JUHÁSZ PÁL
JUHÁSZ PÁL
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): Három dologról szeretnék beszélni a rendelkezésemre álló tíz percben.
Az első az, hogy noha már tíz éve, aki ezzel foglalkozik, tudja, hogy radikális átalakításra szorul a magyar társadalombiztosítás rendszere, s nagyjából tíz éve a változtatás irányait is tudjuk, miért csak ilyen vérszegények ezek a reformok.
A nyugdíjreformban ugyan van egy határozott lépés, de még az se, közel sem olyan radikális, mint ahogy tíz éve a rendszerváltásra készülve mindenki remélte. Egészségügyi ellátásra vonatkozó törvényeink, a társadalombiztosítási törvényünk éppen csak a folyamatos átalakulás jelenlegi fázisát mutatja, ameddig az elmúlt nyolc évben eljutottunk - és eddig jutottunk, nem meri magára vállalni, hogy radikálisabb lépést sugalmazzon a jövő felé. És van egy blokk, a rokkantaknak járó szolgáltatások köre, ahol még halogatjuk, hogy bármi újítást is csináljunk.
A második dolog, amiről beszélni szeretnék: mik a sajátos gondjai, s miért nem tud vele megbirkózni a legtöbb ország; az egészségügy biztosítási rendszerének s az egészségügy másik oldalán az egészségügyi ellátás rendszerének milyen sajátos gondjai miatt nem tudnak vele megbirkózni, s hogyan folyik itt két elv harca. Az egyiket így neveznénk: a szocializmus harca, amelyik magyarul a képmutatás rendszerét igyekszik konzerválni; és a szociális piacgazdaság harca, amelyik próbál szabadulni ettől a képmutatástól, és próbálja a piacon láthatóvá tenni azt az igazságtalanságot, ami korlátozott erőforrások felhasználásakor mindig megvan, csak éppen most a kasztok, a baráti körök és a feketepénzek áramlásába rejtve - és ezért úgy csinálunk, hogy nincs meg.
A harmadik dolog pedig az, hogy mik azok a leckék, amelyek előttünk állnak, hogy a csökkent munkaképességűek ellátásának megfelelő új szolgáltatásai ki tudjanak alakulni.
Három téma túl sok, mégis megpróbálok mind a háromról beszélni.
S hogy mi a baj a reformokkal? Intellektuálisan valóban így van: a nyolcvanas évek utolsó éveire a szakmával foglalkozók, és az azzal foglalkozó, szakmában tájékozott politikusok között nagyjából kialakult, hogy úgy kell átalakítanunk a társadalombiztosítási rendszert, amelyen belül a nyugdíjrendszer kétlábúvá válik, két pénzügyi rendszerhez kapcsolódik, egy szolidaritási rendszerhez, és egy egyéni fedezeti rendszerhez... - éppen azért, hogy a nyugdíj ne csak attól függjön, hogy a jövendő nemzedék aktív keresői mennyit képesek befizetni a nyugdíjasok számára, hanem függjön a tőkehozadéktól is, és így biztonságosabb legyen a jövendő nyugdíjasrendszer, másrészt azért is, hogy igen, a kistőkéssé válás általános folyamatát segítse a nyugdíjrendszer is Magyarországon -, ebben a dologban tíz év után teszünk egy lépést, ha a nyugdíj-módosítási törvényeket elfogadjuk.
(11.40)
Lássuk be, hogy kicsi lépés; közel se hozzuk be jelentősen a tőkefedezeti elv súlyát, így a jövendő, a 40 év múlvai nyugdíjasoknak a biztonságát nem fokozzuk annyira, amennyire eredetileg szerettük volna. Bizony kevésbé, mert egyéb dolgoktól annyira félünk, hogy ezért nem merünk nagyobbat lépni.
Amilyen eszméket elmondott a Néppárt képviselője, Szabó Tamás, azokból egy sokkal radikálisabb reform következett volna; ugyanakkor maga a Néppárt is visszaretten a radikálisabb reformoktól, miközben a szemére hányja ennek a javaslatnak, hogy nem elég radikális, mert a rövid és a hosszú táv összehangolását ő se látja megfelelő biztonsággal megoldhatónak.
Ehhez képest nagyon kevés az, ami az egészségbiztosításban történt. Ennek rengeteg oka van, hozzátehetjük: nemcsak az, hogy a magyar politikusi réteg ijesztően tájékozatlan ebben a kérdésben és ezért a magyar közírói réteg is - hiszen a kettő ugyanaz, a közírói és a politikusi réteg -, és nem tud keményen szembenézni az emögött lévő technológiai problémákkal, hanem azért, mert ez az a terület, ahol igaziból nemzetközi tapasztalatokra is csak nagyon töredékesen tudunk támaszkodni.
Egyik ország sem talált megnyugtatónak tekinthető megoldást arra az ellentmondásra, hogy az egészségügy egy mitizált gazdasági területté vált; az egészségmegőrzés helyett az egészség helyreállítása van mindenütt azért többé-kevésbé középpontban, és egy olyan ipar, egy olyan szakma van mögötte, amelyik a megélénkült piaci keresletet érthetően úgy használja ki, hogy egyre drágább és drágább technikákat, ellátásokat ad - amire mind szükség van, de egyetlen ország gazdasága sem bírja ezt követni.
Azok, akik reformálnak egyik vagy másik irányba, tehát akik megpróbálnak a saját hagyományos rendszereikből kilépni, mind beleütköztek megoldhatatlan technikai kérdésekbe. Az USA-ban beleütköztek abba a szempontba, hogy ha egymás mellett van magánegészségügy és biztosított egészségügy, akkor a magánegészségügy - éppen azért, mert az emberek áldozatvállalása óriási - nagyon gyorsan fejleszti a tőkeigényes, drága terápiákat, nagyon gyorsan növeli az igényeket az egészségügyi szolgáltatások legkülönbözőbb formái köré, és egyetlen biztosítási rendszer sem tudja ezt biztonságosan követni úgy, hogy ő maga ne pukkadna ki; vagy pedig olyan különbiztosításokat kell létrehozni, amelyekben a kasztok szétválnak egymástól, és akkor egyes kasztoknak ez jár, más kasztoknak az, és a társadalom kulturális széttagoltságát egy nagyon látható életforma, életmódbeli széttagoltság felé viszi. Az is mondható, hogy az USA-ban - amelyik a legkevésbé kasztosodott ország még ma is a világon - kicsit az egészségbiztosítások szétváló rendszere teszi egyre láthatóbbá a kasztok szerinti különválást, tudniillik a kasztosodás felé vezető folyamat egyik generálója.
Máshol, ahol megpróbálták közös rendszerekben tartani, ott bejött az, hogy a képmutatás rendszere erősödik ki, vagy pedig az ordító hiányok rendszere alakul ki az egészségügyi ellátásban. Akár a képmutatások rendszere, akár az ordító hiányok rendszere, mindegyik rengeteg társadalmi diszfunkcióhoz vezet. A képmutatás rendszere azon probléma miatt, amit az előbb Surján úr is említett, mert nyilvánvaló, hogy ha bizonyos szolgáltatásokban a kereslethez képest csak véges kapacitás van jelen - mondjuk, transzplantációs műtétekre, de sok egyéb eljárásra is igaz ez -, akkor ha nem normázom a dolgot, valamilyen módon nem teszem láthatóvá, ellenőrizhetővé, sőt piacosíthatóvá azt a konfliktust, hogy szűkös forrás van a kereslethez képest, akkor egyszerűen az összefonódások, a korrupció és a feketepénz rendszere fog szelektálni. Ha láthatóvá teszem, akkor viszont ki kell mondanom jogelvként olyat, ami szentségtörés: hogy a pénz bizony időnként az emberi egészségnél figyelembe veendő érték.
Ott, ahol megpróbáltak lépni - másképp Angliában és másképp Csehországban -, óriási zavarok alakultak ki, rengeteg társadalmi feszültséggel jártak. Mi közelebbről tudjuk a csehek zavarait, akik több egészségpénztárat hoztak létre, és így próbálták az érdekeltséget, a felelősséget, azon bizonyos szakmai protokollok kialakításában való érdekeltséget, a kórház gazdálkodási kényszerét megvalósítani; és tudjuk, hogy a részlettechnikák homályossága, a pénzügyi rendszer zavarai és legfőképpen a résztvevők gondolkodásmódjának lassú változása miatt fuldoklik a cseh rendszer. Érthetően nem merünk radikálisan utánaugrani. De ha nem merünk radikálisan utánaugrani, akkor marad ez a mai sodródásos, lassú dolog.
Mit lehet itt tenni? Nagyjából csak annyit, amennyit a kormány tett: legalább leírja azt, amit el tud vállalni ez a rendszer, és azokat az eljárásokat, amelyekben ezt nagyjából el tudja látni. Ad egy ösztönzést a szakmai protokollokra, hogy ezek minél konkrétabbá legyenek; kinyit egy olyan keretszabályozást, amiben lehetővé válik idővel, hogy el lehessen választani, mi az, amit az orvos vagy az egészségügyi szervezet a közösségi vagyon magánüzleti célú felhasználás céljából, és mi az, amit valóban a szolgáltatás ésszerűsége szerint csinál. Nem arról van szó, hogy emiatt a törvény miatt ezt meg lehet csinálni, csak kinyitja a játékot arra, hogy errefelé fejlesszük a rendszert.
Valójában radikálisabb lépést nem tud tenni. Azt hiszem, hogy nem is lehet addig, amíg a közgondolkodásban iszonyúan keveredik például a szocializmus és a szociális piacgazdaság eszméje. Annak idején Erhard úrék azért alakították ki a szociális piacgazdaság eszményét, mert azt mondták, hogy a szociálpolitikának minden területét úgy kell csinálni, hogy teljesen tisztában vagyok a piaci korlátokkal és mechanizmusokkal, szemben a szocializmussal, amelyik helyette egy köddel önti le a valóságos mechanizmusokat.
Addig, amíg nálunk mindenki összekeveri a kettőt, és a szocializmust védi a szociális piacgazdaság építése helyett mindkét oldalon, addig elég nehéz lesz... (Dr. Kis Gyula József: A Szocialista Párt...) nemcsak rajtam kívül, de mondjuk az ezzel foglalkozó szakemberekkel szemben, addig sajnos messzire nem tudunk jutni.
Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban. - Zaj.)
