KORÓZS LAJOS
KORÓZS LAJOS
KORÓZS LAJOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! (Gyimóthy Géza: Lekéssük az utolsó metrót!) Úgy gondolom, hogy a Műemlékvédelmi Hivatal elnökének is kijár egy megszólítás, aki végigüli a törvénynek e késői órában történő vitáját. Úgy látom, hogy csak az érintettek és a megszállottak maradtak már itt a végére. Én is ezek közé tartozom. Engedjék meg, hogy a felszólalásomat elolvassam, mert így biztos, hogy gyorsabban végzek, ismerve magamat: el szoktam kalandozni.
Felszólalásomban a törvény két elemével szeretnék foglalkozni, mindenekelőtt gondolkodásomat és véleményemet befolyásoló tényről. Egri vagyok, egy műemlékekben gazdag város parlamenti képviselőjeként, gondolom, érdemes hallatni szavamat akkor, amikor egy ilyen nagy horderejű törvény tárgyalásába kezdett a parlament. Én egyébként ezt a felszólalást - ennyi kitérő - a múlt héten szándékoztam elmondani, sajnos, lázas beteg voltam, ezért kértem, hogy most felszólalhassak.
A törvény mellékleteként szereplő tartós állami tulajdonban maradó ingatlanok felsorolásában szerepel az ország, némi túlzással talán azt is mondhatom, hogy Közép-Európa legismertebb vára, az egri vár. Ez a vár tipikus példája annak, hogy egy műemlék hogyan lehet történelem- és nemzettudat-formáló erő. Az egri vár a török elleni harcokban vált híressé, védelmezte a keresztény Európát. Ma viszont az egri vár szorul védelemre. A 40 éve múzeumi hasznosítású nemzeti történelmi emlékhely megőrzésére és műemléki helyreállítására a kilencvenes évek óta alig jut pénz. A törvény nagyon helyesen az együttműködésre helyezi a hangsúlyt. Ezt a szándékot a legmesszebbmenőkig támogatni lehet, a tulajdonos mellett a használó és az idegenforgalmi hasznosításból hasznot húzó vállalkozók és az önkormányzatok támogatási kötelezettségére is szükség van.
Fontosnak tartom, hogy a törvénytervezet hangsúlyozza az együttműködés jelentőségét a műemlékek fenntartása és állagának megőrzése során. Fontosnak tartom továbbá, hogy a műemlékvédelem állami irányítását ellátó intézményrendszer működésének finanszírozásától elváljon, és lehetőség szerint nőjön a helyreállításokra fordítható támogatási keret.
A műemléki hatóság és a közgyűjtemények szoros együttműködésére van szükség a vissza nem helyezhető tartozékok közgyűjteményi elhelyezése végett. Ezentúl tisztázni kell ennek tulajdonjogát. A jelenlegi törvényi szabályozás szerint - bizonyára mindenki előtt ismeretes - a földben lévő, állami tulajdonú régészeti leletek később, a mi esetünkben legalábbis megyei önkormányzati tulajdonná válik, amikor kiásták azokat.
A műemlékvédelmi feladatok kapcsán szeretnék két megjegyzést tenni. Az egyik: műemlékvédelmet érdemlő alkotások felkutatása, számbavétele, környezete megállapítása, tudományos értékelése, dokumentálása alapfeltétele a védetté nyilvánításnak. Sajnos nem minden esetben jut a feladatot elvégző személy az őt megillető díjazáshoz. Ezen probléma elsősorban ott áll fenn, ahol magántulajdonos kezdeményezi a védetté nyilvánítást. Fontos lenne, hogy a tulajdonos kötelessége legyen a munka finanszírozása, a törvény 12. §-a tudomásom szerint - illetve utánanéztem konkrétan az előzőeknek is - tesz egy utalást erre. A probléma csak az, hogy a tudományos vizsgálat finanszírozását nem hangsúlyozza.
Szintén a tűrési kötelezettség tárgykörébe tartozik az a jogalkotói szándék, miszerint a gyakorlatilag tulajdonos mindent köteles tűrni, de ennek nincs semmiféle időbeli korlátja. Csak abba gondoljunk bele, hogy egy sok milliós beruházás meghiúsulhat, ha nem korlátozzuk a felfüggesztés idejét!
Egy másik területtel kapcsolatos finanszírozásról mondanám a véleményemet, mely szerint a Központi Környezetvédelmi Alap adta lehetőségeket ki kellene terjeszteni a magánszférára is, annál is inkább, mert a tulajdonviszonyok megváltozásával a magántulajdon vált dominánssá ezen a területen is; különösen él ez egy olyan városban, mint Eger, ahol több tucat műemlékház van magántulajdonban, ezen túlmenően, bizonyára mindenki előtt ismeretes, a római katolikus egyháznak is nagyon komoly ingatlantulajdonai vannak és ebben az esetben ő is magántulajdonosként viselkedik, vagy legalábbis annak minősül, de úgy is viselkedik.
Egy másik hangsúlyos kérdéskör a műemlékvédelmi igazgatási feladatok kérdése. A törvénytervezet az általános építési előírásoknál szigorú feltételeket fogalmaz meg. Néhány esetben, azt gondolom, túl szigorú is. Egy példát szeretnék kiemelni: abban az esetben, ha egy műemléki házat, mely az önkormányzati törvény értelmében önkormányzati tulajdonná vált, a praktikum oldaláról közelítve társasházzá kívánják alakítani, ahhoz a műemlékvédelmi hatóság engedélye szükségeltetik, bizonyára mindenki maga elé tudja idézni a törvény paragrafusait. Azt gondolom, ez az óvatosság teljesen felesleges, hiszen az önkormányzat is magántulajdonosként viselkedik a társasházzá alakítás előtt.
A törvény hatósági kötelezés fejezete arra irányul, hogy milyen jogosítványai vannak a műemlékvédelmi hatóságnak. Én azt értem ez alatt, hogy egy-egy műemlék jó karbantartását, értékei zavartalan érvényesülését és méltó használatát hatósági eszközökkel ki kell kényszeríteni. Ez így is van rendjén. Csak azt nem értem, hogy a törvény lehetőséget ad átalakításra, eredeti állapot helyreállítására stb., stb, nem sorolom. Akkor arra miért nem gondoltak, hogy kit terhelnek ennek költségei?
A műemlékvédelmi bírság kategóriái meglehetősen abszurdak. Azt is értem, hogy szigorúaknak kell lenniük. Csak azt nem értem, hogy mitől 200 millió, 100 millió és 20 millió forint. És öt év múlva mennyi lesz ez az összeg? A 48. § ellen a leghatározottabban tiltakoznom kell. Én úgy gondolom, módosító indítvánnyal is fogok élni ebben a paragrafusban, tévedés ne essék, én nem a szabályokat megsértőket kívánom védeni. Azokkal a lehető legszigorúbban el kell járni. Én az ellen tiltakozom, ami a paragrafusban el van rejtve, tudniillik ha a bírság egy része az alapot, egy része a hivatalt és egy része az önkormányzatot illeti meg, attól félek, hogy az egész egy bírságolási hisztériává, ha úgy tetszik, öncéllá válik. Beleértve a begyűjtéseket is; már a financiális, anyagi begyűjtéseket.
A műemlékvédelmi hatóság munkáját segítené véleményem szerint, ha valamilyen megfogalmazást nyerne az a szándék, miszerint kérheti a "... műemléki jellegű, jelentőségű területté..." stb., stb. - ismeretes a paragrafus - válás tényét és annak bejegyzését, az ingatlan-nyilvántartásba vételét kiegészítenék azzal, hogy mi történik akkor, ha ezt elmulasztja, tudniillik a módosításról és a törlésről is neki kell gondoskodni.
Egy másik aggályom ezen fejezettel kapcsolatosan az ideiglenes védettség időtartamával van, rendszerint hosszabbítás után ez két év szokott lenni. Túl hosszúnak tartom, amikor külföldi befektetőket várunk az országba. Egy ilyen hosszú idő elriaszthat komoly külföldi beruházókat. Gondolhatunk itt a kastélyprogramra is.
A hatósági jogkörök tekintetében elfogadom az általános szabályoktól való szigorúbb eltérést, de én úgy gondolom, ezt indokolni is köteles legyen a hatóság. Ne érezze sem a tulajdonos, sem a tervező az örökös kiszolgáltatottságát, különösen ott, ahol nincs jó viszony az építésztársadalom és a helyi hatósági szervezet között.
A törvénytervezet 49. §-a foglalkozik a határidőkkel. Túl hosszúnak tartom a 90 napot, véleményem szerint elég lenne azt az időt engedni, amelyet más építési hatóság is gyakorol.
Általános probléma és súrlódás adódik abból, hogy egy városban két építési hatóság működik. A konfliktusok rendszerint abból adódnak, hogy a műemlékesek nem hiszik el a polgármesteri hivatal munkatársairól, hogy jól döntenek. A másik probléma, hogy a műemlék másodfoka is a saját szervezete, amelyből következik, milyen döntést hozhat, amennyiben hozzá kerül az ügy.
Végezetül, tisztelt hallgatóság, államtitkár asszony, szeretném önöknek elmondani, hogy a véleményem megalkotásához nagyban hozzájárult az egri építészkamara véleménye is.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
