FEKETE GYÖRGY
FEKETE GYÖRGY
FEKETE GYÖRGY (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Személyes örömömnek adok hangot, hogy mint a korábbi kormányzás alatt potenciális előadója ennek a törvénynek, illetve megszerkesztője, három év után újra a Parlament falai között látom ezt a törvényt. Magam akkor elég gyenge voltam ahhoz, hogy ezt kierőszakoljam. Biztosítani akarom a hallgatókat, hogy nem akarok megismételni semmilyen olyan kérdést, amit legalább ketten már előttem elmondtak, beleértve a kulturális bizottsági előadói beszédemet sem, tehát erősen megcsonkított terjedelemben kívánom felolvasni.
A műemlék fogalma a II. világháború után sokáig egyet jelentett az elavult, leromlott, mihaszna ócskaságokkal, még akkor is, ha épületekről volt szó, legalábbis a közvélemény többségének szemében. Ez a nézet oka és okozata is volt egyúttal a műemlékek állapotának. No és a háború! A műemlékvédelem fáradozása ellenére a nézet megváltoztatásába, melyet az akkor uralkodó múltellenesség is táplált - s ennek még ma is vannak jelei -, a nosztalgiahullám hozta meg először az igazi áttörést, de inkább ösztöni, mint tudati alapon. Ezért is üdvözölhetjük a törvényjavaslat bevezető megállapításait, melyek megfogalmazzák a műemlékek pótolhatatlan voltát és szerepét az egyetemes és a nemzeti kultúra, a történelem és a művészetek terén, a történelem és a nemzettudat formálójaként, hangsúlyozva azt is, hogy azok a nemzet közös kulturális kincsei.
Ahhoz azonban, hogy ezek a megállapítások, ha nem is mindenki, de jelentős tömegek számára váljanak evidenciává, a műemléki értékeket megérteni és megszeretni kell, ami történelmi ismeretek nélkül és a nálunk általánosságban még igen alacsony fokon álló látáskultúra hathatós fejlesztése nélkül nem lehetséges. Ehhez a törvény rendkívül kevés.
Mint mindenütt, a műemlékvédelem esetében is kitűnik, hogy a dolgok igazi rendbetételéhez a megfelelő színvonalú és tartalmú oktatás, az értékek közötti eligazítás mindennek az alapja, még az ismeretterjesztés szintjén is. Mert születhetnek bármilyen jó törvények és rendeletek, a műemlékek védelmének sorsa is az emberek személyes és kollektív magatartásától függ. Egy kapavágással, egy kalapácsütéssel a tudomány számára nélkülözhetetlen adatokat lehet megsemmisíteni, semmisülnek is meg szinte nap nap után, és még a legkiemelkedőbb, leggondosabban védett műemlékeken is súlyos károkat lehet okozni, amelyek ha néha helyrehozhatók is, elvesztik eredetiségüket és elvonják mástól az eszközöket.
Helyesnek tartjuk, hogy a törvényjavaslat a jelenlegi három fokozatú védelmet egybevonja, mivel a műemléki jelleg és a városképi jelentőség még a teljes elbontás ellen sem jelentett biztonságot mind ez ideig. Természetes, hogy ezek után a jelenlegi védett állományt felül kell vizsgálni, és számos objektum kerül majd ki legjobb esetben a helyi önkormányzatok védelme alá - és erre a törvényjavaslat utal is -, de az országos műemléki szervezet ezzel kapcsolatos jogairól és kötelezettségeiről nincs említés.
Veszélyt érzünk abban is, hogy a kormány az állami tulajdonból ki nem adható műemlékek listáját a költségvetési törvényjavaslat benyújtásával egyidejűleg módosítani javasolhatja. El kellene kerülni még a látszatát is annak, hogy a műemlék megítélése bármikor, bármilyen kormány számára pénzügyi feltételként jelentkezzék.
A műemléki jelentőségű területekre vonatkozóan nem elégséges szabályozási terv készíttetése. Rehabilitációs vagy ezzel egyenértékű tervekre van szükség, amelyek tartalmi követelményei jelen javaslatban pontosabban rögzíttetni kívántatnak.
A kiemelkedő jelentőségű, kizárólagosan állami tulajdonban lévő műemlékek esetében nem elégséges az egyetemes és nemzeti kultúrához kapcsolódó közcélú rendeltetést csak előnyben részesíteni. Ezekben az esetekben kötelezővé kellene ezeket tenni.
Vannak a törvényjavaslatban nehezen érthető meghatározások, például a 11. §-ban az áll, hogy a műemlékek egésze nem bontható fel. Felmerül a kérdés, hogy hány százalékuk bontható.
Fogalmazási problémák is találhatók a javaslatban. Például a műemlékek megtekintésére vonatkozó pontban, hogy a jelenlegi szövegezés azt sugallja - nyilván szándékával ellentétesen, így tévesen -, hogy a műemlékvédelmi hatóság a látogatás módját és idejét oly módon is meghatározhatja, hogy az a tulajdonost az ingatlan rendeltetésszerű használatában, méltánylást érdemlő életviszonyaiban zavarja és részére kárt, illetve költségeket okozzon. Belépődíjas megtekintés esetén a múzeumi jogszabályok előírását be kellene tartani.
Intézkedik a törvényjavaslat arról, hogy a leletbejelentés alapján a területen történő tevékenységet 30 napra fel lehet függeszteni, és az emiatt keletkező kárt az állam köteles megtéríteni. A 30 nap után a tevékenység folytatható vagy a műemléki védelem alá helyezés miatt egészen új helyzet állhat elő. Ezt a kérdést a gyakorlatban előforduló lehetőségek alapján tovább kellene szabályozni, amivel sok későbbi jogi vita volna megelőzhető.
A műemlékvédelemmel kapcsolatos általános és szakismereteknek a törvényjavaslatban szereplő oktatását az alaptantervbe is szükséges volna bevonni. A szakképzésnek a szakmunkások képzésében is megfelelő helyet kell kapnia, ami a törvényjavaslatban nem szerepel eléggé egyértelműen.
Egyet lehet érteni azzal a megfogalmazással, hogy a műemlékek fenntartási és helyreállítási munkálatain az eredeti, illetve a hagyományos műszaki megoldások és építőipari anyagok használatát előnyben kell részesíteni, sőt meggyőződésünk szerint ezt a megfogalmazást szigorítani is lehetne. Ugyanakkor aránytalanságot látunk e valóban szakmai részek törvénybe iktatása és a között, hogy például az Országos Műemléki Hivatal szervezetéről nem esik a törvényben szó.
A hatósági szakmai munkakörök betöltésének kritériumait is hasznosnak látnánk megfogalmazni a kutatók, tervezők és kivitelezők alkalmassági minősítése mellett. Bizonyos tervező és kivitelezői gyakorlatot ebben a vonatkozásban is szükséges volna előírni, sőt itt volna igazán szükséges előírni. A kizárólag elméleti úton megszerzett tudás ugyanis dogmák kritika nélküli betartására késztet - erre is vannak ma példák -, amelyek nem fedhetik le a valóság egészét, és így nem pusztán a hibákat, hanem az alkalmazott jó és új gondolatokat is kiszűrhetik.
Nem látszik helyesnek, ha kötelezettségeket nem konkrét meghatározásokkal ír elő a törvényjavaslat. Például az építménnyel kapcsolatos szakhatósági hozzájárulást csak akkor ítéli szükségesnek, ha ez a védett terület megjelenését jelentősen befolyásolja. A "jelentős" szubjektív kritérium, és ha megítélése nem tartozik a műemléki hatóság jogkörébe, akkor problematikus helyzetek alakulhatnak ki.
A műemléki közgyűjtemény nyilvánossága esetén bizonyos gyakorlati szabályozás feltétlenül szükséges. Helyesnek gondoljuk, hogy a védettség létrejöttét bárki kezdeményezheti, de ehhez bizonyos tartalmi követelményeket szükséges előírni, mégpedig a törvényben, hogy az eltérő előírások kiküszöbölhetők legyenek. Maximalista követelmény és aligha valósítható meg, hogy a műemlékvédelmi hatóság az egyes épületek berendezéseinek leltárát központilag elkészítse és karbantartsa, még ha a törvényjavaslat ehhez az önkormányzatok és használók részéről segítséget is ír elő. Ezt a kérdést javasoljuk a törvényjavaslatban más módon kezelni.
A bírságolás javasolt módja áttekinthetetlen, szubjektív elemeket is tartalmaz, nem beszélve arról, hogy a különbségtétel a most már egységes védelem alapján nem is indokolható. Az okozott kár százalékosan kifejezett mértéke az anyagi és erkölcsi kár megállapított értékének megközelítése alapján reálisabbá, érthetőbbé, így hatásosabbá tehetné a károkozástól való elrettentést. A bírságolásnál a jogelvonások is felveendők lehetnének a büntetés eszköztárába.
Az önkormányzati jogkörök közül a településrendezési tervek készíttetése és testületi jóváhagyása a hagyományos építészeti környezetet döntően képes befolyásolni. A 6. § fogalmazza meg azokat a szakmai követelményeket, amelyeket a települések a történeti értékfeldolgozó és fejlesztő munkájuk során nem hanyagolhatnak el.
(19.30)
A meg nem értésből, a rövidlátásból eredő önkényes elutasító magatartás megakadályozására ez a 6. § teremt jogalapot. A törvénytervezet szabályozása viszont nem rendelkezik arról, hogy ezeknek a műemlékvédelmi követelményeknek az érvényesülését a rendezési tervben ki fogja ellenőrizni. Módosító indítványban fogjuk javasolni, hogy a szaktárca ennek megoldását építse be a szövegbe. Elvben a helyi jegyző a törvényesség őre, többek között neki lenne feladata, de sem a jegyzők többsége, sem az apparátus nem rendelkezik ehhez megfelelő szakképesítéssel.
Sajátos kategóriának tartom a világörökséget, ami a törvényben említve sincs. Az UNESCO 1972-es egyezményéhez Magyarország 13 évvel később csatlakozott, ezt az 1985. évi XXI. törvény tette közzé. Ez ma törvényi szintnek számít. A KTM épített környezetről szóló törvényjavaslata viszont feldolgozza ezt a témát. A világörökség konvenciója egyaránt tartalmaz építészeti, környezeti, műemléki és természeti objektumokat - Budapest, Duna mindkét oldali panoráma és a Várnegyed, Hollókő falu, vár és tájék, Aggtelek, Jósvafő, Baradla-Domica barlangrendszer Szlovákiával közösen, tervbe véve Pannonhalma felvétele, és a pécsi Dóm tér is beterjesztődött.
Így a műemlékvédelem a világörökségnek csakugyan egy szegmense. A jelenlegi gyakorlat azt mutatja, hogy a világörökség építészeti jellegű területei topografikusan megegyeznek a műemléki jelentőségű terület védelmi kategóriáival, mivel így biztosították a vállalt védettségi kötelezettségnek való megfelelést. Így a világörökség és a műemlékvédelem elválaszthatatlan kapcsolatban áll.
Kétféle megoldás képzelhető el. A műemléki területi védelem nem teremt topografikus azonosságot a világörökségi területekkel; csökkennek, amiben van szakmai ésszerűség, viszont a világörökség védelmét külön törvénnyel rendezik. Erre a jogi lehetőség fennáll, az érintett önkormányzatok, illetve tulajdonosok védelemben vállalt szerepét lehet növelni, különösen a fővárosban.
A másik megoldás az, hogy a mindenkori világörökségi területek egyben a műemléki jelentőségű területek is, adekvát módon természetvédelmi területek is. Ez esetben a törvény szövegébe be kell tenni: a világörökség védelmét a műemlékvédelem saját eszközeivel támogatja.
Új elemként kellene a műemlékvédelemnek felvállalni a nemzeti emlékhely kategóriáját, amely a magyar nemzet történelmének, hagyományainak és identitástudatának szempontjából kiemelkedő fontosságú helyszíneket jelöli meg, például Ópusztaszert, a székesfehérvári bazilika romkertjét, a pannonhalmi főapátságot, a mohácsi vagy a pákozdi csata színhelyeit és még nagyon sok más helyet.
A fenntartás témájának érzékeny pontja a tűrési kötelezettség. Szakmailag indokoltak azok a szempontok, amelyek miatt a tulajdonos tűrésre kötelezhető. Jogbizonytalanságot okoz azonban, hogy különösen a b) és d) alpontokba foglaltaknak nincs semmiféle időbeli definíciója.
A problémát megvilágító, valóságos eseteken alapuló példát mondok el. Egy falusi templomot nemrég műemléki helyreállításhoz kötődő régészeti kutatás során teljes belső terében felástak, mivel Árpád-kori erődítményeket találtak. A templom átmenetileg használhatatlanná vált, de az egyházközség ezt megértéssel fogadta, mivel történelmi múltunk és a hely, a templom múltját tárják fel. Azonban az ásatás hosszúra nyúlik. A munkát kihagyásokkal végzik. A lelkész a haját tépi, a nyáj szétszéled, a bizalom a műemlékvédelem iránt szertefoszlik.
Vajon meddig köteles tűrni a tulajdonos a megjelölt estekben? Ennek ésszerű szabályozásában jelentős szerepe lehet a műemlékvédelem céljainak és módszereinek társadalmi elismertetésének. Lehetne-e megoldás a tulajdonos és a hatóság közötti szerződés, ami a tűrést elrendeli? Nemigen, mivel maga a tűrésre kötelezett más szféra, mint a megállapodás, a felek egyetértése.
A korlátlan tűrést azonban nem szabad a törvénynek megengednie. Esetleg felmerülhet kombinált technika, hiszen a tudományos érdekeket is védeni kell, egy bizonyos időkorlát - fellebbviteli meghosszabbíthatóság lehetőségével -, ezen túl pedig megállapodások kötése. Megfontolandó az eltűrt tevékenység során felmerült károk ellentételezésének szükséges mivolta s valamilyen körülírt szabályozása.
A törvényjavaslat nem említi a hatósági jogorvoslat útját. A 38. § bekezdése megemlíti ugyan az OMVH-t mint az elsőfokú államigazgatási szervet, másodfokról, fellebbvitelről sehol máshol nincs többet említés.
A törvényben fontos a jogorvoslati út megnevezése is. Itt is többféle modell képzelhető el; korábban, '92-ig a másodfok a Művelődési Minisztériumban volt, jelenleg az OMVH elnöke gyakorolja. Az első fok az OMVH műemlék-felügyeleti igazgatósága, jogilag önálló, elkülönült igazgatási szerv. Szóba jöttek még a közigazgatási hivatalok mint másodfokú szervek, de ezek decentralizáltságát egy centrumszemléletű műemléki szervezet nem követi; nem adekvát rendszer a kétféle hivatal.
Az állam kizárólagos tulajdonát képező műemlékek helyét a törvényben az úgynevezett vagyonátadási törvény, az 1991. évi XXXIII. törvény előírása teszi lehetővé, miszerint ezen műemlékek körét törvényben kell rögzíteni. Az egyes emlékek felsorolása, a jegyzék a törvény mellékletét képezi, 274 tételt tartalmaz. Az országosan védett műemlékek száma 10 300, így kimondottan mértéktartó. Javasolom a témával foglalkozóknak a lista egyenkénti újabb áttekintését, személyes ismereteik alapján való szúrópróbaszerű ellenőrzését, és erre Orosz képviselőtársam is tett érintőleges megjegyzést.
Jegyzékben csak az eddig is állami tulajdonú műemlékek szerepelhetnek természetesen, más tulajdonkörtől az államéba való bevonásra egy jegyzék természete szerint egy jogállamban nincs mód. A törvény e szakasza az üzleti világ spekulációinak kilengéseitől óvja meg a műemlékek legértékesebb csoportját, így viszont a megfelelő fenntartási kötelezettség az államkincstárra hárul.
Hogyan lehet jó gazda az állam, ha eddig nem voltak jók a tapasztalatai? A megoldás az, hogy a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet hajlandó lesz-e a számára marginálisnak tetsző területtel úgy foglalkozni, hogy az ideillő szakmai felkészültség érvényre juthasson. A kincstártól - ha így lesz - szakszerű kezelési és finanszírozási stratégiát várunk el, és ezt is biztosítani kell.
Teljességgel hiányzik a törvényjavaslatból a gazdák beszámoltatási kötelezettségének előírása. A kizárólagosan állami tulajdonban levő műemlékek esetében a kormány feladata volna, hogy az ezekkel kapcsolatos tevékenységéről, a védelem helyzetének állásáról időnként az Országgyűlés felé beszámoljon, valahogy úgy, mint az akadémiai törvényben.
A pénzügyi eszközök tekintetében helyesebbnek látnánk külön-külön műemléki alap létrehozását, és ennek a kifejezetten műemlékekkel kapcsolatos bevételekből származó összegek magasabb százalékaránnyal megállapított feltöltését. A Környezetvédelmi Alap túlságosan tág ahhoz, hogy a műemlékekre fordítandó összegeket megnyugtatóan lehessen belőle meghatározni. Az, hogy a támogatások elosztásánál a műemlékek védelmének gyakorlati feladataival foglalkozó hatóságoknak csak javaslattevő szerepük legyen, nehézkessé, időt rablóvá, ezáltal sokkal kevésbé hatékonnyá teszi a pénzek felhasználását.
A gyakorlatban sok olyan ad hoc feladat van, amely azonnali megoldást kíván, hiszen éppen a műemlékek felfedezésében, feltárásában a legnagyobb gond ez, és ennek ellehetetlenülése súlyos károkat okozhat. A támogatásra fordítható összeg legalább jelentős részének a műemléki kérdésekben intézkedő hatóságoknál volna a helye, ennek a kérdésnek újbóli átgondolását gyakorlati ismereteink alapján kifejezetten javasolnánk.
Az a tapasztalásom, hogy a törvényjavaslat a szükségesnél jobban mozog az általánosságok síkján. A döntéseket túlzott mértékben utalja a rendeletek és végrehajtási utasítások hatáskörébe, megteremtve ezzel a módosítások könnyebb lehetőségét, ami egy idő után áttekinthetetlenséghez vezet, s némileg komolytalanná is teszi a törvényt.
A centralizációs törekvések erősen látszanak a javaslatban. A bizalom hiánya még az ésszerű mértékű decentralizációnak is akadálya lehet, ez pedig egyszersmind a hatékonyság gátja. A műemléki törvény és az építési törvény szorosan összefügg, jó, hogy ezeket egyidejűleg tárgyaljuk, de összefüggései vannak a műemléki törvénynek a polgári törvénykönyvvel, a munkába álló múzeumi törvénnyel és egyéb törvényekkel, rendeletekkel és utasításokkal, és a kormánynak a dolga, hogy ezeknek konformmá tételében szakszerűen járjon el.
Végezetül: a törvény egy kérdésben rendkívül egyoldalú. A jogalkotó a tervezetben a törvény működésének részletes előírása, a betartandó szabályok pontos körülírása, a műemlékek használóinak és tulajdonosainak kötelességmeghatározása mellett kevés figyelmet fordít - ezer ok közül - főként a tulajdonosok jogaira, aláhúzom: a tulajdonosok jogaira.
(19.40)
A törvény tárgyát képező műemlékek tulajdonosai sorában különleges helyzetben vannak Magyarországon az egyházak, mondhatnám egyedülálló helyzetben. Az egyházi műemlékek állománya körülbelül 10 500 különálló objektum - együtt ez mintegy kétezer műemlékegyüttes -, ebben magának a római katolikus egyháznak 1825 műemlékegyüttese van. Az egyház az állami tulajdonú műemlékek mellett, azok számát meghaladó mértékben a műemlék-létesítmények egyedüli tömeges tulajdonosa Magyarországon. Az egyházat - ebből a különleges helyzetéből kifolyólag - bizonyos mértékig a műemléki törvényben is különleges megítélés illetné meg. Az egyházról a törvénytervezet ebben az értelemben egyáltalán nem is tesz említést. Ennek a súlyos hiányosságnak a kiküszöbölése nélkül a második évezred végén egy demokratikus ország nem hozhat műemléki törvényt úgy, hogy gyanú ne vetődjék rá a terhes politikai közelmúltból.
A kereszténydemokraták módosító javaslatokkal készülnek a törvény jobbítására és szívük szerinti megszavazására. (Taps.)
