MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselőtársaim! Számomra is nagy öröm, hogy Hedvig szent lett. Külön öröm számomra, hogy egy olyan Anjou királylányról van szó, aki bizonyos mai terminológiák szerint idegen volt ebben az országban. Azt gondolom, a Szent István-i hagyomány, e nép befogadóképessége könnyedén, baj nélkül egy máshonnan jövő embert magyar szentté avat. Ez, azt gondolom, sokaknak példa lehet ma is.
Ha már a szentekről beszélünk, Keresztelő Szent Jánossal kapcsolatban gyakran elhangzik - szerintem pontatlanul - az idézet, hogy "pusztába kiáltott szó" -, és ez nagyon nem mindegy. Egy prédikáció, ha pusztába kiáltott, akkor a mi értelmezésünk szerint felesleges beszéd. Azonban ha nem tévedek, az írás azt mondja, hogy "pusztába kiáltó szó", amelyik azt jelenti, hogy tiszta, jó levegőben akadály nélkül, messzire terjed a hirdetett ige. Miért mondom? Azt hiszem, alapvető kötelessége minden képviselőnek, hogy ezekről a törvényekről, amelyekről most vitatkozunk, s amelyek nemcsak a jelent, hanem 50 évre a társadalom sorsát határozzák meg, olyan sűrűn és annyi helyen, ahol lehet, hirdessük, mondjuk - aki vállalja azt, hogy miért, aki nem, érveljen -, hogy a társadalom megismerje, és ezáltal a döntést reményeim szerint helyeselje.
Nagyon sok minden elhangzott már a vitában pro és kontra; számomra igazán - talán nem meglepő - értelmes módosító javaslatokról éppen az a két kormánypárt beszélt, amelyek végül is az előterjesztés mögött állnak. Ez talán nem véletlen. Nem véletlen azért, mert nagyon jól tudjuk, hogy ezt a törvényt nem lehet halasztani, ezt meg kell tenni, minden év késésért a jövendő fog fizetni. Bibó István, akit mostanában ritkábban idézünk, egyszer azt mondta, hogy szociálisan érzékeny nem akkor egy politikus, ha részvétet érez az elesettek iránt, hanem akkor, ha olyan gazdaságpolitikát folytat politikusként, mely lehetőséget ad a leszakadottak vagy gyengébb helyzetben lévők helyzetének javítására. Azt gondolom, semmi mást nem csinálunk, mint ennek a bibói alapigazságnak próbálunk eleget tenni akkor, amikor megítélésünk szerint a társadalom egy lassú fejlődés előtt áll; legelső lépésként ahhoz az adóssághoz nyúlunk, amellyel öt évtizede tartozunk a társadalomnak.
Érdekes dolog - és nem kötekedni akarok - az ellenzék érvelése. Egyik oldalról megkérdőjelezik azt, hogy növekedés előtt állunk; másik oldalról olyan elvárásokkal bombázzák a beterjesztőket, amelyek egy sokkal nagyobb növekedés esetén sem megvalósíthatók jelen pillanatban. Ha ezt az ellentmondást fel tudják oldani - lelkük rajta. Én nem tudom.
Másik dolog: folyamatos előrelépés nyilvánvalóan kell, szükséges. Ha már az előbb szentekről volt szó, eszembe jutott a Szentírás. Abban a sajátos, kellemetlen, szomorú helyzetben van hazánk, hogy nem az egyiptomi hét bő év után jött a hét szűk év, hanem mondjuk úgy, hogy 1985 óta folyamatos szűk évek után talán az első év, amikor ha nem is a bőség éve jön, de kezd a kalász egy kicsit kitelni, és talán már a tehenek bordáit sem lehet annyira látni.
(8.30)
A mai álomfejtők, József utóda, akiket úgy hívunk, hogy gazdaságkutatók, társadalmi hovatartozástól függetlenül egyértelmű javulást mutatnak. Azt gondolom tehát, talán többet nem kell indokolnom, hogy most kell megtenni.
Még egy apró észrevételem lenne, és ez már egy kicsit kötekedés: megkaptuk az egyik oldalról azt, hogy ez kampányfogás; a másik oldalról azt, hogy nincsenek meg a feltételek. Ne feltételezzék, tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, hogy annyira szamarak lennénk, hogy ha nem éreznénk kötelező sürgetésnek, hogy ezt megtegyük, és nem éreznénk emögött a gazdaság lehetőségeit, akkor bedugnánk a fejünket a hurokba. Azt gondolom, valamivel logikusabb érvelést szívesen hallanék magunk ellen.
Nagyon sok minden elhangzott a javaslatokkal kapcsolatban pro és kontra is. Egyetlen embert nem hallottam ebben a Házban, aki azt mondta volna, hogy tökéletes. Ezzel szemben kétféle megközelítést találtam: az egyik az, hogy nem igazán jó, a lehetőségekhez képest igen, és nem lezárt törvény, nem a tízparancsolat, és az idők folyamán ahogy felmerül az igény, ahogy a lehetőség engedi, javítunk rajta; a másik érv az volt, hogy ebben semmi nem jó. Lelke rajta annak, aki így gondolja.
A múltkor két dolgot mondtam, és most szeretnék még egyszer visszatérni rá, miután kicsit általános és igazából új érveket nem tudok mondani, mert tulajdonképpen minden elhangzott. Három nagyon fontos területe van ennek a törvénynek, amely bizonyos időt ad számunkra, hogy a társadalmi igazságosságnak, a szociális érzékenységnek, a keresztényi felebaráti szeretetnek eleget tegyünk. Az egyik ilyen az a bizonyos különleges munkakörülmények között végzett munka, ami nekem mindig is szívügyem volt. Általában azt szokták mondani, hogy a bányászok, de nemcsak a bányászok tartoznak ide. Amikor a törvénytervezet 2000-ig kitolja a törvény módosítását, akkor tulajdonképpen egyrészt egy nagyon humánus meggondolásból indul ki; másrészt lehetőséget kínál arra, hogy ne csak az érdekvédelemmel, ne csak az érintettekkel, hanem azzal a társadalmi közeggel is megossza a gondot, amelyik mondjuk 2000 környékén ezeket az embereket megilleti. Nagyon-nagyon hiszem és remélem, hogy az akkori parlament kellő méltányossággal fogja kezelni azokat a 25-30 nagyon kemény évet nagyon nehéz körülmények között ledolgozó embereket, hogy korábban szerzett jogaikat, amelyek most már betegségben és egyébben köszönnek vissza, ne veszítsék el. Ez az egyik - remélem, hogy így lesz.
A másik: hiányérzetem van. Azt hiszem, hogy ezzel a csomaggal együtt valamilyen módon az esélyegyenlőségi törvényt elénk kellett volna hozni. Azt hiszem, bárki a saját környezetében, az emberek között járva, élve az életét, találkozik nehéz helyzetben lévőkkel: vakokkal, süketekkel, mozgássérültekkel, szellemi fogyatékosokkal. Ha az ő esélyüket igazában felelős módon nem teremtjük meg törvényben, nem adjuk meg azt az esélyt, hogy megéljék az értelmes emberi életet, akkor megkérdőjelezem azt, hogy vajon annál az európai asztalnál, ahová most úgy érezzük, hogy visszamegyünk, mert elbitangoltak, a legfontosabb ajánlólevelünket fogjuk elveszíteni. Nevezetesen azt, hogy a magyar társadalom, a magyar politika, a magyar parlament humánusan gondolkozik ezeréves európai hagyományainknak megfelelően.
A másik örömöm, gondom a rokkantakkal kapcsolatos ügy. Nagyon örülök, hogy a kormány - belátva, hogy ez egy átfogó rendezést kívánó kérdés - nem most terjeszti be, hanem kapunk erre másfél évet. Nagyon kérek mindenkit - elsősorban természetesen a kormányt, de a képviselőtársaimat is -, hogy összetetten kezeljük a kérdést. Egyetlen rossz lépés ebben az esetben helyrehozhatatlan károkat okozhat. Amíg nem látszik biztosan a háziápolás megoldási lehetősége; amíg nem látszik biztosnak a rehabilitáció orvosi és elhelyezkedési ügye; amíg nem látszik biztosnak, hogy bizonyos sérüléseket oly módon lehet javítani, hogy utána a munkaerő értéke növekszik; amíg nem látszik biztosnak, hogy nem sértünk-e meg egyetlen embert is ezzel - azt gondolom, ezt a törvényt nem lehet előterjeszteni. A szándékok nemesek. Van másfél évünk rá. Arra kérek mindenkit, hogy nagyon-nagyon körültekintően tegye, mert ép embert meg lehet sérteni, mi könnyebben tudunk reagálni, változtatni; sérült embereket - akik lehetnénk mi is - nehéz helyzetbe hozni, nem humánus, és azt hiszem, nem is hozzánk illő.
Nem akarom az időm teljes egészében kihasználni, mert gondolom, lesznek, akik még a részletekről beszélnek. Gorkij az Éjjeli menedékhelyben valahol azt írja, hogy tisztelni kell az embert, nem sajnálni. Hadd tegyem hozzá, hogy a sajnálat megaláz, a nehéz helyzetet még nehezebbé teszi. A tisztelet, a szeretet ablakot nyit arra, hogy teljes életet éljen valaki. Azt gondolom, hogy ha egy társadalom képes erre, ha a politikusai, akiket felelősséggel ide küldtek, ennek a szellemében dolgoznak, akkor Vörösmartyt idézve - hogy a hölgyek se maradjanak ki -: ha ezt megtettük, akkor ez jó férfi- és jó női munka, "jó mulatság" volt.
Köszönöm szépen. (Taps.)
