DR. KÁDÁR BÉLA
DR. KÁDÁR BÉLA
DR. KÁDÁR BÉLA (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Régi római közmondás, hogy sorsa van a könyveknek. Több zárszámadási vita tanulsága alapján mondhatjuk, hogy sorsa van a költségvetési beszámolóknak is.
Sorsa van, mert szinte sorsszerűen kopognak ugyanazok a megállapítások a költségvetés végrehajtásának tapasztalatairól, különféle hiányosságairól, visszacseng egy régi költői megfogalmazás, refrénje a bús, panaszos dalnak, hogy bizony a költségvetés végrehajtásával komoly gondok vannak.
Nos, ez nem pártpolitikai ügy, hiszen egy parlamenti demokráciában a kormánypártok és az ellenzék közös feladata a költségvetés kialakításának és végrehajtásának olyan technikája, amely a jövőépítés szempontjából hasznos.
(9.20)
S ilyenkor, amikor a sorsszerűen kopogó ÁSZ-kritikákra nem jő megfelelő reakció a végrehajtó szerv részéről, akkor mindig felmerül a kérdés, hogy javíthatatlan-e a Pénzügyminisztérium, vagy vannak remények arra, hogy a kritika elősegíti a jövőbeni jobb végrehajtást.
Az elmúlt évi költségvetés végrehajtásában tényszerűen azt láttuk, hogy bár a kritikai megjegyzések ugyanolyanok voltak, de bizonyos előrelépés tapasztalható, például a pénzügyi rendszer korszerűsítésében, az állami kezességvállalás rendjének kialakításában, a nemzetközi elszámolások és vagyonmérlegek megjelenítésében, sőt - ami a költségvetési és pénzügyi bizottság munkaülésén különösen nagy örömet okozott - az ÁSZ és a Pénzügyminisztérium közötti kapcsolatok javulásában. Ezek az előrelépésre utaló jelek azt mutatták, hogy nem javíthatatlan a József nádor tér, azért az eső gyakori kopogása valami javulást hozott, és ezért is szavazott a költségvetési bizottság ellenzéki tagozata tartózkodással a törvényjavaslatról.
Ugyanakkor viszont szólnom kell tisztemből adódóan és a jövőépítés szempontjából is arról, hogy a megszámláltatás mellett hol találtatunk híjával a végrehajtás kérdésében. Persze, a végrehajtásnak több összetevője van, van számszaki, van törvényességi, van gazdaságpolitikai része. Sajnálatos módon az eddigi vitában nem domborodott ki kellő súllyal két hiányzó rész, a technikai, számszaki, törvényességi korlátok betartása vagy be nem tartása úgyhogy - miként a történelem és az irodalom régóta hangsúlyozza, hogy Magyarország deficitország -, én azokra a deficitekre utalnék, amelyek a végrehajtás során láthatók. Ez egy sajátos budapesti négyes: az idődeficit, a folytonossági vagy összehasonlítási deficit, az áttekinthetőségi deficit és végül a teljességi deficit. Remélhetőleg ez nem apokalipszis négy lovasa lesz, hanem ez a bizonyos végrehajtási négyes.
Nos, mi az idődeficit? Az államháztartási törvény előír nagyon rigorózus határidőt a törvény benyújtására. Ez a bizonyos határidő két hónap. Itt örökös deficitek vannak, sem a vizsgáló ÁSZ-nak, sem az illetékes országgyűlési képviselőknek és bizottságoknak nincs két hónapos ideje arra, hogy ezt kellő alapossággal megvizsgálják. Ebből adódóan - a határidő rövidsége miatt - mindenkinek tűzoltómunkát kell végezni, nincs lehetőség számszaki ellenőrzésre, auditálásra, a hitelesség következtében komoly gondok vannak s az idődeficit, a nem csökkenő idődeficit következtében nem tudunk megnyugtató választ adni, hogy dug-e a Pénzügyminisztérium parlament által nem ellenőrizhető pénzeket a költségvetésbe, márpedig ennek a jelentősége nem csekély a jelen és a jövő folyamatainak alakításában. Ilyen körülmények között valóban ugrás a sötétbe, amikor véleményt mondunk valamiről, aminek a számszaki hitelességéről nem lehetünk, nem is lehettünk meggyőződve. Az ÁSZ munkatársait csak dicséret illeti, hogy e rendkívüli időbeni kihívások mellett is próbáltak alapos választ adni mindazokra a kételyekre, amelyek minden költségvetés végrehajtásának ellenőrzése során felmerülnek.
Van aztán a deficit második eleme, az úgynevezett folyamatossági, összehasonlíthatósági deficit. Csak azt tudom hitelesen ellenőrizni, ahol össze tudok hasonlítani valamit valamivel. Természetesen egy átalakuló, dinamikus rendszerben, ami nem statikus, mindig vannak olyan gondok, hogy ha a rendszer fejlődik, akkor az összehasonlítás lehetősége korlátozott. A pénzügyi rendszer fejlődése, a kincstári egységes számla megjelenése pozitív, reformértékű lépés és az ebből fakadó összehasonlíthatósági korlát még értelmezhető. De az már sokkal kevésbé, hogy miért is kell költségvetési címrendeknek ilyen gyakran változniuk, hogy miért változik ilyen gyakorisággal a kiemelt költségvetési előirányzatok tartalma, egyes költségvetési tételek tartalma, miért nincs nyomon követve a vagyonelemek változása. Ugrás a sötétbe! Nem látjuk, nem tudunk összehasonlítani, tehát bizonytalanul minősíthetünk minden kérdésben.
Áttekinthetőség. Emlékszünk a régi tervgazdasági rendszerből, hogy ott a nagyérdemű közönség mindig két számot látott: tervszámot és tényszámot. Abban az esetben, ha a tervszámok időnként módosultak - például 1950-ben igen jelentős következményekkel emelésre kerültek -, arról értesült a nagyérdemű, de egyébként ez nem volt szokásos. Én úgy gondolom, hogy egy parlamenti demokráciában az áttekinthetőség követelménye azt is jelenti, ha van egy előirányzat, azaz tervszám, és ha az módosításra kerül, az ellenőrizéskor szerepeljen ott a módosítás is, a módosított előirányzat is. Mert azt tudjuk a ténnyel egybevetni!
Aztán van egy olyan áttekinthetőségi véleményformálási korlát is, hogy amikor vannak önmagában dicséretes maradványok, egyes előirányzati tételek, nem tudjuk pontosan, hogy mi a pénzügyi maradvány kiváltó oka, erre nem kapunk magyarázatot. Az-e, mert az előirányzati gazda rendkívül takarékosan, gondosan járt el, vagy netántán a feladat nem került ellátásra? Ez megint csak kételyek forrása. A legtöbb figyelmet az eddigi vitában is az a kérdés kapta, hogy a kincstári egységes számlán egy száz milliárdos nagyságrendű többletlikviditás alakult ki. Jó lett volna erről is előre tudni. Tehát ennek nem az a fő kérdése, hogy most ez többe került-e, kevesebbe került-e, hanem itt másfajta gondok vannak.
A költségvetési politika, amennyiben átvállal szerepet a monetáris politika alakításában, akkor egyre áttekinthetetlenebb lesz a költségvetés és a jegybank közötti kölcsönkapcsolat, monetáris-politikai költségviselési feladat. Bár tudjuk, hogy hosszú-hosszú idők óta csodálatos együttműködés alakult ki a jegybank és a Pénzügyminisztérium között, egy legendás pas de deux saját koreográfiával, de ez a koreográfia a be nem avatottak számára nem ismeretes, márpedig balettkultúra is csak ott alakul ki - lásd Szentpétervár -, ahol a közönség is tudja az egyes balettlépéseket értékelni. Nos, ez a jegybank és PM közötti pas de deux áttekinthetetlen. Nem tudjuk sohasem - konkrét kérdésben különösen nem tudjuk -, hogy végül is ki a bálanya, ki viseli a monetáris politika költségeit: a jegybank-e, vagy a PM-e?
(9.30)
Ez egy Népligetben játszott itt a piros, hol a piros: ha akarom, itt van, ha akarom, ott van. Így bizony ellenőrzést nagyon nehéz végezni. És az az indok, hogy arra a 100 milliárd forint többletre azért volt szükség, mert rendkívül bizonytalan a pénzpiaci helyzet - ez az érv előadható bizonytalan, pénzügyileg instabil országokban, de ha egyszer folyik az a kampány a pénzügyi stabilitás érdemeiről, a pénzügyi helyzetünk nemzetközileg is elismert megszilárdulásáról, akkor nem szerencsés érv a belső pénzpiaci helyzet bizonytalanságára hivatkozva magyarázkodni arról a bizonyos 100 milliárd forintról. Egyébként pénzpiaci és konjunktúrapolitikai szempontból sem közömbös, hogy ilyen 100 milliárdokat mivel finanszíroz - rövid lejáratú, hosszú lejáratú hitelekkel - a költségvetés. Tehát a finanszírozási stratégia kérdésében lenne még itt tennivaló.
Aztán itt van a teljesség követelménye. Már elhangzott sok minden, hogy van-e kettős könyvelés államháztartási mérleg szerint vagy nem, az is, hogy az ÁPV Rt. beszámolója most már valami hagyományépítő jelleggel sose kerül az illetékesek és az Országgyűlés elé a megfelelő időpontban. (Bauer Tamás: Megkaptátok az e heti postával.) Ez szintén refrénje a bús, panaszos dalnak. Ami az ellenőrzés szempontjából igen kritikus, hogy a pénzfelhasználás és a szakmai feladatellátás közötti összhang, együttes mérlegelés nem tapasztalható. Hiszen egy állami pénzgazdálkodásnak nem az a fő feladata csak, hogy pénzt takarítson meg, hanem hogy bizonyos feladatot finanszírozzon. És a feladatfinanszírozás nyomán a feladatot ellátó szerv jól is elláthatja, meg gyengén is elláthatja a feladatát. Persze, be lehetne szüntetni az oktatást, az egészségügyet, le lehet építeni a honvédelmet, és akkor óriási költségvetési megtakarításokat lehet elérni. De egy kormányzatnak nem ez a feladata, és egy ország érdekei sem ezt követelik! Tehát ilyen téren a jelenleginél sokkal lényegesebb előrelépés szükséges.
A deficitnégyes után mondhatnék egy összefoglaló deficitet is, ez a tiszteleti deficit. Ha ezt a négy deficitdimenziót összeteszem, akkor mondhatnék egy olyan bírálatot, hogy ez a költségvetés a végrehajtása során tisztelethiányt tanúsít az idővel szemben, és már Oswald Spengler figyelmeztetett arra, hogy aki nem tiszteli az időt, az eljegyzi magát az elmaradottsággal. Nem tiszteli kellőképpen a különféle törvényeket, államháztartási törvényt, nem tiszteli túlzottan a parlamentet sem, meg az ÁSZ-t. Lehetne persze filozofálni azon, hogy a tisztelethiányt csak egy dél-európai, önmagát tiszteletreméltónak nevező szervezet szankcionálja igen kegyetlenül, parlamentben tisztelethiányt büntetni nem lehet. De azért erre oda kellene figyelni a jövőben.
És végül a második vagy utolsó része a dalnak - bár erről sok szó, talán túl sok szó esett az eddigi vita során - a gazdaságpolitikai tartalma ennek a költségvetésnek. Az ellenzéki pártok ezt a költségvetést nem fogadták el, éppen a tartalma miatt. Az teljesen természetes. Amiről eddig beszéltem, a végrehajtás módja volt, ott fogalmaztam meg ezeket a kritikai megjegyzéseket. A tartalma, sosem volt kétséges az ellenzéki pártok szemszögéből, hogy nem fogadható el. Mi nem érezzük ugyanolyan átütőnek a gazdaságpolitika célrendszerét, eredményeit, mint a kormánypártok, akik jószerével csak erről szóltak. Természetes, egy gazdaságpolitikát lehet minősíteni különböző szemszögből, a nemzetközi üzleti világ érdekei és megközelítései szemszögéből, lehet az ország hosszú távú érdekeiből, lehet a lakosság mindenkori igényeinek szempontjából és lehet a kormányzat ugyancsak mindenkori tevékenysége alapján. Ez megint többrétegű minősítési lehetőség.
Arra szeretném felhívni a tisztelt kormány és a kormánypártok figyelmét, hogy amikor javítjuk a pénzügyi egyensúlyi helyzetünket, a pénzügyi egyensúlyi mutatónkat és - az ország külső megítélése szempontjából valóban létfontosságú - fizetési mérleget, ez jó az országnak, természetesen. De a közgazdász könyörtelenül szembesül azzal a problémával, hogy egy eredményt milyen ráfordítással érek el. És ezekről sajnos nem esik szó itt az ország Házában. Mert szép dolog elsorolni az összes pénzügyi mutató javulását, és azt mondani egy fél mondattal, hogy persze ezért az ország súlyos árat fizetett. De vajon ez a pénzügyi egyensúlyi mutatójavulás az ország gazdasági hatásfokának működéséből fakadt-é vagy pedig különleges átmeneti vagy középtávú hatású feltételek (Bauer Tamás: Is, is.) módosulásából, amelyek nem reprodukálhatók? Ilyen például a külső feltételek javulása, a jó termés; aztán az állami vagyon privatizálásából elért adósságállomány-csökkenés sem kimondottan hatásfok-javítási tényező. Ezek a javító eszközök nem állnak a jövőben rendelkezésre.
És amikor a költségekről kell beszélnünk, akkor karthauzi szerzetesekre jellemző hallgatás tapasztalható az Országgyűlésnek ezen a térfelén. Hiszen nem esik szó a reálgazdasági veszteségekről, a beruházások 1995-96-os visszaeséséről, arról a tényről, hogy az ipar, a nemzetgazdaság növekedési üteme lelassult, hogy eltűnt a munkahelyek két százaléka, hogy ugrás-, sőt zuhanásszerűen csökkent az újszülöttek száma, hogy növekszik a lakosság fásultsága, egészségügyi állapota romlik. Ezt komplex vizsgálatban kellene előadni, nemcsak néhány tényezőben, mert az ország kormányzása nemcsak pénzügyi egyensúlyjavítás, hanem annál sokkal összetettebb, sokkal átfogóbb feladat.
Természetesen kisebbségben lévő pártok a gazdaságpolitika tartalmát nem alakíthatják, ez az adott erőtérben teljes mértékben a kormányzó pártok felelőssége. De aki itt ül, mindenkinek érdeke, érdeke kell hogy legyen az ország helyzetének javulása és olyan költségvetés kialakítása, amely nem a múltat éli fel, nem a jövőt éli fel a jövőépítő beruházások megtakarításával, hanem esetleg a rövid távú érdekek rovására épít egy tartós, lendületes fejlődési pályát és egy igazságosabb társadalmi környezetet ebben az országban.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
