kisgazdaságok százait húzhatja magával, és segítheti a piacra jutásukat - ezt nem akarjuk? Ezt nem engedjük? Azt hiszem, hogy ez könnyelműség lenne.
Egy tény, hogy egy különleges termelőeszközről van szó, amit a határainkon belül nem tudunk bővíteni, viszont számosan vagyunk, akik még szeretnének földhöz jutni - és most én csak a jószándékot feltételezem -, olyanok, akik ezt a földet művelni akarják. De ez nem megy úgy, ahogy az előbbi vitában, hogy hipp-hopp van pénzem és 300 hektárt veszek. Nem, elaprózott tulajdonviszonyaink vannak, nyilvántartási gondjaink vannak. Tehát itt, úgy, ahogy az államtitkár úr mondta, sokáig kell még segítenünk, ösztönöznünk, mire azok az optimális birtoknagyságok kialakulnak. Konkrét számról nem beszélnék, mert egészen más, aki fóliában gondolkodik, és más, aki búzában vagy kukoricában.
A szövetkezetek és a vidék viszonyáról, úgy érzem, beszélnünk kell, mert nem lehet elhallgatni. Azzal, hogy 1990 után olyan szövetkezeteket is sikerült szétverni, amelyek jól működtek, mert voltak olyanok, amelyeknek gazdasági kényszer miatt meg kellett szűnni (Ecsődi László: Így van!), de ezzel eltűnt a falu támasza, a sport, a kultúra, az idősek, a magángazdaság. Tehát egyfajta szociális támogatást biztosított az ott élők számára.
Egy jól működő gazdaság, véleményem szerint, ugyanezt tenné ma is. De nagyon sokat beszéltünk róla, és a hitel egy másik változata tessék belegondolni: hol van az általunk óhajtott versenysemlegesség? Amíg a magángazda azt mondja, hogy itt a földem, jelzáloggal terhelhető, mit mond a szövetkezet, ő Kovács Józsi és Kiss Pisti földjére nem vehet fel hitelt, mert ők magánemberek, az az övék. Tehát valamilyen formában, azt hiszem, hogy ezt meg kell oldani.
Befejezésül csak annyit hadd mondjak még egyszer, hogy modern legyen ez magyar mezőgazdaság. Igen, mert szerintem csakis ekkor lesz képes arra, hogy munkaerőt megtartson, foglalkoztasson. Mert a mai fiatalok egy modern technika mellett biztos, hogy örömmel fognak dolgozni a mezőgazdaságban, nem pedig egy valamikori, pun háború előtti állapot, amit - én úgy látom -, hogy most néhányan konzerválni szeretnének.
Nagyon szépen köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
