TAMÁSSY ISTVÁN
TAMÁSSY ISTVÁN
TAMÁSSY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Sietve szeretnék csatlakozni azokhoz az e témában megszólalt képviselőkhöz, akik támogatásukról biztosították ezt a törvényt, illetőleg ennek parlamenti tárgyalását. Előadásomban - némi lazasággal - nem a törvény általános elemzését kívánom önök elé tárni, ezt már a Szabad Demokraták Szövetsége részéről Szentkuti Károly képviselőtársam megtette. Abban a szerencsés és kellemes helyzetben vagyok, hogy rámutathatok így néhány gondra, problémára, amely a műemlékvédelem szépsége és a nemzet számára annyira fontos erkölcsi és etikai vonatkozása mellett az árny- vagy, ha úgy tetszik, a szürke oldalt jelenti; továbbá, ha véleményem egy-két részletben eltér a többségétől.
Amikor 1994-ben a Parlament e rendkívül szép és vonzó épületébe beléptem, több képviselőtársamhoz hasonlóan lenyűgözött a terek klasszikus sorolása, a részletek magas mesterségbeli tudással létrehozott szépsége. Az ülésteremben is minden olyan hatással volt rám - aki pedig már láttam egy-két szép épületet -, hogy az első órákban csak suttogva mertem szomszédaimmal szót váltani. Gondolom, ez mindannyiunkkal így volt eleinte. (Gyimóthy Géza: Később elfelejtettük.)
Később azonban rádöbbentem, hogy a padokban az ülések meglehetősen szűkek, kényelmetlenek, a képviselő iratainak elhelyezésére nincsen elég hely. A szónok részére kialakított pulpituson, tehát itt, ahol állok, nem szabályozható az irattartó magassága, ezért jegyzeteimet nem tudom kellőképpen elhelyezni, és zavar a megvilágítás is.
E megjegyzéseket nem panaszképpen teszem természetesen, csak ezek alapján szeretnék rámutatni arra a kérdésre, miért nem lehet az egész üléstermet a kor változó igényeinek megfelelően kialakítani. A válasz - idézőjelben mondom - "csupán" annyi, hogy az ország háza védett műemlék, az ülésterem belső kialakítása is védett, az Országház olyan magas színvonalú építészeti alkotás, amelynek minden eleme az eredeti formájában megőrizendő, megtartandó.
Rögzíthető tehát az első szentencia is: a műemlék nem olyan műtárgy, amely múzeumban, vitrinben helyezhető el, eredeti formájában korlátlanul megőrizhető, bemutatható, hanem egy olyan épület - ezt a szót kétszer alá szeretném most húzni -, egy olyan épület, amelyet használnak, s ezáltal nap mint nap ki van téve az előbbiekben elmondott változtatás igényeinek, az egyéb külső behatásokról nem is beszélve.Az épület fenntartója és az épület használója között állandó, mondhatni tartós feszültség áll fenn, amely sokszor feloldható, de sokszor lehetetlen, megoldhatatlan helyzeteket is teremt. Az ellentmondás minden épülettípusban megtalálható; hogy csak utaljak rá, például a római katolikus templomok esetében is a liturgia utóbbi időben történt változtatása az oltárok korábbi funkcióját módosította. Az érem másik oldala azonban - saját véleményem szerint természetesen -, hogy az épület számára a legelőnyösebb helyzet az, ha eredeti funkciója fenntartható. Funkcióváltoztatás esetén az előbb leírt problémák hatványozottan jelentkeznek.
(19.20)
A Nógrád megyei Hollókő esetében az alapkérdés korábban úgy jelent meg - természetesen leegyszerűsítve a problémát -, hogy az ófalu muzeális tárgy, skanzen legyen-e vagy élő faluként őrizzük meg. Szerencsére az adott időben a döntéshozók helyesen döntöttek: Hollókő ófaluja élő falurész maradt. Ugyanakkor a műemlékvédelem számára a mai változó világban adódó élethelyzetek - például az üzleti reklámok elhelyezése és megjelenése - szinte megoldhatatlan probléma.
A műemlékvédelmi tevékenység nem új hazánkban. A múlt század végén jelent meg az első műemlékvédelmi törvény, 1881. évi XXXIX. törvénycikk, amely rendelkezett a műemlékek fenntartásáról, és amely törvény véleményem szerint jogi szempontból rendkívül vonzó módon közelítette meg a problémákat. A törvény szikár szakszerűsége példaként állhat a mai törvénykészítők előtt is. Ugyanakkor sajnálattal állapítható meg, hogy azt a színvonalat - már legalábbis ami a törvény szűkszavúságát érinti - nem sikerült elérni.
Felolvasom példaként önöknek ebből az 1. § legfontosabb rendelkezését, a műemlék definícióját: "Műemlék elnevezés alatt értetik a földben vagy a föld színén lévő minden olyan építmény és tartozéka, mely történeti vagy művészeti emlék becsével bír." Igazán nem bántó szándékkal mondom, a jelenlegi törvény definíciója közel másfél oldalas leírással sem tud e gondolati körön túlmenni.
A helyzet paradoxona az, hogy amikor 1881-ben megszületett a törvény, a nyilvántartott műemlékek száma körülbelül tíz darab volt, míg ma csak a nyilvántartotti kör körülbelül tízezer darabra tehető. Ugyanakkor a valóban védhető, korábbi építészeti stílusokban épült épületek száma lényegesen több volt a mainál.
A magyarázat többrétű lehet. Az állomány jelentős része különböző okok, például városrendezési tevékenység - gondoljunk itt az Erzsébet-híd építésekor lebontott épületekre, a Hal térre és környékére; vagy a Tabán épületére és sok más hasonló esetre; vagy például a háború szörnyű pusztítására, melynek áldozatául esett maga a budai Vár Hausmann által tervezett formája is és számos várbeli palota, sok más épülettel együtt. Sajnos, harmadikként említhető a tulajdonosi akarat is, mely nem tartván elég szépnek és divatosnak a rendelkezésre álló épületet, azt olyan formában átépíttette, amely az eredeti formával köszönőviszonyban sem állt. Ezekre példákat bő számmal ismerünk, de most nem célom, hogy ilyen vitákat gerjesszek, mert szerencsére ez már a múlt, hiszen ez a tevékenység nagyjából a századforduló előtt, az azt megelőző időkben és közvetlenül az azt követő időkben történt.
Egyes, nem megalapozatlan vélekedések szerint a műemléki törvényre önállóan nincs is szükség, hiszen az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvényben - melyet most párhuzamosan tárgyalunk - a műemlékek védelme megnyugtatóan biztosítható lenne. Kétségtelenül mind a két törvényben a rendelkezések tárgyai az épületek, amelyek alakítása és védelme mindkét törvény általános célja. Úgy gondolom azonban, hogy önálló műemlékvédelmi törvény létrehozása nem idegen az európai gyakorlattól, ezáltal is biztosítva a műemlékekről történő állampolgári és állami gondoskodás szükségességét.
A műemlékekkel foglalkozó szakemberek előszeretettel mutatnak rá arra az erkölcsi, etikai többletre, amelyet a műemlékek jelentenek a társadalom számára. Nem vitatkozva ezzel a nagyon fontos alaptétellel, megjegyzem, hogy minden épületnek van mondanivalója - talán még azoknak is, amelyeknek nincs -, és van tartalmi üzenete is az egyén és a társadalom számára, függetlenül attól, hogy alkotója akarta-e vagy sem. Minden épület üzenete a múltból szól - hiszen az épületek befejezett alkotások -, a különbség csupán annyi, hogy a régmúltból avagy a közelmúltból halljuk azokat, illetve van-e türelmünk meghallani ilyen jelzéseket.
Érdekes módon egy adott kor a közelmúlt üzenetét soha sem érdekli kellő súllyal. A háború utáni években például az építészeti közgondolkodás a szecesszió vagy az eklektika alkotásait közelről sem értékelte olyan meghatott tisztelettel, mint ahogy azt ma tesszük. Ugyanakkor korunkban - szerintem alaptalanul - nem értékeljük eléggé a közelmúlt funkcionalista építészetét, mely a Bauhausszal kezdődött, és amelynek budapesti alkotásairól Hegyi Gyula képviselőtársam mondott szép szavakat az elmúlt parlamenti tárgyalási napon.
Kissé csapongva a témák között, bár szorosan az előzőekhez kapcsolhatóan, a helyi védelem problémakörével szeretnék foglalkozni. Már utaltam arra, ha burkolt formában is, hogy a ma épülő épületek a jövő műemlékévé válhatnak, ezért a műemlékvédelem részéről is indokolt ezen épületek fokozottabb elismerése és számontartása. Tudom azt, hogy a műemlékvédelem személyi és tárgyi feltételei önmagukban kevesek erre a feladatra, amelynek elvégzése össztársadalmi érdek lenne, de e tekintetben a műemlékvédelemnek feltétlenül kezdeményező módon kell fellépnie.
A helyi védettség kérdése az elmúlt időszakban többször fölmerült, és több önkormányzat helyi védelem alá is helyezett egy-egy sikeresebb épületet vagy épületegyüttest. Véleményem szerint azonban e helyi védelmi előírások nem voltak elég hatékonyak, amit a közelmúlt "eredményei" - idézőjelben mondtam -, az átalakításokkal tönkretett, jó színvonalú épületek kézzelfoghatóan bizonyítanak. Az a megfogalmazás például, hogy egy adott épület átalakítási szándéka esetén egyeztetni kell az épület eredeti alkotójával - rendszerint ez volt a helyi védettség alapvető kritériuma -, véleményem szerint a nesze semmi, fogd meg jól klasszikus esetével egyenértékű, hiszen ezt az etikai szabályt az építőművészeti alkotásokról szóló szerzői törvények úgyis szabályozzák. Más kérdés az, hogy sajnos nem mindenki és mindig tartja be ezeket. Remélem, hogy az építészeti és mérnökkamarák megalakulásával lesz szószólója e kérdésnek, és az építészek és mérnökök érvényesíteni kívánják s tudják is majd elemi alkotói jogaikat.
Ugyanakkor a helyi védelemről szóló határozott és erős rendelkezések minden önkormányzat legelemibb jogai és kötelességei sorába tartoznak, hiszen értékes, művészetileg jó színvonalú épületeik megőrzése az őáltaluk képviselt település legalapvetőbb érdeke.
Végezetül a hatósági kérdésről szeretnék néhány gondolatot elmondani. Ez a kérdés már elhangzott itt, talán egy-két órával ezelőtt, az épített környezet védelméről és alakításáról szóló törvény kapcsán, de nagyon szorosan ehhez a témakörhöz tartozik. Még egyszer el szeretném mondani, hogy a műemlékek is épületek, tehát valami rokonítás a két törvény között azért mégis csak kell hogy legyen.
Mint tudjuk, jelenleg a műemlékekre vonatkozó első és másodfokú hatósági feladatokat az Országos Műemlékvédelmi Hivatal látja el.
(19.30)
Ez a megoldás egy jogtechnikai nonszensz, tehát az, hogy első és másodfokon ugyanaz a hivatal rendelkezzen, még akkor is, ha ő ezt rendkívül tisztességesen, két különválasztott szervezete között megosztva próbálja elvégezni.
A műemléki hivatal álláspontját - az 1990-es időpontot szemlélve - mint építész teljes mértékben meg tudom érteni. E kettős szerepvállalás kimondott és ki nem mondott hátterében az a tény állott, hogy minden település elsőfokú építési hatósági jogkört kapott. A hivatal akkori vezetőinek véleménye szerint - hangsúlyozom: szerintem megalapozottan - az elsőfokú ügyintézés tragikus szétaprózódása nem tette lehetővé a műemléki érdekek magas színvonalú szakmai megjelenítését és képviseletét.
Most, az új törvény megszületésénél bábáskodva lehetőségünk van arra, hogy olyan koherens építéshatósági rendszert alakítsunk ki, amely a legteljesebb mértékben figyelembe veszi a műemléki érdekek megjelenítését is, ugyanakkor jogtechnikailag egyértelmű és elfogadható megoldást nyújt. Módunk van arra, sőt kötelességünk, hogy az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvényben olyan építéshatósági rendszert alakítsunk ki, melyben a jelenlegi 1500-ról körülbelül 150-re csökkentett elsőfokú építéshatósági hivatalban, esetleg építészeti hivatalban jó szakmai színvonalú szakértői csoportok jöhessenek létre, és az azokban helyet foglaló szakemberek a szakma olyan széles köreiből érkezzenek, hogy a felvetődő problémák, bármilyen szakmai probléma jó színvonalú megoldását legyenek képesek elérni. Úgy gondolom, ebben az esetben e csapatokban a műemléki feladatok is magas színvonalon lesznek képviselhetők. Ha az elsőfokú eljárásban a műemlékvédelmi hatóság szakhatóságként jelenik meg, ez úgy gondolom, elfogadható, és a nem túl nagy számú műemlékvédelmi szakerők jobb és hasznosabb kihasználását is jelenti a műemlékvédelem, illetve az egész ország javára.
A rendszer másodfokon is koherens maradhat. Ebben az esetben ugyanis az építésügyekben eljáró másodfokú közigazgatási hivatalokban a műemléki érdekeket a Környezetvédelmi és Területfejlesztési, esetleg a Művelődési és Közoktatási Minisztérium képviselheti.
Az általam elmondott javaslat feltételezi a két törvénycsomag - tehát a műemlékvédelmi és az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvény - együttes kezelését, melyben az elsőbbséget - hangsúlyozom: az időbeli elsőbbséget - az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvénynek kell biztosítani. Tudniillik az építéshatósági rendszer végleges formájának itt kell megfogalmazódnia. Ennek értelmében célszerű tehát a műemléki törvénycsomag elfogadását ez utánra halasztani.
Reményeim szerint, ha minden érdekelt fél - tehát az államigazgatási szervek, az önkormányzatok, a műemlékvédelem - a szakma fontossága szerint és az ügy iránti tisztelettel és kompromisszumkészséggel jár el, valamint a kormányzat részéről elég elszántság és nagyvonalúság nyilvánul meg, hogy egy jól működő építési közigazgatást alakítson ki, akkor 1997 mint a jó törvények megalkotásának éve maradhat meg utódaink emlékezetében.
Félve jegyzem meg, de el kell mondanom: ha nem vagyunk elég elszántak és határozottak egy tiszta és jól működő rendszer megalkotásában, félő az is, hogy a jelenleg működőnél még rosszabbat is létre fogunk tudni hozni. Ezért tehát az ezzel a kérdéssel foglalkozók körét nyomatékosan és tisztelettel kérem arra, hogy az általam elmondottakat jó szívvel, érdeklődéssel fogadják el, egy olyan képviselő véleményeként, aki ebben a kérdéskörben elsőrangúan érdekelt.
Egyébként - mint már a bevezetőmben utaltam rá - a műemlékvédelmi törvény benyújtását örömmel fogadtam, az általános vita eddigi menetét érdeklődéssel hallgattam, a felszólalásokban nagyon sok hasznos és értékes gondolatot fedeztem fel. Kérem önöket, hogy a közeljövőben esedékes részletes vita során érvelésemet elfogadva módosító indítványaimat támogassák.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
