DR. OROSZ ISTVÁN
DR. OROSZ ISTVÁN
DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Asszony! A kormány által T/3392. számon beterjesztett, a műemlékvédelemről szóló törvényjavaslattal kapcsolatban nyugodtan lehetne idézni a latin mondást: "Debuisset iam pridem".
Valóban, korábban is be lehetett volna terjeszteni, hiszen az első magyar műemlékvédelmi törvény óta 116 év telt el, s a helyzet megérett a műemlékvédelem részletes törvényi szabályozására. Annál is inkább, mert a közbeeső időszakban néhány törvény, de többnyire csak alacsonyabb jogszabályok születtek, amelyek éppen az 1881-ben helyesen kitűzött célok megvalósítását nem segítették elő.
Magyarország sok pusztulást megélt földje műemlékekben nem olyan gazdag, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő, háborúktól, töröktől, tatártól kevésbé fenyegetett országoké. Éppen ezért kell fokozottabb gonddal óvni azt, ami megmaradt, a római kor emlékeitől kezdve a legutóbbi évtizedek építészeti emlékeiig, a katedrálisoktól a sajátos népi építészet maradványaiig.
Ha abból a szempontból tesszük mérlegre a törvényjavaslatot, hogy kellő biztosítékot jelent-e a megmaradt emlékek megőrzéséhez, elégedettek lehetünk. Lesz törvényes biztosítéka annak, hogy a már ismert műemlékek vagy az építkezések közben feltárt leletek ne kerülhessenek ebek harmincadjára. Nem miniszteri rendelet, hanem Országgyűlés által alkotott törvény fogja védeni múltunk felbecsülhetetlen értékeit. Csak reménykedni tudunk abban, hogy ebben az országban soha többé nem fordulhat elő az, ami a mi generációnk idején előfordult itt, a fővárosban, hogy miniszteri utasításra robbantottak fel egy római kori emléket.
A törvényjavaslat előnyei között kell megemlítenünk, hogy törekszik a műemlékvédelem komplexitására, miként erre Szentkuti Károly képviselőtársam már utalt, ezt a komplexitást igyekszik megvalósítani, a műemlékeket környezetével együtt - műemléki terület, műemléki környezet, műemléki jelentőségű terület, történeti kert - kívánja oltalmazni, s ezáltal a műemlékeket a legszélesebben értelmezi. Az értelmező rendelkezések precíz felsorolásokat tartalmaznak, bár számomra rokonszenves és kellően átfogó az 1881. évi XXXIX. törvény is, amely azt mondja ki, hogy: "Műemlék elnevezés alatt értetik a földben vagy a föld színén lévő minden olyan építmény és tartozéka, mely művészeti emlék becsével bír."
(19.10)
Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a tervezet az Országgyűlés szerepét a műemlékvédelemben nem szűkíti le az egyszeri törvényalkotói aktusra, mert azt mondja ki, hogy az Országgyűlés határozza meg a műemlékvédelem alapvető szabályait, a kincstári tulajdonban maradó műemlékek körét és a műemlékvédelem éves költségvetési támogatását. Ez utóbbiról a tervezet azt is kimondja, hogy a költségvetési törvényben külön soron kell szerepelnie a műemlékvédelemre szánt költségvetési összegnek. Azt is helyeselhetjük, hogy a törvényjavaslat mellékletében szerepelnek az állam tulajdonából ki nem adható műemlékek. Még az is nyilvánvaló, hogy ez a lista akár évente is változhat, s a kormány javaslatot tehet a költségvetési törvény tárgyalása kapcsán a lista felülvizsgálatára, illetve módosítására. Ha a felülvizsgálat és a módosítás nem jelentene mást, mint az újabb feltárt leletek listára kerülését, nem is lenne semmi baj. Az emberben azonban motoszkál a félelem: a fenti szöveg annak lehetőségét is tartalmazza, hogy a jelen törvényen kívül egyszerű költségvetési aktusként kiemelkedő történeti értékű emlékeink is lekerülhetnek a listáról, egyszerűen azzal a pénzügyi indoklással, hogy fenntartásukra és működtetésükre a kincstárnak és a költségvetésnek nincs pénze. Szeretném, ha a törvény szövegébe bekerülne egy olyan mondat, amely ezt a lehetőséget egyértelműen elutasítja.
A törvényjavaslaton látszik a szakértők több éves alapos munkája. Úgy tűnik, hogy a korábbi évek tervezetéhez képest a jelen szöveg éppen a szakértői vélemények figyelembevételével rövidebb és precízebb lett. Ennek ellenére maradt benne néhány homályos és félreérthető pont is, amit módosító indítványokkal korrigálni lehet. Miután magam is kívánok néhány módosító indítványt előterjeszteni, ezek részletezésére nem most, hanem a részletes vitában kívánok sort keríteni.
Úgy vélem, ellentmondás van a tervezet 14. és 25. §-a között. A 14. nagyon helyesen azt mondja ki, hogy "...egyes kiemelkedő történeti és kulturális értékű műemlékek és műemlékegyüttesek az állam kizárólagos tulajdonát képezik. Ezek felsorolását e törvény melléklete tartalmazza. Az állam kizárólagos tulajdonát képező műemlékek és műemlékegyüttesek a kincstári vagyon körébe tartoznak és forgalomképtelenek". A 25. §-ban ugyanakkor az olvasható, hogy a központi Környezetvédelmi Alap, amelyben szerepelnek a műemlékvédelemre szánt támogatási összegek, bevételei között találhatók: "...az állami tulajdonú műemlékek értékesítéséből, hasznosításából befolyt árbevételeknek a költségvetési törvényben meghatározott hányada". Azt csak félve kérdezem meg, hogy az állami tulajdonú műemlékek hasznosításából származó bevételek miért nem szolgálják teljes egészében a műemlékvédelem ügyét, miért kell erről évente a költségvetési törvényben dönteni. Ez a döntés lehet 100 százalék is, meg lehet 1 százalék is.
Az igazi gondom azonban nem ezzel van, hanem az értékesítéssel. A 14. §-ban megfogalmazott forgalomképtelenség ugyanis az én értelmezésem szerint elidegeníthetetlenséget jelent. Az értékesítés pedig a Magyar Értelmező Szótár szerint eladást jelent. Van ugyan olyan jelentése is második helyen az "értékesít" szónak, hogy felhasznál, hasznosít. Félek tőle azonban, hogy minden pénzügyi szakember az első értelmet fogja valósnak találni és igyekezni fog arra ösztönözni, hogy az állam szabaduljon meg a terhet jelentő műemléki épületeitől. A második jelentést az is kizárja, hogy az értékesítés után a szövegben rögtön a hasznosítás szerepel, azaz az értékesítést nem lehet hasznosításként értelmezni.
Nem tartom minden pontjában megfelelőnek a szankciókról szóló törvényhelyi részeket. Az 1881. évi törvény tartalmazza például a bejelentési kötelezettséget. A 2. § azt mondja ki: “aki ilyen építményt felfedez..." - tudniillik műemléket - ".., tartozik azt az építmény helyének községi elöljáróságánál azonnal bejelenteni". A jelen törvénytervezet a 31. §-ban csak annyit mond ki, hogy a műemléki értékek védetté nyilvánítását a műemlékvédelmi hatóságnál írásban bárki kezdeményezheti. A lehetőség azonban nem kötelezettség.
Pontosításra szorul a törvénynek a hatósági kötelezésről szóló fejezete is - miként erre ugyancsak Szentkuti Károly már utalt -, valamint azok a paragrafusok, amelyek a kisajátításról szólnak. Hiányzik a kisajátítás lehetősége a föld alatt sejtett emlékek esetében, akkor például, ha a tulajdonos nem járul hozzá, hogy földjén ásatások folyjanak. Ebből a szempontból az 1881. évi törvényt egyáltalán nem tartom elavultnak, mert az azt mondja ki, hogy: "...ha a föld alatt gyanított műemlékek felfedezése vagy feltakarása céljából a vallási és közoktatási miniszter által elrendelt ásatásokba a föld tulajdonosa bele nem egyezik, azok megkezdése előtt az illető terület végleg vagy ideiglenesen kisajátítandó". Akkor a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyelte a Műemlékek Országos Bizottságát, és a tulajdon szentsége nem akadályozta meg a kisajátítás elrendelését.
A műemlékvédelmi bírságok a mai viszonyok között elégségesnek tűnnek. De az infláció előrehaladtával tíz év múlva már valószínűleg nem lesz visszatartó erejük. Én azt is fontosnak tartanám, hogy a büntetésekből való részesedésben az önkormányzatok nagyobb mértékben részesedjenek, s ezáltal érdekeltek legyenek abban, hogy egyetlen műemlékkel kapcsolatos kihágás se maradjon felderítetlenül.
Befejezésül engedjék meg, hogy én is szóljak a törvény mellékletéről, azoknak a műemlékeknek a listájáról, amelyek az állam tulajdonából nem kerülhetnek ki.
Csak helyeselni lehet, hogy a listán a középkori várromoktól a közelmúlt építészeti emlékeiig sokféle műemlék szerepel. Nem hiányoznak a népi építészet produktumai ugyanúgy, mint a mezőgazdasági célú épületek. A 274 épület azonban mintegy tízezer műemléki vagy műemléki jellegű építményhez képest kevésnek tűnik. Ha az arányokat nézzük, nem lehet kifogásunk. Az épületeknek mintegy 25 százaléka van a fővárosban és 75 százaléka vidéken. Ez csaknem megfelel a népesség mai számarányának. A gond legfeljebb az lehet, hogy történetileg is indokoltak-e ezek az arányok. Nincs-e számos olyan védettséget kívánó épület, amely még a bejelentésig sem jutott el? Különösen igaz lehet ez a nagy múltú, de mára lehanyatlott településeken, a halódó egykori mezővárosokban, amelyeknek anyagi lehetőségük sincs XVIII-XIX. századi épületeik megőrzésére. Ma a műemlékek megmaradásának sokkal nagyobb esélyei vannak a városokban, mint a kisebb településeken. Sőt, ismervén az országos helyzetet, azt az állítást is megkockáztathatom, hogy a városokban olyan épületek is védettséget szerezhetnek, amelyek történeti értéke esetleg alacsonyabb, mint a kisebb településeken funkció nélkül omladozó emlékeknek.
A melléklet véleményem szerint tükrözi a történetileg kialakult helyzetet. Bár az állami tulajdonban maradó műemlékek mintegy 40 százaléka falvakban van, mégis nagyon sok olyan esetről tudnánk szólni mindnyájan, amelyek kimaradtak a listáról. Agrártörténeti kutatóként roppant örülök, hogy a szántódi majorság, a badacsonytomaji présház, a bajnai uradalmi istálló, a kisbéri lovarda, a hortobágyi szekérállás, a mezőhegyesi ménesközpont szerepel a listán, de fájlalom, hogy hiányzik róla az ország legrégibb, XVII. századi dézsmaháza. Hajdú-Bihar megyei képviselőként nem teljesen értem, hogy a herpályi nemzetségi monostorrom miért nem szerepel a listán. Az Alföldön oly kevés középkori emlékünk van, a meglévőket óvni, védeni kellene akkor is, ha a település, a középkori Érpáli, Herpály már régen elenyészett.
(19.20)
Történészként sajnálom, hogy az egyik kiváló középkori régészünk által feltárt pásztói gótikus emlékünk sem szerepel a listán.
Érdemes lenne azon is eltöprengeni, hogy a középkori emlékekben szegény Magyarországon nem kellene-e minden olyan épületet védetté nyilvánítani, amely a Rákóczi-szabadságharc előtt jött létre. Megőrzésük nem róna teljesíthetetlen feladatot a magyar államra, de bizonyítaná, hogy ezeket az emlékeket valóban kulturális hagyományaink részének s történelmi nemzettudatunk hordozóinak tekintjük.
Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
