DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Asszony! Jól tagolt, mindvégig logikus alkotással van dolgunk, ha az épített környezet alakítása és védelme tárgyában benyújtott törvénytervezetet tanulmányozzuk, és csak helyeselni lehet, hogy 33 év múltán várhatóan megfelelő törvénnyel sikerül lecserélni az építésügyről szóló 1964. évi III. törvényt, és csak örömmel üdvözölhetjük, hogy az új törvény nemcsak a települések rendezésére, tervezésére, építési előírásokra, az építmények tervezésére és kivitelezésére, a beépítendő anyagok minőségére, az építészeti örökségre terjed ki, hanem a települések zöldfelületeivel kapcsolatos teendőkre is. Azt is csak javára lehet írni a tervezetnek, hogy jó és tömör fogalommeghatározásokra törekszik.
Ezt akkor is hangsúlyoznunk kell, ha korántsem lehetünk minden meghatározással elégedettek. A magam részéről például feltétlenül vitatnám a "telek" fogalmának törvényjavaslatban olvasható meghatározását. E körül ugyanis távolról sincs minden rendben. Találunk meghatározást az építési telekről, de meghatározás nélkül jön elő a mezőgazdasági célra szolgáló telek, és egyáltalán nincs szó az úgynevezett üdülőtelekről, holott meglehetősen elterjedt és köznapi telekfajta. Úgy hiszem, ezért érdemes volna újra elővenni és alaposan körüljárni a telek fogalmát, felleltározni legelterjedtebb, legtipikusabb válfajait és mindezekről külön-külön is szabatos meghatározást adni.
Ugyanúgy vitatnám, hogy épület csak az - idézem: "terepszint felett látható építmény" - idézet bezárva - volna. Mi akkor a föld alá épített pince vagy pincerendszer? Nem szólva azokról a külföldi egyre divatosabb lakóházakról, amelyek nem feltétlenül emelkednek művileg a terepszint fölé, hanem az anyaföld ölében a táj megbontása nélkül húzódnak a föld alá, és a tetejükön virág terem. Semmi kétségem, hogy a kiszámítható jövőben ilyenek Magyarországon is lesznek, tekintettel gazdaságosságukra és környezetbarát mivoltukra.
Jóllehet arról olvashatunk az indoklásban, hogy a fogalommeghatározások vonatkozásában régi hiányt pótol a tervezet, nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy ez csak részben igaz. Hozzátartozik ugyanis az igazsághoz, hogy a kúria, a porta, a fundus, illetve az intravilláneum - belterület, belsőség - és az extravilláneum - külterület, külsőség - és társaik már meglehetősen régi fogalmak: a kúriát nemcsak királyi udvar értelemben már Szent István törvényei is említik.
Legnagyobb sajnálatunkra ezúttal is észrevételeznünk kell, hogy a tárgyalt törvénytervezet sem mentes a nyelvi igénytelenségtől. Hol feleslegesen bőbeszédű, hol meg a szórenddel van baj, amennyiben rossz és értelemzavaró. Álljon itt példaként az utóbbira az 5. § (2) bekezdése - idézem: "Egyes sajátos építményfajtákra vonatkozó szabályozási kérdésekben az illetékes miniszter a miniszterrel együttesen jár el" - eddig az idézet. Az idézett szövegrész nemcsak kiragadva, de szövegkörnyezetében is értelmetlen. A helyes szórend ugyanis ez lenne: a miniszter az illetékes miniszterrel együtt jár el, tekintettel arra, hogy a viszonyítási pont e törvénytervezetben is csak az előterjesztő miniszter lehet.
Vannak helyek, ahol a szabályozás tartalmával sem lehetünk elégedettek, mivel korántsem mindenütt egyértelmű és a legkevésbé sem világos. Jó példa erre a 6. § (1) és (2) bekezdése, amely tipikus esete a felemás szabályozásnak. Ismerve a főváros és a kerületek közötti legkülönfélébb hatásköri összeütközéseket és vitákat, komoly veszélyeket hord, illetve hordhat magában. Ezek kapcsán ötlik fel bennünk a kérdés is: miért helyi örökség az, ami több kerülettel is kapcsolatban áll, illetve több kerületet is érint?
Ugyancsak elgondolkodtató a településrendezés általános szabályairól szóló 9. § is. Főleg a tekintetben, hogy semmi garanciát nem ad arra nézve, hogy a véleményezési eljárás során az illetékes hatóságoknak figyelembe is kell venniük az érdekképviseleti szervek és a társadalmi szervezetek által kifejtett nézeteket, nem szólva a magánérdekek méltánylásáról és elismeréséről. Ha visszagondolunk, hogy még nem is olyan régen milyen súlyos visszaélések történtek településrendezés és -tervezés címén egyes agrárkisvárosokban és falvakban, akkor megriadva és borzongva gondolunk a jelzett hiányból adódó vagy adódható túlkapásokra. Hiszen volt agrárkisváros, ahol már a 200 négyszögöl körüli telket is mamutteleknek nézték, és helyrehozhatatlan kárt okozva kényszerítették a tulajdonost, hogy szabaduljon meg a 100 négyszögöl feletti résztől, vagy hogy voltak falvak, ahol a teleknagyságot 400-600 négyszögöl körüli nagyságban kívánták uniformizálni, holott mindenki tudja, az ilyen telek minden lehet, csak éppen nem központja a kis- és középbirtokoknak, illetve gazdaságoknak, a nagybirtokokról már nem is beszélek.
Nyugati tapasztalatok alapján csak irtózni és viszolyogni lehet minden ilyesfajta beavatkozástól és erőszakos lépéstől. Bajorországban láttam például, hogy kisvárosokban is milyen magától érthetően és természetesen simul a teleknagyság és a telekszerkezet a tulajdonos gazdasági körülményeihez és életformájához. Mert amíg a kisvárosi központokban 100-200-300 négyszögöles telkek uralták a terepet, addig néhány lépéssel odébb a központból kifelé haladva nem ritkák az 1-2-3 hektáros, sőt nagyobb telkek, amelyek célszerűen és jól felelnek meg a tulajdonos érdekeinek. Érthető, ha ilyen tapasztalatok nyomán ellenzem az erőszakos beavatkozást, és semmiféle uniformizálással sem értek egyet, még akkor sem, ha nem kétlem, hogy az uniformizálást és a kényszert az illetékesek alaposan és jól tudják akár populista érvekkel is megideologizálni.
Az említett garanciák figyelmen kívül hagyása tehát az én szememben nem más, mint játék a demokráciával. Különösen, ha figyelembe vesszük, mily gyakori jelenség és mily sokszor fordul elő, hogy az önkormányzat menet közben elszakad az általa képviselt lakosságtól és a lakosság és az önkormányzat között nem várt szakadék nyílik.
De problémát vet fel a 8. § is. Idézem az elejét: "A településrendezés során biztosítani kell a területeknek a közérdeknek megfelelő felhasználását, a jogos magánérdekre tekintettel az emberhez méltó környezet folyamatos alakítását, értékeinek védelmét figyelembe véve: a) az egészséges lakó- és munkakörülmények, a népesség biztonságának általános követelményeit, b) a népesség demográfiai fejlődését, a lakosság lakásszükségletét, a kedvezőtlen lakossági összetétel kialakulásának elkerülését." Idézet vége. Homlokráncolással kérdezhetjük: vajon mit érthet az előterjesztés a népesség biztonságának általános követelményein, hogyan biztosíthatja mindezt a településrendezés? Az pedig már egyenesen érthetetlen, miként kívánják településrendezéssel elkerülni a kedvezőtlen lakossági összetétel kialakulását.
(17.50)
És ha már szóba jött, arról is helyénvaló volna nyilatkozni, a lakosságnak miféle összetétele tekinthető kedvezőtlennek. Mindezekre se a normaszöveg, se az indoklás nem ad választ.
Fejtörést okozhat a 19. § is, amely tulajdonképpen a tanyákról rendelkezik. A sokféle tilalom láttán az a határozott benyomásunk, hogy itt kísért leginkább a múlt, a régi tanyaellenes gondolatok feltámadása és visszatérése képében. Polgári tulajdonviszonyokat feltételezve és az elkerülhetetlenül újjászülető tanyás gazdálkodást figyelembe véve mindenképp indokolt volna ezeket mérsékelni, a polgári igényekkel összhangba hozni.
Régi beidegződések köszönnek vissza a 20. § (4) bekezdésében is. A hivatkozott bekezdés ugyanis kimondja - idézem: "A tilalmat az azt elrendelő megkeresésére az ingatlan-nyilvántartásba be kell jegyezni. A bejegyzés elmaradása a tilalom hatályát nem érinti." Eddig az idézet. Ha tehát az egyszerű állampolgárt a hivatal hanyagságából éri hátrány, mert az nem tájékoztatta döntéséről az ingatlan-nyilvántartást, akkor magára vessen - tudniillik a polgár. Az ilyen típusú szabályozás határozottan sérti a polgári jogbiztonságot és nemhogy Európához nem vezet, hanem még Ázsia kevésbé fejlett részeihez se. Egyúttal a gazdasági élet biztonságát is veszélyeztetni.
A letűnt rendszerben szerzett rossz tapasztalatok feltétlenül indokolnák, hogy bővebben foglalkozzon a tervezet a kisajátítás intézményeivel is. Nyilván nem lehetetlenre gondolok, én is tudom, hogy nem építhető be a kisajátítás ágas-bogas rendszere teljes egészében a törvénybe, de a tulajdonuktól igazságtalanul megfosztottak óriási tömegeit nyugtatná meg, ha néhány alapvető szabályt mégis tartalmazna az előterjesztés. És azt is képtelenségnek tartom, hogy a kisajátítások még mindig az 1976. évi 24. számú törvényerejű rendelet alapján történnek, minthogy azt olyan rendszer hozta, amely ellenségesen állott szemben a volt tulajdonosi rétegekkel, velük szemben a zsiványerkölcsök alkalmazását is megengedhetőnek tartotta, és amikor csaknem fagypontra süllyedt a magántulajdon szentségének tisztelete.
Míg az előbbiekben kifogásolt passzusok ítéletünk szerint főleg a hivatali túlkapásokra adhatnak lehetőséget, addig az a benyomásunk, hogy a 29. § (3) bekezdése a korrupció előtt nyitja meg, illetve nyithatja meg a soha vissza nem térő lehetőséget, amivel természetesen élni is fognak, akik közel ülnek a tűzhöz, illetve akik sohasem hagyják ki a kínálkozó lehetőséget. Íme, a kipécézett bekezdés. Idézem: "A helyi építési szabályzat a településkép javítása érdekében az azt rontó állapotú épületek meghatározott időn belüli helyrehozatali kötelezettségét írhatja elő. Az önkormányzat e kötelezettség teljesítéséhez anyagi támogatást nyújthat." Eddig az idézet. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, hogy hanyatt-homlok fog rohanni minden sógor, koma, rokon, barát vagy pártbeli társ, és fog élni a lehetőséggel, hogy a falukép javítása címén juthasson potyapénzhez, illetve vágja meg az államkasszát. És hányan fognak majd vicsorogni, jobb esetben instálni és kérvényezni, akiket kizárnak a lehetőségből, főleg miután nem kötelezően jár, hanem csak adható a támogatás!
Ahogy a kisajátításokat is éppen csak említi, az építésügyi bírságra is csak néhány mondatot szán a tervezet. Felkelti a figyelmet, de lényegében nem igazít el. Aki tehát tisztán akar látni a bírság kérdésében, annak más jogszabályt kell majd fellapoznia.
Nem kevésbé veszélyes az 55. § (4) bekezdése. Idézem: "Ha a településkép előnyösebb kialakítása céljából vagy településrendezési okból az építmény, építményrész lebontása vált szükségessé, a tulajdonost a kisajátítási kártalanításra vonatkozó szabály szerint kártalanítani kell." Eddig az idézet. Ez pedig már mindennek a teteje, mivel ebbe minden belefér. Ennél kényelmesebb, kellemesebb és alkalmasabb jogszabályt elképzelni se lehet azoknak, akik szeretik fitogtatni hatalmukat, és mindig rajta vannak, ha lehetőség nyílik rá, hogy visszaéljenek hatalmukkal.
Hogy adott esetben mi előnyösebb a településkép szempontjából, az egyértelműen ízlés kérdése. Márpedig a rómaiaktól tudjuk, hogy mindenről lehet vitatkozni, csak éppen az ízlésekről nem - de gustibus non est disputandum. Az ilyen törvényi megfogalmazásokkal azonban feltétlenül, sőt, ha van rá mód, a leghatározottabban kell ellenük fellépni, mert úgyszólván természetesen válhatnak melegágyává minden visszaélésnek, a legelképesztőbbeknek is. Bírálatuk, az ellenük való kérlelhetetlen fellépés mindannyiunk jól felfogott állampolgári érdeke is. Köszönöm. (Taps.)
