SELMECZI GABRIELLA
SELMECZI GABRIELLA
SELMECZI GABRIELLA (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy egy plágiummal kezdjem a hozzászólásomat: kísértet járja be Magyarországot, az előkészítetlen törvények kísértete. Azt már jó néhány alkalommal elmondtuk, hogy a '75. évi II. törvény, amely az utóbbi tíz évben évente legalább kétszer lett módosítva, már a puszta létével is fenyegette a jogbiztonságot; ám az előttünk fekvő törvénycsomag az egészségbiztosításról, ha lehet, akkor az eredeti állapotoknál is még rosszabb helyzetet teremt.
Egyetértek abban az MSZP szónokával, hogy céltalan hajósnak valóban soha nem kedvez a szél. Jól bizonyítja ezt a tételt ez az előttünk fekvő javaslat is. Akinek nincs elképzelése az egészségügy problémáiról, ezeknek a problémáknak a megoldásáról, az soha nem fog ennél jobb javaslatot benyújtani. Márpedig ez a javaslat továbbra is a Bokros Lajos által lefektetett alapelvet tükrözi: azt, hogy az egészségügy legfőbb problémája az, hogy drága, az, hogy sokba kerül. Ha ezt megoldottuk, akkor megoldódott az egészségügy legfőbb problémája is; és olcsóbbá úgy tehető az egészségügy, ha a beteg fizet minél többet.
Ezen az alapvetően koncepcionális problémán túl azért az egész törvényjavaslatot átlengi a már jól ismert szakértelem. Vegyünk néhány példát! A 11. §-ban, amely a háziorvosi ellátásról szól, rögtön a c) pontban megtudjuk, hogy a beteg a jövőben háziorvosi ellátás keretében jogosult szakorvosi vizsgálatra. Mindez azonban jelentéktelen koncepcionális változtatás a háziorvosi ellátás rendszerén azon forradalmi újításhoz képest, amely a g) pontban található. Eszerint ugyanis e törvény hatálybalépésétől kezdve, háziorvosi ellátás keretében, a biztosított térítésmentesen jogosult szakvélemény adására, amennyiben a társadalombiztosítási vagy szociális ellátás megállapítása céljából van rá szükség.
(11.50)
Tehát a beteg jogosult szakvélemény adására, méghozzá térítésmentesen! Bár értékeljük a megoldás újszerűségét, még jobban azt, hogy nem a Pénzügyminisztérium koncepciója került elfogadásra - mely szerint a beteg fizessen azért, hogy szakvéleményt adjon -, mégis inkább azt a megoldást támogatjuk, hogy adja továbbra is az orvos a szakvéleményt; bármennyire is maradi álláspontnak tűnik a miénk. Az pedig már igazán csak az épülésünkre szolgált, amikor a törvény mellékletének tanulmányozásakor megtudtuk, hogy a hajátültetés is az élvezeti célra nyújtott ellátások közé soroltatott. (Derültség az ellenzéki padsorokban.) Mit mondjak? Nem értem, hogy a hajátültetés miért nem esztétikai célt szolgál. Miért pont élvezeti célt szolgál? (Dr. Surján László: Ki érdekelt ebben?)
Felteszem a költői kérdést, hogy vajon elolvasta-e az előterjesztő az általa benyújtott törvényjavaslatot, mielőtt beterjesztette a parlament elé. Mert ne felejtsük el, kedves képviselőtársaim, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat már megjárta a szakértelem kormányának tárcaközi egyeztetését, megtárgyalta a kormány, és senkinek nem tűntek fel ezek a problémák. Azt hiszem, a fentiek alapján Murphyt idézhetem: "Minden dolgozat jó valamire. Ha másra nem, hát elrettentő példának!"
A szakmai színvonalat érintő problémákon túl, nézzük, mi újat kíván szabályozni a törvény az eddigieken kívül. Ezen túl a betegnek joga lesz - ha van rá pénze - ehető ételt és komfortos elhelyezést igényelni a kórházban. Mindenesetre megnézném annak a kórházi szakácsnak az arcát, aki meglátja, hogy az egyik, igen kedves beteg ebédre a következő menüt rendelte: mondjuk galambleves tojáskocsonyával, Wellington-bélszín, sárgadinnye vaníliafagylalttal. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Ez nem a Fidesz-kongresszus!) A nagyobbik baj az, hogy a betegnek nemcsak joga, hanem kötelessége is lesz e törvény alapján fizetni olyan dolgokért, amelyeket eddig ingyen kapott. Hogy pontosan mik lesznek ezek a dolgok? Azt nem igazán tudni, mert ennek megállapítását a törvény - nagyvonalúan - a népjóléti miniszter úr hatáskörébe utalja. Elég furcsa elképzelései vannak e kormánynak arról, hogy mit kell törvényben és mit kell rendeletben szabályozni. Azt például törvényben rögzíttetné, hogy a C-vitamin meghatározását a vizeletből - egyébként ez körülbelül 200 forintba kerül - nem támogatja a biztosító, azt ellenben, hogy a betegnek milyen műtétre kell majd hónapokat várnia, elegendőnek tartja rendeleti szinten szabályozni.
Az indoklás azonban mégis megcsillantja előttünk, hogy milyen esetekben számíthat a beteg fizetésre. Például akkor, ha a népjóléti miniszter úr úgy dönt, hogy bizonyos sebészeti beavatkozásokat elég helyi érzéstelenítéssel végezni, akkor az a beteg, aki ezt altatásban szeretné, ki kell, hogy fizesse az altatás költségét. Hogy mennyit, azt majd ott, helyben közlik vele, mert minden kórház maga szabja meg az árait. Ám drákói szigor van, mert az egyszer kifizetett beavatkozást nem számolhatja el az OEP, az országos egészségbiztosító felé. Ennek a drákói szigornak a kapcsán el kell hogy gondolkozzak azon, mikor lesz már végre olyan népjóléti miniszter, aki megérti, hogy milyen szabályok alapján finanszírozzák az egészségügyet. A pénztár ugyanis nem beavatkozást, hanem homogén betegségcsoportokat finanszíroz, ebben pedig nem mutatható ki, hogy az OEP mennyit fizet egy beavatkozáskért. Aktív osztályon éppúgy nem számolható el az OEP felé a beteg kérésére történő további ápolás sem, mert ápolási napot sem finanszíroz a pénztár.
No, ennyi szakértelemmel persze nem is csoda, ha a kormány folyamatosan olyan lépéseket tesz, amelyek érdemi eredmény nélkül váltanak ki közfelháborodást. Nézzük például az ágyszámleépítést! Nem a kiindulási feltevéssel volt probléma - mármint hogy a kórházi ellátórendszer túlméretezett-e Magyarországon: szerintünk is az -, hanem azzal volt probléma, hogy ez a túlméretezettség abból fakad, hogy itt lettek kompenzálva az egészségügyi ellátórendszer más területén jelentkező hiányosságok: az ápolási otthonok és a háziápolás hiánya, a járóbeteg-ellátás technikai hiányossága, az alapellátás adminisztratív szintre történő csökkentése. Ha tehát ezt a roppant drága kompenzálást meg akarjuk szüntetni, akkor előbb más területek hiányosságait kellene orvosolni, hiszen különben pusztán az ágyszámcsökkentéssel, kórházak bezárásával, osztályok bezárásával az emberek maradnak ellátatlanul szerte az országban.
Ráadásul ez a bizonyos racionalizálás, ha van is nyomós szakmai indoka, pénzbe kerül. Bárki, aki egy kicsit is tisztában van a finanszírozási rendszer jellemzőivel - ez nem Bokros Lajos volt -, az tudta volna, hogy ebben a finanszírozási rendszerben eddig sem finanszíroztuk a felesleges ágyakat, tehát felesleges megpróbálni megszüntetni, nem lesz belőle megtakarítás.
Persze nem lett volna késő a parlamenti vitából sem tanulni, hiszen mind az ellenzéki pártok, mind pedig a szakma képviselői felhívták erre a figyelmet. Akkoriban még Szabó György népjóléti miniszter úr azzal a mélyen szántó érveléssel hárította el az ellenérveket, hogy őt senki nem tudja meggyőzni arról, hogy ebből a rendszerből nem lehet komoly fennakadás nélkül tízezer ágyat kivonni. Kökény Mihály miniszter úr legutóbb beismerte, hogy az ágyszámcsökkentés mégsem hozta meg a várt megtakarítást.
Ugyanez mondható el az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetével kötött botrányos bérmegállapodásról is. Igaz, hogy a megállapodás kannibál-megállapodás volt, miszerint a béremelés fedezete az elbocsátásokból történő megtakarítás lett volna. Igaz, hogy a béremelés mértékébe még az elbocsátott dolgozók végkielégítését is beszámolták, de így sem jutott rá mindenütt fedezet. Azt már nem tudni, hogy Szabó György, akkori miniszter elmulasztotta-e a kellő körültekintést, vagy csak könnyelműen bízott abban, hogy nem kerül sor arra, hogy a kórházak majd nem tudják kifizetni az általa beígért emelést, csak az a biztos, hogy - emelvén e megállapodás fényét, talán kihasználva a tudatlanságát - aláíratta a miniszterelnök úrral. Amikor pedig a finanszírozás rendszerének megfelelően a kórházak egy része nem jutott a beígért összeghez, a beígért pénzekhez, nem átallotta a kórházigazgatókra, a gazdasági vezetőkre hárítani a felelősséget, akik közül igen sokan abba a dilemmába estek, abban voltak, hogy ha kifizetik a miniszterelnök úr és az egykori népjóléti miniszter úr által beígért - hogy mondjam - fedezetlen váltót, akkor a kórházukban nem fognak tudni fűteni és világítani, hiszen akkor ez az összeg a működési költségvetésükből fog hiányozni.
A történtek fényében tovább fokozta az egészségügyben dolgozók skizofrén hangulatát a szakmaiminimum-rendelet megjelenése. Ennek elolvastán ugyanis mindenki ráébredhet, hogy miután tűzzel-vassal átverték rajtuk a létszámleépítéseket, ha ezt a bizonyos minimumrendeletet be akarják tartani, nemhogy újabb orvosokat kell elbocsátani, hanem újakat kell fölvenni. Akkor mi értelme volt az egésznek? (Keller László: Majd megérted!)
Akkor még nem szóltunk a kórházi konszolidációs programról. Az történt, hogy az ágyszámleépítésből beígért forrásbőség helyett kórházak sora vált fizetésképtelenné. A bomba végül is akkor robbant, amikor a kórházak beszállítói megelégelték a kórházak fizetésképtelenségét, és megtagadták a beszállítást. Emlékezzünk vissza: fennállt a veszélye annak, hogy nem lesz kötszer, gyógyszer és így tovább. Ekkor látott neki a kormány, hogy megpróbálja rendezni a helyzetet. A kormány diagnózisa a következőképpen hangzott: a kórházak csődjét nem a finanszírozás elégtelen volta, hanem a kórházi vezetők hibája okozta. A probléma tehát egy áthidaló hitel nyújtásával megoldható. Abban a kérdésben, hogy helyes volt-e a kormány diagnózisa, hamarosan eljön az igazság pillanata, hiszen hamarosan elkezdik levonni a hiteleket a kórházaktól. Talán nem kell látnoki tehetség ahhoz, hogy megjósoljuk: a további kórházcsődök sorozata ismét bekövetkezik.
(12.00)
Visszatérve arra, hogy még mi mindenért kellhet fizetnie a betegnek, arra a törvény hoz néhány példát, és még többet bíz a népjóléti miniszter mérlegelésére.
Például fizetnie kell, ha beutaló nélkül merészel szakrendelőbe menni, kivéve ha a népjóléti miniszter úr ezt másként gondolja. Fizetnie kell akkor, ha másik orvoshoz ment, mint ahova a beutalója szólt. Fizetnie kell akkor, ha nem vett részt fogászati szűrővizsgálaton. Nos, a fogorvosok rendszeres felkeresésének ösztönzése régóta létező tervezet. Azért nem került korábban sem bevezetésre, mert a fogorvosi hálózat kapacitása nem bírta volna el ezt a hirtelen megnövekedett terhelést. Igazán visszatetszőnek tartjuk, hogy az a kormány, amelynek sikerült szétvernie a fogorvosi ellátórendszert, most arra próbálja kötelezni a polgárokat, hogy várakozzanak naphosszat a fogorvosi rendelőkben, vagy megbetegedésük esetén fizessenek többet. Fizetnie kell a polgárnak akkor is, ha sűrűbben igényelné a szanatóriumi kezelést, mint ahogy azt a népjóléti miniszter úr gondolja.
Ezekért a törvény alapján biztosan fizetni kell. De van egy úgynevezett generálklauzula is a törvényben, amivel a polgárok szinte korlátlan fizetésre kötelezhetők. Ez arról szól, hogy akkor is fizetnie kell, ha más orvosi ellátást szeretne a betegségére, mint amit a népjóléti miniszter előírt. Ennek alapján ugyanis fizettetni lehet a beteggel, ha a protokollban előírt gyógyszer nem hat nála, de mégis szeretne meggyógyulni; vagy hat ugyan a gyógyszer, csak a beteg éppen, mondjuk, hány tőle, és szeretne olyan gyógyszert, ami úgy hat, hogy ne hányjon tőle.
Összességében ez a törvény jól illeszkedik a kormány politikájának vonulatába, ami a fogak ellen viselt régi háborútól egészen a kórház-eladósítási programig tartott. A törvény szemmel láthatóan abból a célból született, hogy a kormány lopakodó módon bevezethesse a co-paymentet, azaz fizettethessen az állampolgárokkal az egészségügyi ellátásért. Ennek a törvénynek az elfogadása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy parlamenti kontroll, parlamenti felügyelet nélkül a kormány újabb és újabb egészségügyi ellátásokért kérhet pénzt, azaz újabb és újabb rétegeket zárhat ki az egészségügyi ellátásból.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez az igazi indoka annak, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt miért nem tudja támogatni ezt a törvényjavaslatot. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiból.)
(A jegyzői széket Sasvári Szilárd foglalja el.)
