DR. BRÚSZEL LÁSZLÓ
DR. BRÚSZEL LÁSZLÓ
DR. BRÚSZEL LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvényt hatálybalépése, 1992. január 1-je óta tizenhat esetben módosították, és az előttünk fekvő törvényjavaslat immáron tizenhetedik e sorban. Volt olyan év - 1993 -, amikor hatszor, tavaly pedig három ízben módosította a Ház a csődtörvényt.
Ilyen előzmények után nehezen értelmezhető az előterjesztés általános indokolásának azon kitétele, miszerint: "a Cstv. ... - azaz a csődtörvény - ... gyakori módosítása sértheti a piacgazdaság szereplőinek az alapvető gazdasági szabályozók stabilitásához fűződő érdekeit", illetve nehezen értelmezhető erre való hivatkozással egy újabb törvénymódosító javaslat előterjesztése. Még akkor sem érthető, ha az általános indokolásnál azt írja tovább: "Ezért csak azokon a pontokon került sor módosításra, amelyek esetében ezt a törvény gyakorlati alkalmazása során szerzett tapasztalatok feltétlen indokolják." Ilyenkor a jóhiszemű állampolgár s vele együtt a talán gyanakvóbb országgyűlési képviselő azt gondolja: na jó, ha már egy fontos törvényt tizenhetedszer kell módosítani, mert az elmúlt évek gyakorlati alkalmazása során néhány tapasztalat összejött, nem lett volna-e jobb egy új és a rendszerváltás óta eltelt évek gazdasági változásait is jobban figyelembe vevő törvényt alkotni.
Az én válaszom e kérdésre az, hogy igen. Igen, jobb lett volna egy új törvényt alkotni, kiváltképpen ha végiggondoljuk az elénk tett módosítás egyes rendelkezéseit, s azt látjuk, miközben a régi problémák megnyugtató megoldását nem éri el, aközben újabb ellentmondásokat teremt. Nem világos számomra - s talán nem vagyok egyedül tájékozatlanságommal -, hogy vajon melyek azok a legfontosabb gazdaságpolitikai célok, amelyeket e törvényjavaslat elérni kíván. Mert hiszen azt senki sem gondolja, hogy egy törvénymódosításnak csak szépítészeti céljai lennének.
Mert mi is mostanság a helyzet a felszámolások és a csődeljárások területén? A csődtörvény hatálybalépését követő iszonyatos felszámolási és csődhullám, amely némiképp kiprovokált volt, több ezer eljárás megindítását jelentette. Az utóbbi három évben valamelyest alább hagyott ugyan, de az nem teljesen tisztázott, hogy ez jelenti-e a gazdálkodó szervezetek megerősödését is vagy sem.
A mindennapi gazdálkodási tapasztalatok azt sejtetik, hogy a vállalkozások egymásnak tartozása, ahogy a szakemberek mondják, körbetartozása, továbbra is magas, mintegy 60 százalékos arányú. Jelentős továbbra is a hivatalos bírói úton kívüli végrehajtás, vagy ahogy mondják, a behajtás, de ugyanakkor az is tapasztalható, hogy a követelések érvényesítése iránt egyből felszámolást kérnek az adott cégek ellen.
Mind a bíróságok, mind a felszámolók tapasztalata az, hogy az évekkel ezelőtt megindult felszámolások többnyire vagyonnal rendelkező adósok ellen indultak, de ezek az eljárások mára kifutófélben vannak.
Az utóbbi években teljesen ellentétes tendencia indult el, mivel egyes számítások szerint a felszámolás alá kerülő cégek mintegy 85-90 százaléka úgynevezett üres vagy fantom cég. Ezek a cégek többnyire egyszerűsített felszámolás alapján szűnnek meg. Rendkívül magasak az állam valamely szerve felé fennálló tartozások - lásd APEH, tb -, a felszámolási eljárások nagyobbik hányadát ezen szervezetek indítják meg.
(20.20)
Gyakorlati tapasztalat az is, hogy nincs megoldva az úgynevezett vagyonhiányos cégek esetében a felszámolók díjazása. A Cstv. 1993. évi módosítása során bevezetett díjfedezeti alap - merthogy még a működésére vonatkozó rendelkezéseket sem hozták meg az illetékesek - az elmúlt évek során egyetlen kifizetést sem teljesített, gyakorlatilag csődött mondott, a felszámolók döntő hányadának jelentős mértékű követelése áll fenn az alappal szemben. Továbbra is fel-fellobbanó gyanú lengi körül a felszámoló kijelölésének gyakorlatát, minden szabályozás ellenére, és ez nem jó sem a bíróknak, sem a felszámolónak, de még a hitelezőnek és az adósnak sem.
Tisztelt Országgyűlés! A következőkben a törvényjavaslat néhány részletéhez kívánok szólni. Jelentős újításnak szánja az előterjesztő, hogy a hitelező fogalmi körét, azaz státuszát az eddigiekhez képest szűkíti, illetve külön feltételekhez köti. Ugyanis felszámolási eljárást ezután csak az kezdeményezhetne, akinek az adós által elismert lejárt pénzkövetelése van, a felszámolás kezdő időpontja után pedig az, akit a felszámoló még nyilvántartásba is vett. Ennek pedig az a feltétele, hogy a követelés egy százalékát a hitelező befizesse a bíróságnál kezelt külön számlára.
A gyakorlatban rendkívül egyenlőtlen helyzeteket hozhat az, ha megkövetelnénk, hogy az adós kifejezetten ismerje el a követelést, azaz, hogy nem elég a nem vitatott követelés megléte. Ha ezt a módosítást elfogadnánk, a kishitelezők hátrányosabb helyzetbe kerülnének a nagyokkal szemben, hiszen helyzetüknél fogva valószínűleg képtelenek volnának minden esetben elismerő nyilatkozatot kicsikarni az adóstól.
Számukra tehát reálisan csak a - tegyük hozzá - hosszú és bizonytalan sorsú peres út marad. Amennyiben a hitelezői igények nyilvántartásba vételének a nyilvántartásidíj-befizetés a feltétele, akkor könnyen lehet, hogy újabb trükköknek vetjük meg az alapját. Ez a díj ugyanis arra ösztönözné az adóst, hogy még az utolsó pillanatban se féljen kimenteni a vagyont a cégből, mert ha nincs vagyon, a felszámolás kezdete után nemigen lesz hitelező, aki külön költségekbe verné magát, ha bizton tudja, hogy úgysem juthat kielégítéshez. A felszámolónak pedig nem lesz érdeke utánamenni a különböző vagyonkimentési trükköknek, ha nincs olyan hitelező, aki kontrollálhatná tevékenységét. A felszámoló pedig egyszerűsített eljárással mihamarabb szabadulni kíván az ügytől.
Itt kell megemlíteni azt is, hogy ha a fenti esetet szem előtt tartva, az APEH, a tb például befizeti a nyilvántartási díjat - és miért ne -, s lesz tényleges felszámolás, úgy végső soron az állam, illetőleg a tb-önkormányzat finanszírozza majd a felszámolói díjakat. Jó lesz-e ez így? Nem volna-e egyszerűbb - csak kérdezem -, ha az állam valamilyen értékhatárig vállalná a háttér-felelősséget vagy saját maga finanszírozná - mondjuk illetékkel ellentételezve - a felszámolási eljárást?
Átgondolva ezen rendelkezéseket, az emberben felmerül a kérdés, hogy az előterjesztő számolt-e azzal, hogy az elkülönített számlák, a nyilvántartások vezetése, kezelése, a kiutalás stb. mennyibe is kerül az egyes bíróságoknál és különösen a Fővárosi Bíróságnál. Van-e előirányzat a bíróságoknál létszámra, számítógépes kapacitásokra és így tovább?
Egyetértek a javaslat azon elgondolásával, hogy a nyilvános értékesítésekre vonatkozó szabályokat rögzíteni kell a törvényben. Ugyanakkor ennek a szabályozásrésznek fokozottabban figyelembe kell vennie a gyakorlati tapasztalatokat is. Indokolatlan például árverés esetén a vételár 60 napon belül történő megfizetésének szigorú törvényi kikötése, hiszen nem egyszer a vásárlók a hirdetmény ismeretében fordulnak kérelemmel hitelfolyósítók felé, és egyébként is: miért ne lehetne mód részletfizetés biztosítására, ha a felek érdekei egybeesnek?
Nehezíti a helyszíni készpénzfizetést a most hatályba lépett adótörvényi szabályozás a készpénzfizetés korlátozására. Jelentős problémákat vetnek fel a törvényjavaslat hatálybaléptető rendelkezései. Minden bonyolultságukkal együtt, ezek között akad olyan, amely ténylegesen visszaható hatályú, s így alkotmányossági szempontból kifogásolható. Kifejezetten ilyennek tartom például a 10. §-ban a beszámításra, valamint a 24. §-ban a kielégítési sorrendre vonatkozó rendelkezések visszaható hatályát.
A törvényjavaslat 33. § (2) bekezdése értelmében pedig a törvénynek más törvényekkel korábban módosított rendelkezései is visszaható hatályúakká válnak. Ilyen például az egyes köztartozások behajtásával összefüggő törvények módosításáról szóló 1996. évi LX. törvény 2. § (1) bekezdése, amely a csődtörvény 57. § (1) bekezdés b) pontját módosította. Míg az előbbi rendelkezéseit csak a jövőben induló ügyekben lehet alkalmazni, addig ezen törvényjavaslat szabályait a 33. § (2) bekezdése a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni rendeli.
Tisztelt Ház! Jól tudom azt, hogy egy ilyen bonyolult gazdasági viszonyokat szabályozó törvényt, mint a csődtörvényt, nehéz úgy módosítani, hogy egyaránt megfeleljen az adós, a hitelező, a felszámoló és a bíróság érdekeinek, és közben pontosan érje el nemzetgazdasági céljait is. De az biztos, hogy amennyiben egy ilyen bonyolult - valóban bonyolult - viszonyrendszert kellő átgondoltság és érdekegyeztetés nélkül szabályozunk, úgy előre garantált a sikertelenség, a diszfunkció. Ne szaporítsuk tehát a rosszul sikerült, életidegen gazdasági törvények számát!
Nem mondom azt, tisztelt Országgyűlés, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatot az előterjesztő kérje vissza átdolgozásra - mondta helyettem más -, de nagyon nagy munka kell ahhoz, hogy ebből a javaslatból valamennyire is alkalmazható, gyakorlati hasznot hozó törvény szülessék. A magam részéről ezt csak jó pár módosító javaslat beépítésével tudom elképzelni. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
