DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA
DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA
DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Kereszténydemokrata Néppárt és annak frakciója nem támogatja a kormány nyugdíjreformját, mert nem tartja indokoltnak egy reformnak nevezett, holott tulajdonképpen egyetlen elem, a tőkefedezeti koncepció ilyen sietséggel való átverését a parlamenten, amely - véleményünk szerint - nem a társadalom széles rétegeinek az érdekeit képviseli. Ehhez a sietséghez képest a kormány nyolc hónapos késéssel benyújtott nyugdíjtörvénycsomagja a jelenlegi nyugdíjrendszer alapvető reformját tartalmazza.
A benyújtott tervezetből azonban nem derül ki, hogy mi az a problémahalmaz, amelyet ez a reform meg akar oldani. Azt természetesen valamennyien tudjuk, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer hosszabb távon súlyos problémákkal küzd, és azt is tudjuk, hogy ezek a problémák több forrásból származnak - a kormánnyal ellentétben. A legsúlyosabb probléma a demográfiai helyzet kritikussá válása, az, hogy a nyugdíjba vonuló generációkat egyre kisebb létszámú aktív korosztályok váltják fel, és ez önmagában és hosszabb távon drámai mértékben rontja az aktív-nyugdíjas arányt. Továbbá hogy 1989-től napjainkig több mint egymillió járulékfizető vált ki - nem önszántából - a társadalombiztosítási rendszer befizetői közül, tehát tartós a munkanélküliség.
Hogy a gazdaság szerkezetének változása, azaz az a tény, hogy a munkavállalói státusból egyre nagyobb tömegek váltak önfoglalkoztatottakká, megteremtette annak széles körű lehetőségét, hogy jelentős tömegek meneküljenek ki a járulékfizetési kötelezettségek alól - erre persze ösztönzi is őket a túl magas járulék mellett a szolgáltatások, a reáljövedelmek csökkentése és a kiszolgáltatott helyzetben anyagi biztonságuk hiánya is -, hogy az elhúzódó gazdasági válság a reálértékben amúgy is csökkenő járulékbefizetések mennyiségét még inkább tovább csökkentette.
A kereszténydemokraták véleménye szerint a fenti válságforrások érdemi kezelése nélkül a nyugdíjrendszer tényleges reformja elképzelhetetlen. Ehhez azonban meg kell határoznunk azt is, hogy egy hosszú távra szóló nyugdíjreformnak milyen célokat kell szolgálnia. Véleményünk szerint ezek a célok a nyugdíjrendszer finanszírozhatósága, értékálló nyugdíjak garantálása a jelenlegi és a jövő nyugdíjasai számára, és egy igazságosabb rendszer megszerkesztése.
(11.30)
Mert bármiféle nyugdíjrendszer átalakításának csak akkor van értelme, ha az a fenti célokat szolgálja, és az új rendszer legalább mérsékli a finanszírozhatatlanná vált régi rendszer csődjéhez vezető alapvető okokat.
Mit tartalmaz ezzel szemben a kormányzat előterjesztése? A kormányzati csomag sajnálatos módon éppen az érdemi problémák gyökereihez nem nyúlt. Nem ad választ alapvető kérdésekre, például a hosszú távú finanszírozhatóságra, a nyugdíjak értékállóságának garantálására, a demográfiai katasztrófa javítását szolgáló elképzelésekre.
Az természetes, hogy a törvényjavaslatokat háttérszámításokkal, hatástanulmányokkal szükséges alátámasztani. Igaz, hogy most több kötet hatástanulmányt kaptunk mind a kormány, mind a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat részéről, amelyek azonban például a társadalombiztosítás és az államháztartás hiányát több tízmilliárdra tehetően igen eltérően prognosztizálják. Most akkor kinek higgyünk? Lehet, hogy ilyen rövid idő alatt irreális elvárás lenne komoly ellenőrző számításokat várni, de az biztos, hogy mind a reálhozamokra vonatkozóan, mind az egyéb makroökonómiai összefüggésekre rendkívül merész vállalkozás volt több mint 50 éves időtartamra előbecsléseket készíteni. Az egyéni életútszámítások eredményei papíron lehetnek igen meggyőzőek. De hol lesz már ez a parlament, ez a kormány, ez a generáció, amikor a tényadatokkal majd valakinek, valakiknek szembesülniük kell? Azokat a feltételezéseket ugyanis, amelyekre épül, senki nem tudja ma sem ellenőrizni, sem garantálni. Kivételt képez természetesen ez alól az 1998-as nyugdíjemelés mértéke, amelyre miniszterelnök úr naponta vállal garanciát - de hát mindannyian tudjuk, '98 a választások éve.
A tőkefedezeti rendszer bevezetésének szükségessége az államháztartás helyzetéből fakadóan mint egy kényszer-megtakarítás jelenik meg a számításokban, hogy kiegyenlítse a háztartások és részben a gazdálkodók prognosztizált megtakarítási hajlandóságcsökkenését.
A világ nagyon sok országában, Európában is valóban súlyos gondokkal küzdenek a társadalombiztosítások, és sok helyen keresik a megfelelő reformlépéseket. Németországban például a finanszírozási gondokat új munkahelyek létesítésével, a felosztó-kirovó rendszer korszerűsítésével oldják meg. Tudjuk, az európai nyugdíjrendszerek gondjait is elsősorban a demográfiai folyamatok okozzák: alacsony a termékenység, nő az átlagos élettartam. Ez nálunk azért rosszabb, hogy tartósan alacsony születésszámok, tömegesen rossz egészségi állapot, korai keresőképtelenség mellett jelentős az aktív korú halálozások aránya is. Az utóbbi évtizedekben pedig csökkent a születéskor, de nem a nyugdíjkorhatáron még várható élettartam is. És bár néhány európai országban valóban felvetődött a tőkefedezeti rendszer bevezetésének a gondolata, azt mindenütt elvetették. Egyetlen európai országban sem vezették be.
Kérdés azonban, hogy nálunk csak a tb finanszírozhatóságáról van- e szó, vagy legalább ekkora, ha nem nagyobb súllyal esik latba a költségvetés finanszírozásának a kérdése, az állampolgári megtakarítások e célból való kikényszerítése. Mi más lenne erre ennél alkalmasabb, mint egy intézményi befektető csoport, amelyik bombabiztos államkötvényekbe szívesen fektet be? Hiszen a biztonság szempontja még a hozamokat is meg kell hogy előzze náluk, viszont 20-40 évig biztos, nem kérik vissza a pénzt. Így a mai és a holnapi államháztartási hiányok továbbgörgethetők, finanszírozhatók lesznek.
Persze a javaslatok azzal érvelnek, hogy a megtakarítások forrást jelentenek majd a vállalkozói szektor számára is. Igen, ha teljesen biztonságosak lesznek a papírok, ha a vállalkozó szervezetek fejlődése stabillá válik, ha a kincstár nem szívja el a megtakarításokat a továbbiakban előlük. Ha, ha, ha, csupa ha.
A magyar társadalom megtakarítási hajlandósága ebben a formában, azaz a hosszú lejáratú megtakarítások növekedése az elmúlt három év tapasztalata alapján csak masszív ösztönzéssel - személyi jövedelemadó kedvezmény, munkáltatói hozzájárulás - volt elérhető. És még így is csak mindössze 20 milliárd forintra növekedett az önkéntes nyugdíjpénztárak vagyona e három év alatt, ami a GDP 1997. évi összegének mindössze 2 ezreléke! A kötelező nyugdíjpénztár bevezetése a tervek szerint már az első évben meghozza ezt a megtakarítási szintet, s a számítások szerint tíz év múlva a háztartási megtakarítások egynyolcadát, 2040-ben pedig már egyharmadát teszi ki.
A belső megtakarítások növekedése a további makrogazdasági mutatókra is jótékonyan hat, mondják, hiszen a számítások szerint a krónikusan deficites folyó fizetési mérlegünk is pozitívba fordul át. Azért legalább mi ne higgyük a kormánynak el azt, hogy ez a választott lépések, reformok sikertörténete lesz! Hiszen a társadalombiztosítás kiadási oldala is ugyancsak megcsappan addigra, sőt, a költségvetés számos más rovata is meg fog könnyebbülni: kevesebb gyerek lesz, arra kevesebb szociális és oktatási kiadás kell; mivel kevesebb lesz az aktív lakosság száma is, még azonos munkanélküli ráta mellett is csökkenni fognak abszolút számban a munkanélküliség enyhítésével kapcsolatos költségvetési terhek.
Szóval, kevesebben leszünk - és itt szeretnék megállni. Medgyessy pénzügyminiszter úr expozéjában a nyugdíjreform szükségességét és sürgősségét Széchenyi-idézettel támasztotta alá: "Mindig csak azon kötelességekről szólunk, amelyekkel szüleinkhez köttetünk, azokról soha vagy ritkán, amelyekkel gyermekeink iránt tartozunk, holott ezek még szentebbek." Milyen kár, hogy ezen idézett gondolatot a kormány nem a Bokros-csomag benyújtása előtt vállalta fel, akkor talán elkerülhető lett volna, hogy 1996-ban már csak alig 100 ezer gyermek született, és 70 ezer volt az abortuszok száma. Egyszóval, kevesebbek leszünk, közli száraz tényként ezt a törvénytervezet, holott ez a közel 20 százalékos népességcsökkenés egy tatárjárás, törökdúlás, Amerikába kitántorgás vagy világháborús emberveszteségeink nagyságrendjébe tartozik. És ez még nem a vég! Hisz a gyermeklétszám várható csökkenése 30 százalékos, a munkavállaló korú népességé csak 25 százalék körüli, a csökkenési tendencia tehát tovább folytatódik.
A demográfiai trendek láttán jogos a kérdés: ki fogja működtetni a vagyont, megtermelni azt a jövedelmet, melyből az egyéni számlás tulajdonosok tömege a járadékát megkapja, sőt részben e vagyont föl is éli? El lehet ütni persze a választ azzal, hogy majd nagyobb lesz az élőmunka hatékonysága. A közelmúlt német, francia vagy angol példái azonban nagyon jól mutatják, hogy ott is vendégmunkások millióira volt szükség a nemzeti vagyon működtetéséhez, ami számos további társadalmi probléma generálója, hogy csak a transzferek növekedésére utaljak, és másról most ne is beszéljek. A drámai népességcsökkenés mellett nem mehetünk el passzív közönnyel! Nem lehet az a válasz, hogy szociálpolitikára, gyermek- és családtámogatásra egyszerűen nincs pénz a költségvetésben. A társadalombiztosítás a legátfogóbb szociális háló, minden állampolgár minden életszakaszában ezer szállal kötődik hozzá. Tenni kell, és tenni is lehet ennek keretében a fenti probléma mérsékléséért!
Érdemes föllapozni a törvénycsomag B mellékletének két fejezetét. Ebben a KSH "Társadalmi jövedelmek, a háztartások szociális helyzete 1996" című elemzése található. Köszönetet szeretnék mondani készítőinek, dr. Zafir Mihálynak és Keszthelyiné Kobzos Katalinnak, megérdemlik, hogy nevük itt említésre kerüljön e Ház előtt. A tanulmányból néhány idézetet szeretnék mondani:
Az aktív háztartások mintegy 40 százalékában nincs gyermek. A gyermek nélküliektől a gyermekek számának növekvő sorrendjével haladva a háztartások helyzete egyre kedvezőtlenebb. És beszéljenek itt a számok: az egy főre jutó személyes nettó havi jövedelem 1996 első háromnegyed évében az egyszemélyes háztartásokban 35 400 forint, a gyermek nélküli aktív háztartásokban házastársi vagy élettársi kapcsolat esetén 22 200, míg a háromgyermekes háztartásokban csupán 12 000 forint volt. Kétszeres-háromszoros előnyben vannak a gyermektelen háztartások. A gyermekes háztartásokban húst és halat fejenként csak körülbelül felét fogyasztják, mint a gyermektelen háztartásokban, zöldségből, gyümölcsből hasonló az arány, a tejről ne is beszéljek. Ha ezt mint egyéni problémát tekintjük, akkor Csokonai után szabadon mondhatjuk: az is bolond, aki gyermeket vállal Magyarországon - hiszen még elemi szükséglet kielégítésében is hátrányt szenved a gyermektelenekkel szemben. Mivel az egyszemélyes aktív háztartások vannak a legelőnyösebb helyzetben, érthető, hogy mind kevesebben vállalják magukra a házastársi együttélést, ezen belül a gyermeknevelés kétségkívül kötelezettségeket is eredményező állapotát.
Erre a helyzetre ez a jelenlegi nyugdíjreform-tervezet még csak rá fog erősíteni. Még az általános, generációk közötti szolidaritás is egyharmadával gyöngül az eddigiekhez képest; a generáción belüli szolidaritás pedig gyakorlatilag teljesen megszűnik. Az egyén annál többet képes megtakarítani, minél kevesebb társadalmi kötelezettséget vállal, azaz ha nem vállal gyermeket az egyén, aktív életében is jobban él, és nyugdíjas korára a kötelező rendszereken kívül is képes lesz az egyéni biztonságát megteremteni. Kifizetődő tehát az önzés, a törvényileg is megtámogatott egoizmus. Ez a reform egy igazságtalan rendszert még igazságtalanabbá tesz, újból megcsúfolva a "reform" szó eredeti, jobbító értelmezését. Ezt a nyugdíjcsomagot így, ahogy van, felelős magyar országgyűlési képviselő elfogadni, támogatni nem tudja.
(11.40)
Ne értsük félre: tisztában vagyunk azzal, hogy a hosszabb távú előrelátást célzó törekvések messzemenően indokoltak. Valóban jó lenne, ha az egyes állampolgárok hosszabb életszakaszban gondolkodva, az öngondoskodásra is alapozva hoznák meg egyéni döntéseiket. A társadalom azonban nem tekinthető az egyének puszta összegének, s ez a reformcsomag erről elfeledkezni látszik: csak az üzleti biztosító szemlélete hatja át, amely szerint bemegyek és kötök egy biztosítást magamra. Nem veszi figyelembe, hogy nem vagyunk egyformák, hogy nem mindnyájunknak lehet gyermeke, családja, hogy nem mindnyájan egyformán vagyunk alkalmasak gyermekvállalásra és -nevelésre, de mindnyájunknak szüksége van a következő generációra, és ezért mindnyájunknak kell vállalni az ezzel járó terheket - ha különböző formában is.
Szükséges tehát néhány elvi kiegészítés, illetve módosítás a csomaghoz, hogy az előző mondatban foglaltak, vagyis a társadalmi szolidaritás minimuma legalább érvényre juthasson benne.
Kevésnek tartjuk, amit a javaslat a gyermekek utáni szolgálati idő beszámítása terén tartalmaz. A javasolt beszámítás egyrészt kevés, mert mindkét szülőnek kell vállalnia az áldozatot, s méltányos lenne, hogy mindketten részesedjenek a szolgálati idő beszámításában. Ez a kedvezmény egyébként is évtizedekkel későbbi előnyökkel kecsegtet, amit meg is kell érni vagy élni. Hatásában mindenesetre kedvezőbb lenne, ha nem szolgálatiidő-beszámítást, hanem korkedvezményt jelentene a felemelt nyugdíjkorhatárhoz képest, de még eredményesebb és gyorsabban ható ösztönző lenne, ha például bizonyos járulékmérték-csökkentés mindkét szülő esetében jelentkezne. Ez ráadásul komplex pozitív hatásokkal járna, mert kiegyenlítené vagy mérsékelné azt a hátrányt, amelyet a gyermekes anyák munkavállaláskor rendre elszenvednek gyermektelen nőtársaikhoz vagy a férfiakhoz viszonyítva.
A kedvezményeket a felnevelt gyermekek számán túl a gyermekek iskolai végzettségétől is függővé lehetne tenni, hisz az oktatás ma már jelentős megterhelést jelent a szülők számára; ugyanakkor láttuk, hogy a jövőben egyre nagyobb vagyonok működtetését kell a megfelelő jövedelemtermelésre képes utódokra bízni, s teljesen bizonyos, hogy ez magasabb képzettséget igényel. Méltó és társadalmilag igazságos, hogy aki a társadalom számára - nemcsak önmaga számára - ilyen utódokat nevel, azt a társadalom elismerje és méltóképpen honorálja.
Ezen túlmenően pénzügytechnikai kérdés a törvénycsomag tartalma, amelyhez röviden néhány észrevételt teszek, a többit majd a képviselőtársaim.
A H/4292. számú országgyűlési határozati javaslat indoklásának 7. pontja szerint a korábbi országgyűlési határozatot, a 60/1991.-t azért kell hatályon kívül helyezni, mert a tb-rendszer reformjának koncepciójától az új rendszer úgymond alapvetően eltér. Kár úgy feltüntetni, mintha az előző Országgyűlés teljesen helytelen irányokban kereste volna a megoldást, hiszen ott is a háromlépcsős rendszer, az öngondoskodás kiterjesztése volt a cél, még ha nem is kötelező jelleggel. Mi, kereszténydemokraták, továbbra is a háromlépcsős nyugdíjrendszer mellett állunk ki, melynek első eleme egy egységes összegű nemzeti alapnyugdíj; a második eleme az aktív életszakasz keresetéhez és a befizetett járulékokhoz igazodó igazságosabb nyugellátás; a harmadik pedig az önkéntes kiegészítő biztosításban szerezhető ellátás. Jó lenne, ha az Országgyűlés a magyar nemzet, a magyar társadalom érdekét kívánná szolgálni mindig és mindenkor, és nem a kormányok szavazógépezetének szerepére redukálódna. Ez esetben megfontolandó, hogy jobban hangsúlyozzuk a folytonosságot az előremutató javaslatokban, országgyűlési határozatokban.
A T/4294. számú törvényjavaslatnál a nyugellátások évenkénti rendszeres emelése kapcsán a 62-63. §-ok azt irányozzák elő, hogy egy alkalommal, január hóban a tervezett fogyasztóiár-növekedéshez és a várható reálbér- vagy nettó átlagkereset-növekedés vagy a tervezett országos bruttó átlagkereset-növekedés valamilyen kombinációjához kell igazítani az emeléseket. Túl sok itt a "tervezett" szó, ami nagyfokú bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot visz a rendszerbe. Gondolt-e valaki arra például, hogy januárban miből és ki előlegezi meg azt az emelést, amire talán várhatóan az év folyamán emelkedő bérek alapján folyik be a fedezet? A kormányzat által javasolt megoldás, azaz a magán-nyugdíjpénztárak bevezetése semmilyen problémát nem old meg önmagában. Nem világos, hogy az amúgy kevés forrást két zseb között megosztva vajon mitől gyarapodnak majd azok. Az pedig fölöttébb gyanús, hogy a kormányzat előterjesztésének A melléklete a magán-nyugdíjpénztárak propagandaanyagát tartalmazza.
A kormányzati előterjesztés mélyen hallgat az áttérés költségeiről, arról, hogy az új rendszer beérésének idején a felosztó-kirovó rendszernél jelentős hiány keletkezik. Tisztázatlan, hogy e hiány pótlása milyen forrásból fog történni. Amennyiben az új nyugdíjpénztárak forrásai használódnak fel e célra, akkor nem fog megvalósulni az ígéret, hogy a nyugdíjpénztáraknál keletkező források a beruházásokat és a tőkepiacot fogják élénkíteni. Amennyiben adóemelésből vagy más költségvetési forrásból történik a felosztó-kirovó rendszer forráshiányának pótlása, akkor lényegében nemhogy csökkenne a társadalom átlagos terhelése, de még növekszik is. Arra pedig még gondolni sem merünk, hogy netán hitelfelvételből vélné a kormányzat a forráshiányt pótolni.
A tervezet adós marad a nyugdíjalapoknál keletkező források befektetési lehetőségeinek precíz szabályozásával is. Amennyiben ugyanis a nyugdíjalapok forrásait külföldön is befektetheti - ez ügyben lobbyzik az előterjesztés A melléklete -, akkor a magyarországi beruházások és tőkepiacok élénkülése csupán illúzió marad.
Érdemes megvizsgálnunk azt a kérdést is, hogy kiket hoz kedvezőbb és kiket hoz kedvezőtlenebb helyzetbe az új nyugdíjreform. Még a kormányzati előterjesztés elnagyolt számításaiból is nyilvánvaló, hogy a tervezett nyugdíjrendszer elsősorban a magasabb jövedelmű gyermekteleneket hozza kedvezőbb pozícióba, míg a jelenlegi helyzethez képest a gyermekes nők helyzetét rontja leginkább. Már a rossz emlékű Bokros-csomag kapcsán is elmondtuk, hogy igen furcsának tartjuk azt a morált, amely a védekezni képteleneket sújtja leginkább; azaz jelen esetben is ugyanaz történik mint akkor: a gyermekeket és a gyermekes anyákat rabolják ki.
De nem kedvez a jelenlegi nyugdíjasoknak sem, hiszen a törvénytervezetben szereplő, évenkénti nyugdíjemelésre vonatkozó javaslatot - minden képviselőtársam megkapta - 12 nyugdíjas szervezet utasítja el - talán ennyit a széles konszenzusról -, és tartja etikátlannak, mivel a tervezett évenkénti változtatás elbizonytalanítja, kiszámíthatatlanná teszi a még megélhető néhány évüket is, mert az özvegyi nyugdíjak módosítása szerzett jogokat csorbít, és nem terjed ki mindazokra, akiknek elhunyt hozzátartozója nyugdíjjogot szerzett. De nem kedvez a jövő nyugdíjasainak, a fiataloknak sem, akiknek kötelező belépniük a tőkefedezeti rendszerbe, mivel megtakarításaik a hiányzó garanciák nélkül könnyen a rossz emlékű békekölcsön sorsára juthatnak. A kormány koncepciója így egyértelműen a nyugdíjalapokat kezelő magánpénzintézetek számára lesz csupán előnyös. Ez pedig nem lehet célja egy olyan nyugdíjreformnak, amelynek az egész társadalom érdekeit kellene szolgálnia - vagy pedig akkor azt kell kimondani.
Meg kell állapítani azt is, hogy az előterjesztés igazán alapos háttérszámításokat, költséghaszon-elemzéseket nem tartalmaz, holott egy ilyen horderejű kérdés esetén minimálisan elvárható lenne az, hogy alapos, az előnyöket és a hátrányokat egyaránt bemutató háttérszámításokat tartalmazó előterjesztést kapjunk kézhez.
Érthetetlen a kormányzat sietsége is. Egy ilyen reformnál, amely hosszú évtizedekre jelent elkötelezettséget az egész társadalom számára, csak alapos és megfontolt döntésnek van helye.
A magánnyugdíjpénztárak kötelezővé tételét alkotmányossági szempontból aggályosnak tartjuk, hiszen egy magánszolgáltatás igénybevételének törvényen keresztüli kikényszerítése legalábbis aggályos.
(11.50)
Az eddig elmondottakból is világos, hogy a kormány nyugdíjreform-tervezete a kívánt célt, azaz a nyugdíjrendszer hosszú távú stabilitását, ennek az egész társadalom érdekében történő megvalósulását nem éri el, hiszen nemhogy ösztönözné a gyermekáldást, hanem kifejezetten büntetni kívánja azt, így a demográfiai stabilitást nem szolgálja, gazdasági hatásai teljesen tisztázatlanok, szerencsés esetben esetleg nem lesznek károsak.
Az előterjesztés azt mutatja, a kormányzat abban az illúzióban ringatja magát, hogy az új rendszer érdekeltséget fog teremteni az állampolgárok számára az újjáalkotott társadalombiztosítási rendszerbe való visszatérésre. Egyszerű számítással kimutatható, hogy ez nem igaz. Az egyének, legalábbis azok, akik e rendszerben befizetők, továbbra is a kimenekülésben érdekeltek. Ez a reformtervezet tehát növeli az államadósságot és annak kamatait, nem csökkenti az élőmunka költségeit, nem tartalmazza az állami garanciákat arra vonatkozóan, hogy a tőkefedezeti rész forrásai a nemzetgazdaság fejlődését szolgálják, hogy ezzel új munkahelyeket teremtsen, s növelje a járulékfizetők arányát. Csak arra alkalmas, hogy a szociális biztonság eddiginél sokkal alacsonyabb szintjén termelje újra az eddigi nyugdíjrendszer válságához vezető problémákat.
Végül: a kereszténydemokraták vallják, hogy a társadalombiztosítási rendszerek válsága sürgető igénnyel veti föl e rendszerek újraszabályozásának kérdését. Véleményünk szerint tehát megvalósítható a nyugdíjreform Magyarországon, ha szakmai, társadalmi konszenzuson alapul; ha elfogadottá válik az a felismerés, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer stabilizálásának alapjait hosszú távon a korhatáremelés és a járulékfizetés kiterjesztése megteremtette, így rendkívüli, előrehozott intézkedések 1998-ban nem indokoltak. A jelenlegi felosztó-kirovó rendszer olyan átalakítása valósul meg, amely a pontrendszeres nyugdíjrendszer bevezetésével korrekt összhangot teremt a járulékfizetések és a megszerezhető ellátások között; a járulékfizetés nélküli, illetve tanúval igazolhatóan szerezhető szolgálati idők megszüntetése, az elismert idők járulékfedezetének megteremtése, a munkanélküliek, illetve a járadékból kiszorultak nyugdíjbiztosítási feltételeinek rendezése, a nyugdíjminimum megszüntetése, a szociális rászorultságon is alapuló járadékrendszer bevezetése mellett a járulékfizetési fegyelem erősítése, a bejelentett és a tényleges jövedelmek és járulékalapok összhangjának megteremtése elsősorban az érdekeltségi viszonyok rendezésén keresztül.
Továbbra is támogatjuk a többpilléres nyugdíjrendszer kidolgozására tett javaslatot, melyben helyet kapott az önkéntes részvétel alapján működő tőkésített rendszer továbbfejlesztése is. A javasolt reform, beleértve a korcentrum fokozatos emelkedését és a rokkantsági nyugdíjrendszer átalakítását is, finanszírozhatóvá teszi a nyugdíjrendszert úgy, hogy abban néhány évtized alatt - persze kedvező gazdasági feltételek esetén - mintegy 2000 milliárd forint tartalék is képződhetne változatlan áron és kamatok nélkül számítva, amely a nyugdíjak fedezetén túl a gazdaság fejlesztésének forrásául is szolgálhatna.
Az egyéni nyilvántartás segítségével figyelemmel kísért járulékbefizetés a valóságos egyéni érdekeltséget megteremtheti, ugyanakkor automatizálni kell az évenkénti nyugdíjemelést is. Gyors intézkedésekkel segítséget kell adni az informatikai, ügyviteli fejlesztésre, amely ösztönzi a járulékfizetők jogkövető magatartását, jelentős mértékben növelni képes az ágazat bevételeit.
A nyugdíjreform tehát olyan folyamatként definiálódik, amely 1997-ben az öregségi korhatáremelésre vonatkozó törvény elfogadásával már elkezdődött. 1998. január 1-jétől ez folytatódik, s a szükséges informatikai, ügyviteli fejlesztési, valamint kodifikációs munka s nem utolsósorban egy valóban igazi, széles társadalmi konszenzus megteremtésével legkésőbb 2000-ig befejeződhet. A kereszténydemokraták csak egy ilyen nyugdíjreformot tudnának támogatni, sajnáljuk, hogy a kormány nem ilyet nyújtott be. Köszönjük szépen a türelmet. (Taps.)
