DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Ma, amikor a második napját töltjük az úgynevezett nyugdíjascsomagnak, akkor már tulajdonképpen minden leíró jellegű, narratív részlete elhangzott ennek a törvénykötegnek; és ennek a törvénykötegnek a részleteit már ismeri többé-kevésbé az egész ország, hisz most már körülbelül két hónapja itt a parlamentben, a bizottságokban, de minden lakásban, minden médiában ez csurog már a vízcsapból is.
Kétségtelen: szükség van egy új nyugdíjtörvényre, hisz meg kell mondani, hogy a nyugdíjas-társadalomnak a helyzete rendkívül negatív és bizonytalan. Egy azonban, ami hiányzott ebből, hogy nem tudjuk prognózisban sem megmondani, hogy mennyi pénzünk lesz majd a nyugdíjaknak a biztosítására és finanszírozására. Ezeknél a nagy elosztási rendszereknél az a gond, hogy a mi gazdaságunk - azt hiszem, ezzel a pénzügyminisztériumi államtitkár úr is egyetért - bizony-bizony sokszor nagy gondokkal küzd, amikor meg akar oldani bizonyos kérdéseket.
Hadd mondjam el, hogy ennek következtében maga a nyugdíjtörvény is homokra építkezik. A GDP-nek a 9 százaléka most az, ami általában erre a területre biztosítható, ugyanakkor Angliában - pontos adatot mondok - 23,4 százaléka a GDP-nek az egészség biztosítására, az egészséges életmódokra és a nyugdíjazásra is biztosítható. Jártam Angliában, ahol a nyugdíjhivatalban nagy plakátok voltak, hogy a nyugdíjasok hova utazhatnak így nyár felé: a Bahamákra vagy más ilyen trópusi vidékekre, és ez a nyugdíjnak egy bizonyos részecskéjéből megoldható.
Ezek a gondok, annak ellenére, hogy az angol nyugdíjasok is önmagukat nagyon szegénynek vallják, de természetesen nem Magyarországhoz viszonyítva, ennek következtében úgy érzem, hogy nekünk a saját kereteink között kell megoldanunk a nyugdíjkérdéseket.
És azokban az esetekben, ha erre több anyagi lehetőség adódik majd, akkor korrigálnunk kell azokat a felvetéseket és kérdéseket, amelyek ma, eddig és itt voltak megvalósíthatók.
(13.20)
Tekintettel arra, hogy mind az öt törvénycsomagot és mind a két országgyűlési határozati javaslatot röviden összefoglalni nem lehet, engedjék meg, hogy a későbbiekben, a következő hetekben is hozzászóljak majd az újabb törvényjavaslatokhoz. Most a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvényt szeretném egy kicsit elemezni, amelyről megállapíthatom, hogy egyike azon jogszabályoknak, amelyek a társadalom legszélesebb körét érintik.
Nem véletlen, hogy a szociális jogok érvényre juttatását nemcsak az alkotmány, hanem a nemzetközi szerződések is előírják, nem beszélve arról a morális kötelezettségről, amelyet a szociális segítségre szorulók érdekében minden normális és demokratikus társadalomnak viselnie kell. A jogok rögzítése mellett azonban lényeges szempont, hogy a szociális ellátórendszer stabil legyen, tehát a rászoruló milyen segítségre számíthat majd, az igazgatást ellátó apparátus számára pedig, hogy egyértelmű, jól szabályozott legyen, és ez a feltételrendszer segítse és támogassa a munkát.
Úgy gondolom, hogy a szociális ellátásokról szóló törvény ezért egyike azon törvényeknek, amelyek módosítására csak rendkívüli, indokolt esetben, a módosítás következményeit gondosan értékelve kerülhet sor. Ellenkező esetben ugyanis maga a törvényalkotás visz be zavaró tényezőket a rendszerbe. A Népjóléti Minisztérium ezt az alapvetőnek tekinthető követelményt nem mindig tartja be. Emlékeztetni kívánok arra, hogy csak 1996-ban mintegy öt alkalommal került sor az 1993. évi III. törvény módosítására. Az utolsó nagyobb változtatásra 1996. január 1-jétől került sor, az 1996. évi CXXVIII. törvényben.
Most ismét módosító törvényjavaslat került a tisztelt Ház elé, amelyről megállapítható, hogy nem az ellátórendszer fejlesztését, hanem a kialakult helyzet orvoslását szolgálja, és csak ürügy a nyugdíjrendszer reformjára való hivatkozás. Az adott helyzet természetesen indokolja a törvényi szintű beavatkozást, a rendszer módosítását, de csak akkor, ha valóban megoldást nyújt, nem pedig a felmerült problémák látszatrendezését szolgálja.
Miről is van szó, tulajdonképpen? A nyugdíjak reálértékének fokozott csökkenése egyre szélesebb rétegeket szorított a létminimum alá. Ez a csökkenés - érthetően - az egyedülálló időskorúakat érintette a legsúlyosabban. A nyugdíjreform kapcsán ugyan születtek elképzelések ennek feloldására, de teljes körű megoldás nem alakult ki. Maradt tehát az egyedülállók között mintegy huszonnégyezer fő, illetve az egyéb rászorulókkal együtt mintegy hatvanezer fő, akik ellátását a nyugdíjrendszer egyszerűen nem tudja kezelni. Nyilvánvaló, hogy mindez a nyugdíjrendszer súlyos problémája. A helyzet szociális kezelését korábban a rendszeres szociális segély keretében oldották meg, már amennyiben a segélyt folyósító önkormányzatok rendelkeztek elegendő anyagi eszközzel.
Most - mint korábban számos esetben - ismételten az önkormányzatok nyakába varrták az egész nevesített problémakört. Ez a probléma a jövőben várhatóan tovább növekszik, mivel a nyugdíjrendszerhez kapcsolódó tájékoztató anyag az optimista gazdasági becslések mellett azzal számol, hogy (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) a jelenlegi tendenciák alapján, két-háromszázezer fő tartósan kiszorul a munkaerő-piacról.
Úgy gondolom - és ezzel talán le is zárnám ezt az ebben a körben való első felszólalásomat -, amikor azt mondom, hogy ez a megoldás a problémák elkenését szolgálja, ez azon a tényen alapszik, hogy az új nyugdíjrendszer eleve szabadulni akar a lakosság egy hányadától; szó sincs arról az elvről, amellyel az Európai Unió egyetért, nevezetesen, hogy a nyugdíjrendszer első pillére szolgálja a lefedettséget, az időskorúak bizonyos mértékű ellátásának teljes körű biztosítását. (Szórványos taps.)
