AKAR LÁSZLÓ
AKAR LÁSZLÓ
AKAR LÁSZLÓ pénzügyminisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Szokásomtól eltérően szót kértem a vita menetében is, már csak azért is, hiszen itt valóban egy nagyon nagy jelentőségű törvénycsomag megvitatásáról van szó, ahol valószínűleg nem elégséges az, ha a kormány képviselője csak az általános vita legvégén reagál, hiszen vélelmezhetően bizonyos reakciók magát a vita menetét is befolyásolhatják.
(12.20)
Ezért tehát semmiképpen nem arra vállalkozom most, hogy teljeskörűen reagáljak mindarra, ami elhangzott - ennek majd nyilván funkciója lesz az általános vita lezárásakor -, hanem tulajdonképpen négy konkrét kérdéssel kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot elmondani.
Az első ilyen kérdés az az ellenvetés, ami nagyon gyakran megfogalmazódik a mai vitában is, hogy ennek az egész javaslatnak súlyos hiányossága, hogy a költségvetés hiányát lényegesen növeli. Őszintén szólva kezdetben nagyon örültem ennek a típusú érvelésnek, mert úgy tűnt számomra, hogy az eltelt most már közel három év - amit együttesen a parlamentben költségvetési kihatású intézkedések vitájával töltöttünk - talán nem volt hiábavaló, hiszen úgy tűnik, talán sikerült meggyőzni az ellenzéki oldalon ülő pártok képviselőit is arról, hogy milyen fontos a költségvetés egyensúlyi helyzete. Azonban ma is egy szemléletes példa volt arra, hogy ez a megközelítés meglehetősen szelektív több hozzászóló esetében, hiszen ugyanabban a hozzászólásban hallhattuk, hogy milyen fontos a költségvetés egyensúlya, és nem szabad rongálnunk, mondjuk, az első évben becslések szerint 20 milliárd forint kihatású változtatással - és azt a javaslatot, hogy az özvegyi nyugdíjak esetében még 30 milliárd forintot ki kellene adnunk, mert tulajdonképpen az milyen jó lenne.
Tehát nagyon örülök természetesen minden olyan véleménynek, amely felhívja a figyelmet a költségvetési összefüggések fontosságára, de ezek a vélemények igazából akkor megalapozottak, ha következetesek, tehát ha nem permanensen fogalmaznak meg más alkalmakkor nagyon sok javaslatot, amelyeknek jelentős költségvetési bevételt csökkentő hatása van. Csak példaképpen hadd említsem a tb-járulékokkal kapcsolatosan a 300 milliárdos csökkentési javaslatot, ami állandóan itt forog a Házban, vagy akár a kiadások tekintetében nem jönnek azok az önálló képviselői indítványok, amelyek szintén több tízmilliárdokat jelentenek. De természetesen tudom, hogy ezzel ezt a dolgot nem lehet elintézni, tehát szakmailag is szeretnék visszatérni arra, hogy valóban mekkora az a veszély, ami a költségvetésre leselkedik.
Először is azzal kezdem, hogy '98-ban a GDP 0,2 százalékáról van szó. Lehet, hogy nem jó ez a becslés, ez kétségkívül nagyon bizonytalan, de az biztos és világosan látszik minden számításunk szerint, hogy az egyes években ez legfeljebb a GDP 1 százalékát érheti el. Tehát azt kell mondanom, a dolog nagyságrendje meglehetősen visszafogott, mérsékelt.
Szeretném arra is fölhívni a figyelmet - és ezt a mellékelt kötetekben lévő számítások világosan mutatják -, hogy úgy látjuk, egy ilyen típusú központi költségvetési többlet eladósodással is a maastrichti kritériumokat teljesíteni lehet mindenféle extra költségvetési sanyargatás nélkül, sőt az elsődleges egyenleg tekintetében olyan 2 százalék körüli többlet már elégséges lesz számításunk szerint jövőre, és az ezt követő években elképzelhető, hogy még egy egész picit lejjebb megyünk. Tehát minden ilyen számítás szerint, amikorra azt el kell érnünk - de ez igazából olyan 2005 körül merülhet föl először -, addigra is úgy látszik, hogy semmiféle zavart ez a dolog nem fog okozni.
Arra is szeretném fölhívni a figyelmet, hogy ugyan látszólag itt egy tb-hiány betöméséről van szó a központi költségvetés részéről, végső soron azonban - erről majd később beszélek - itt tulajdonképpen a gazdaságba történő pénzpumpálásról van szó, ha szabad így fogalmaznom. Tehát ez kifejezetten abba az irányba mutat, amit minden hosszú távú államháztartási reform megfogalmaz, hogy az államháztartás kiadási szerkezetén belül is lehetőleg a fejlesztésekre a gazdaság részére rendelkezésre álló kiadási arányt kell növelni.
Végezetül vagy utolsó előttiként említenék egy nagyon fontos dolgot. Talán a vitáinkban itt sokszor leegyszerűsítjük az érveket. Nekünk igazából nem önmagában a költségvetési hiány szokott nagy gondot okozni, hanem az, hogy ezt csak külső megtakarítással lehet finanszírozni, vagyis a fizetési mérleg hiányát váltja ki. Ebben az esetben a konstrukció olyan: igaz, hogy egyfelől megjelenik a központi költségvetésben egy növekvő hiány, az államháztartásban egy növekvő hiány, de a másik oldalon, a nyugdíjpénztáraknál megjelenik egy többletmegtakarítás, amely megfinanszírozza ezt a hiányt. Tehát itt olyan jellegű hiánynövekedésről van szó, ami nem jár a fizetési mérleg romlásával. Éppen ezért azt kell mondanunk: erről az oldalról is úgy látjuk, hogy nem kell különösebben aggódnunk.
S még egy összefüggést említek. Persze tudjuk, hogy itt az átmenet okozza a hiányt, tehát ahogy beáll a rendszer és ahogy egyre többen már a második pillérből is kapják a nyugdíjakat, akkor ez az állandó hiánytermelődés már nem jelentkezik. A vitában fölmerült, hogy ma is az úgynevezett implicit államadósság, tehát a meglévő nyugdíj-kötelezettségekből következő államadósság a GDP több mint kétszeresét bőven meghaladja. Tulajdonképpen ez a hiány az ott meglevő hiány felszínre hozását jelenti. Tehát itt ugyan meg fog jelenni egy hiány és egy államadósság, de ott az a típusú adósságunk csökkenni fog. Összességében tehát azt kell mondanom, hogy ezt a kialakuló költségvetési hiányt elviselhetőnek, vállalhatónak, finanszírozhatónak látjuk.
A második kérdéskör a gazdasági növekedés ügye. Úgy gondolom, hogy itt teljes félreértés van a vita során. A nyugdíj-előterjesztés nem arról szól, hogy milyen lesz a gazdasági növekedés. Itt vettünk bizonyos gazdasági növekedési pályákat, és ezeken a pályákon mutattuk be, hogy mi az intézkedések hatása. Ezt lehet viszonylag magasabb, alacsonyabb vagy még dinamikusabb növekedési pályán bemutatni. Igazság szerint ez alapvetően nem befolyásolja az összefüggéseket, hiszen ha kisebb a növekedés, kisebb a reálbér, kisebb a nyugdíj is. Tehát nem ez a perdöntő az egész összefüggésrendszerben.
De ha már erről beszélünk, akkor azért azt gondolom, hogy kemény érvek szólnak az itt fölvázolt fő változat realitása mellett. Egyrészt hiszen - a vitában erről is szó volt - a magyar gazdaság '89 után még mindig 14 százalékkal alacsonyabban tart, mint akkor, tehát egyfajta helyreállítási periódus lehetősége van az ország előtt, mint ami Lengyelországban és egy darabig először Csehszlovákiában, majd Csehországban is látszódott. Tehát van egy ilyenfajta esélyünk is. Biztos, hogy az európai uniós csatlakozás jelent egyfajta növekedési impulzust, ez a legtöbb csatlakozó országnál így volt. Természetesen, ha hallgatom azokat az észrevételeket, amelyeket mondjuk, a másik oldalon ülő pártok meg szoktak fogalmazni, hogyha ők kormányra kerülnek, akkor milyen dinamikus növekedés lesz '98 és 2002 között, akkor úgy gondolom, erről az oldalról is nagyon nehéz megkérdőjelezni, hogy azok a növekedési számok, amelyek itt vannak, nem reálisak. Illetve, ha úgy gondolják, hogy nem reálisak, akkor becsületesen meg kell mondani, hogy ha a másik oldalon ülők fognak kormányozni '98-tól, akkor ők nem tudnak ilyen növekedést vállalni, hanem csak kevesebbet. De azt hiszem, ezt nagyon világossá kellene tenni.
Nagyon nehéz egyszerre kritizálni minket azért, hogy ez magas növekedés - ha úgy tetszik, ez nekünk egy prognózisunk, a pénzügy szakmai apparátusának prognózisa, hogy akármilyen kormány lesz '98 és 2002 között, vajon milyen növekedés fog kijönni. Ők így prognosztizálták. De szeretném aláhúzni, hogy nem ez a dolog lényege. Tehát nem az a nyugdíjreform megítélésének lényege, ez más összefüggéseken is múlik. Arra is szeretném fölhívni a figyelmet, hogy nem csatoltunk vissza erre a modellre bármiféle hatást a nyugdíjreform növekedést generáló hatásából. Mi úgy gondoljuk, hogy ilyen hatás van, de nem vettük figyelembe óvatosságképpen ebben a számításban.
Néhány mondatot arról beszélnék, hogy hogyan is működik ez a pozitív növekedésgeneráló hatás. Azt hiszem, ez sem egészen világos az eddigi vita alapján. A lényeg azon van, hogy hosszú távú megtakarítások jelentkeznek a magyar gazdaságban. Aki egy kicsit vállalkozások táján már tanyázott, az tudja, ez az egyik alapvető problémája a magyar gazdaságnak, hogy itt csak rövid távú pénzek vannak. Nem is nagyon lehetnek mások, hiszen a betétek általában egyévesek vagy még annál is rövidebbek. Nyilván a bankok rövid távú betétekből nem tudnak hosszú távú kihelyezéseket csinálni. A dolog lényege abban van, hogy ugrásszerűen megnő a hosszú távú megtakarítás a gazdaságban. Csak példaszerűen mondom, hogy mi mindent lehet ebből csinálni. Mondjuk, jelzálog-hitelintézetek által kibocsátott jelzálog-hitelleveleket lehet venni 10-15-20 évre, amiből például lakásépítkezéseket lehet finanszírozni vagy mezőgazdasági fejlesztéseket; mondjuk, autópálya-projekteket lehet ebből megfinanszírozni, és nem 10-12 éves külföldi hiteleket kell fölvenni, hanem 20 éves kötvényeket lehet lejegyezni; mondjuk, kockázatitőke-társaságokat lehet csinálni, befektetési alapokat lehet csinálni, ingatlanokkal lehet nagyon jó üzleteket csinálni; a tőzsdén megjelenő új részvényeket, a tőkeemelés formájában megjelenő részvényeket meg lehet vásárolni - és folytathatnám. Nagyon világos, hogy ezeket a hosszú távú befektetési lehetőségeket pénzzel finanszírozni tudja.
Sőt arra is szeretném fölhívni a figyelmet, hogy még az államháztartás finanszírozásában is lényeges előnyökkel jár. Példaszerűen: ha mi, mondjuk, ki tudnánk menni 12 éves állampapírokkal, mert van rá kereslet, vannak ilyen 12 éves pénzek, annak nyilván a fix kamata ma lenne, mondjuk, 6 százalék, és nem 20 százalékkal kellene éves papírokkal finanszírozni a költségvetést.
(12.30)
Ha valaki ezt végigszámolja, akkor világosan látja, hogy még ilyen értelemben is pozitív hatással van a dolgokra, sőt minden ilyen hosszú távú papír a várakozásokra is nagyon lényeges hatást gyakorol. Nem arról van szó tehát, hogy közvetlenül össze kell láncolni ezt az alapoknál jelentkező megtakarítást a hiánnyal - eszünk ágában nincs -, hiszen ez majd a nagy tőkepiaci mozgásrendszerben valahogyan találkozik. De ennek egy része nyilván közvetlenül is a hosszú távú állampapírpiacra be tud kerülni.
Teljesen világos, hogy a magyar gazdaság tőkehiánnyal küszködik, teljesen világos, hogy jelenleg a külföldi befektetők óriási extraprofitokat tudnak zsebre tenni, ha másként nem, a magyar tőzsde alakulásán lehet látni. Most pontosan arról van szó, hogy '98-tól ezt a lehetőséget kinyitjuk a létrejövő magyar nyugdíjpénztárak előtt is. Tehát én azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos összefüggés, amit talán nem kellene figyelmen kívül hagyni.
Azt meg őszintén szólva egyszerűen nem értem, ma a rádióban hallottam egyik képviselő úr nyilatkozatát, miszerint ez a pénz külföldre fog kimenni. Benne van a törvényben, hogy maximum 2002-től 30 százalék mehet külföldre, tehát 70 százaléknak itt kell maradnia, és az első két évben pedig egyáltalán nem mehet ki semmi. Tehát ebből következően ezek a megállapítások, azt gondolom, nem állják meg a helyüket. (Dr. Kis Gyula József: A Közös Piac mit szól ehhez?)
Nagyon röviden két másik összefüggésről: a vitában többen említették, hogy ezek a pénztárak rendkívül magas költségekkel fognak dolgozni. Azt gondolom, erre a gyakorlat világosan rácáfol, hogy nem egészen így van; mármint abból a szempontból mondom, hogy nem egészen így van, hogy ez hátrányos, elviselhetetlenül magas lenne a leendő pénztártagok számára. Világosan látszik, hogy az önkéntes nyugdíjpénztáraknál - mondjuk, tavaly - legalább 3 százalékos nettó reálhozam jelentkezett. Tehát ennyivel magasabb volt, amit ráírtak az egyes emberek számlájára az inflációhoz képest. A nemzetközi összehasonlítások is világosan mutatják, mondjuk, tíz évet nézve, hogy ez a nettó reálhozam 4,4 volt például Svájcnál és több mint 10 százalék Írországnál. Tehát világosan lehet látni, hogy igenis nagy eséllyel olyan hozamok fognak itt is keletkezni, amelyek kedvezőek. Azt is hozzá kell tenni, hogy persze, viszonylag nagy a költség az induláskor, de ahogy ez a dolog egyre inkább felfejlődik, relatíve a költségek mérséklődnek; a piacon - már erről is szó esett - azt is lehet látni, hogy sok helyen fix díjakat is alkalmaznak, ami még inkább a relatív arányokat tudja mérsékelni.
Itt nagyon kemény verseny lesz nyilvánvalóan, van egy nettó minimális hozamkövetelmény, amit az egész rendszer ki fog kényszeríteni. Emögött indirekten benne van, hogy ezeket a mindenféle vagyonkezelési és egyéb költségeket nem lehet az égbe felvinni. Én őszintén szólva úgy gondolom, hogy ezen még persze vitatkozhatunk tovább, tehát ha most valaki azt mondja, hogy tegyünk be még további biztosítékokat, valamiféle szabályozást - mondjuk, arra, hogy ha úgy tetszik, hatósági árformába sorolni bizonyos díjakat -, én nem mondom, hogy ez feltétlenül jó, de azt sem mondom, hogy feltétlenül rossz. Lehet ezzel foglalkozni. A dolog lényege, hogy önmagában a piaci mechanizmus úgy működik, hogy ez erősen korlátot szab annak, hogy itt miféle költségelszámolás lehetséges az alapok, a pénztárak működtetésével összefüggésben.
Végezetül nagyon röviden a pénztárak kötelezőségéről: azt gondolom, hogy nekünk elsősorban a dolgot mégiscsak úgy kellene közelíteni, ahogy ennek az országnak a lakói közelítik, és ők nem ideológiai alapokon szokták közelíteni, hanem úgy, hogy bizony az a nyugdíjjárulék kötelező, mert kötelező befizetni. A kötelezőség igazán ezen a ponton jelentkezik. Természetesen felvethető a kérdés, hogy miért van így. Mondhatnánk azt is, hogy mindenki gondoskodjon magáról. Természetesen egy európai állam ezt nem akarja mondani, de vannak olyan távol-keleti országok, ahol ezt mondják. Mi nem akarjuk mondani, de azt gondolom, hogy igazából ez a Rubicon, hogy kötelező-e vagy nem. Ha már egyszer kötelező, utána már egy alkérdés, hogy most milyen típusú bizonytalanságokkal keletkezik ebből a rendszerből valamiféle nyugdíjjogosultság; azzal a bizonytalansággal, hogy bekerül egy feljavított felosztó-kirovó rendszerbe, vagy azzal a bizonytalansággal, hogy bekerül egy tőkefedezeti rendszerbe. Teljesen világos, hogy számos ország úgy döntött, ezt a kötelezettséget rója a polgáraira - nem olyan nagyon régen talán Svédország, 90 százalékos parlamenti jóváhagyással, de számos más ország is. Tehát ebben semmilyen rendkívüli nincs nemzetközi hasonlításban sem, hogy egy ilyen kötelezettséget javasoljunk.
Ha most belegondolunk az egyes emberek sajátos problémájába, én azt gondolom, az ő számukra sem rossz ez a választás. Őszintén szólva, ha valaki elolvassa azokat a számokat, hogy, mondjuk, '95 elején minden ötödik magyar állampolgár volt 60 éven felüli, és 2050-ben minden harmadik magyar állampolgár lesz 60 éven felüli, akkor azért az ember kezd egy kicsit aggódni, hogy a felosztó-kirovó rendszerbe beadott pénze után következő jogosultságát valóban akkor majd sokkal kevesebb járulékfizető mellett az állam ki tudja-e fizetni, vagy nem tudja kifizetni.
Ez a típusú kockázata nincs akkor, ha tőkefedezeti rendszerben van. Ott megnyílnak más kockázatok, ezt nem vitatom, de más típusú kockázatok, eme kockázat ellen őt a dolog védi. De összességében persze ezt a kötelező-önkéntes dolgot sem kellene talán túlhajtani, hiszen az indulásnál egyértelműen arról van szó, hogy az emberek óriási többsége számára választási lehetőség van, milliós nagyságrendben emberek választhatnak, hogy melyik rendszert akarják. Akikre nézve kötelező, azok csak a pályakezdők, akiknek viszont minden számítás szerint egyértelműen előnyösebb ezt a kombinált rendszert végigkövetni, mintsem a másik rendszerben maradni.
Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Ezeket a gondolatokat szerettem volna a vitában felvetni, természetesen azzal az igénnyel, hogy további információkat, véleményeket adjak a vita folytatásához.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)
