DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Egy kicsit úgy érzem magam, mint a folytatásos képregény - vagy nem képregény, nem tudom - írója. Az elmúlt alkalommal a rendelkezésünkre álló 15 percben valóban már az általános vita, a Fidesz-Magyar Polgári Párt részéről első felszólalójaként tudtam általánosságban is beszélni a törvényjavaslatról, és jó néhány kérdést is érintettem, de nem volt elegendő az idő arra, hogy komolynak tekinthető további kérdéseket érintsek. Így most egyszerűen csak folytatom a múltkor, a múlt alkalommal félbehagyott felszólalásomat, és ezért elnézést kérek, nem lesz - hogy így mondjam - dramaturgiája, nem lesz bevezetés, a befejezést meg már elmondtam akkor, mondván - ezt csak úgy emlékeztetőül mondom -, hogy ezt a törvényjavaslatot a sok-sok hibája, ellentmondása és problémája miatt nem tudjuk támogatni. Tehát akkor hadd folytassam azzal a még néhány el nem mondott, nem érintett kérdéssel, amelyekre a múltkor nem kerülhetett sor!
Az egyik ezek körében az említett 16. §, amely tulajdonképpen a miniszterekkel szemben egy önálló bizalmatlanságiindítvány-intézményt kíván megteremteni. A szándék valahol tulajdonképpen megérthető, nevezetesen az, hogy mióta a konstruktív bizalmatlansági indítvány létezik, és megszűnt az a lehetőség, hogy az egyes miniszterek ellen önálló bizalmatlansági indítványt terjeszthessenek elő a képviselők, azóta valóban ott van a Ház tagjaiban - most már a második parlament tagjaiban is - többé-kevésbé az az érzés, hogy nincsenek eléggé parlamentáris eszközökkel felruházva a miniszter személyével szemben. És, még egyszer mondom, ez az érzés bizonyos fokig érthető is, hiszen a miniszterek tevékenységét számos kritika érte.
Ez a helyzet néha abban a formában, olyan értékelésben is megfogalmazódik, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány eltörölte a miniszteri felelősség intézményét. Engedjék meg, hogy ezzel a sarkos megállapítással azért vitába szálljak! Mert kétségtelen, hogy közvetlenül a miniszter ellen bizalmatlansági indítványt előterjeszteni nem lehet, kétségtelen, hogy egyedi akcióval, úgymond, a minisztert lemondásra, felmentésre kényszeríteni - mármint a Ház szavazása folytán, a Ház bizalmának a megvonása eredményeként - nem lehet, és hogyha a felelősség fogalmát azonosítjuk a székéből parlamentáris eszközökkel történő eltávolítás fogalmával - ha ennek tekintjük, nem többnek és nem kevesebbnek -, akkor a miniszternek ilyen értelemben közvetlen felelőssége a parlamenttel szemben valóban nincs.
(22.30)
De ha azt a felelősségfogalmat még ebben a nagyon szűk értelemben is az ultima ratióval való azonosításban értelmezzük, akkor is azt kell mondjam, hogy közvetett értelemben igenis van miniszteri felelősség, hiszen az, hogy a miniszterelnök mérlegeli a kormány tagjainak a tevékenységét, az végül is csak közvetetté teszi ezt a felelősséget, de nem szünteti meg.
Nem akarok most, tényleg ilyen késői órán ennek a kérdésnek a mélyébe belebocsátkozni, csupán arra akarok utalni, hogy hiba lenne a konstruktív bizalmatlansági indítvány miatt és amiatt, hogy valóban meghatározott szűk köre van a kormány, illetőleg a miniszterelnök személyével szembeni bizalmatlansági indítványnak - és hogy a miniszter csak közvetve távolítható el ennek folytán miniszteri székéből -, hiba lenne ebből olyan következtetésre jutni, hogy nincs miniszteri felelősség. Most a felelősség egyéb formáiról nem is beszéltem, csupán utalok az interpellációra, a kérdésre, nem akarok szemantikai szójátékot űzni, de mi ez, ha nem felelősség, ha nem válasz a kérdésekre, ha nem helytállás a politikai tevékenységért, amit aztán ha interpellációnál nem fogadnak el, folytatódik a bizottságban.
Miért beszélek erről? Azért, mert én úgy érzem, hogy egyfajta alkotmányjogi frusztráltság testesül meg ebben a javaslatban. A kormány mindenáron meg akarja oldani azt, hogy a minisztereket önállóan is felelősségre lehessen vonni, és elénk hoz egy olyan javaslatot, ami ebben a formában és ebben a konstrukcióban gyámoltalan, rossz, és nem old meg semmit. Nevezetesen: lehetővé tenné ez a javaslat a miniszterrel szembeni önálló bizalmatlansági indítványt egy adott eljárás keretében, de hozzáköti, ezen eljárás lefolytatása feltételéül azt szabja meg, hogy a miniszter jogszabálysértő magatartását bíróság jogerős ítéletben állapítsa meg.
Nem tudom azt elképzelni, hogy bárhol erre a megoldásra ilyen példa lenne, mindenesetre itt, a magyar viszonyok között mostanában szokásos a bíróság problémáiról beszélni. Amíg egy jogerős ítélet megszületik, azért az hónapok, adott esetben év vagy netán évek kérdése is; szóval, engedtessék meg: ezt a bírósági eljárást összekötni egy ilyen közvetlen miniszteri felelősségvállalással, ez nem old meg semmit, nem teszi a miniszteri felelősséget igazán hatékonyabbá, kézenfekvőbbé; úgyhogy - nem egyedül vagyunk, tudjuk jól - más, hasonló véleményű pártokkal együtt azt tanácsoljuk, hogy erről az elképzelésről a tisztelt kormánykoalíció mondjon le.
A másik kérdésben pedig az ellenzéki egyetértésen túl, ha nem tévedek, a Szabad Demokraták Szövetségének egyetértését is bírhatjuk, mi is úgy gondoljuk, hogy a helyettes államtitkár kinevezésének és felmentésének itt javasolt szabályai nem jók. Nem a miniszterelnök hatáskörébe kellene adni ezt a kérdést, hanem a helyettes államtitkár a minisztériumban elfoglalt helyét illetően az államtitkár alatt helyezkedik el, valójában egy olyan köztisztviselő, akinek a munkatársi megválogatását a minisztérium közigazgatási és politikai vezetéséhez kell kötni. Tehát azt tartjuk szerencsésnek, hogyha az ő pozíciójának, tisztségének betöltésére javaslattételi jogot a közigazgatási államtitkár nyerne, és a miniszter lenne az, aki ezt a tisztséget, ezt a munkakört - hogy így mondjam - betölteni lenne jogosult.
Külön kell foglalkoznunk a miniszter helyettesítésének kérdésével. Itt az előttünk lévő tervezet egy rendkívül bonyolult szabályozást tartalmaz, amely foglalkozik azzal, hogy a minisztert a politikai államtitkár hogyan és miképp helyettesíti, aztán hogyan helyettesíti a minisztert a minisztérium más dolgozója, netán más minisztertársa; ha a miniszter akadályozva van, akkor ki adja ki a miniszteri rendeletet, a miniszteri utasítást, tehát a jogszabályt, illetőleg az állami irányítás egyéb jogi eszközeit - egy egész oldalon keresztül.
Úgy érzem, hogy ebben a szabályozásban egy alapvetően hibás és az alkotmányjogi, közjogi megoldásoktól idegen elképzelés köszön vissza, nevezetesen a jogalkotó, a javaslattevő, az előterjesztő előtt a miniszterhelyettes intézménye lebeg. A miniszternek nincs helyettese, nincs helyettese abban az általános értelemben, hogy létezik egy miniszter elnevezésű közjogi tisztség, és létezik egy miniszterhelyettes elnevezésű közjogi tisztség. Hadd hivatkozzam rá - bár ezt én önmagában soha nem tartom érvnek -, hogy a miniszterhelyettesség mint olyan, szovjet export az alkotmányjog világában, a magyar közjogban ez soha nem létezett; a miniszternek létezik helyettesítése, de miniszterhelyettes mint olyan, nem létezik.
Hogy alkotmányjogilag annak az álláspontnak, amit mondok, hol vannak a sarokpontjai, arra röviden a következőképpen szeretnék rámutatni. Egyrészt: a miniszter helyettesítéséről gondoskodni kell az Országgyűlésben, erre szolgál a politikai államtitkár intézménye. A másik kérdés: a gyakorlat során felmerült - és én ezt járhatónak tartom -, ha netán a politikai államtitkár is akadályozott, akkor itt a parlamentben egy más minisztertárs látja el a helyettesítést, akit egyébként a miniszterelnök jelöl ki.
Egyébként a miniszternek azt a helyettesítését, ahogy ez a javaslat leírja, hogy a minisztérium különböző munkatársai, köztisztviselői helyettesítsék őt... - most nem megyek részletekbe, de ez kifut különböző megszorításokkal közigazgatási államtitkárra, sőt helyettes államtitkárra, majd itt az Országgyűlés bizottsági ülésein a tárca képviselete is megjelenik, amire szükség van, de amit alkotmányjogilag nem szabad miniszterhelyettesítésnek értelmezni. Itt másról van szó, itt a tárcát képviseli a köztisztviselő, tehát ha ezt a bonyolult szabályozást nézem, akkor arra az alapelvre kell következtetnem és konkludálnom, hogy a minisztert politikai tevékenységében és politikai működésében - márpedig a miniszter egy politikai tisztség - az apparátus, a köztisztviselő nem helyettesítheti.
Elképzelhetetlennek tartom tehát, hogy a jogszabályalkotás, a miniszteri rendelet vagy miniszteri utasítás kiadása a köztisztviselői karra csússzon át, mert megjelenik bizonyos szabályozásban - ha nem tévedek, most lehet, hogy fejből nem tudom pontosan idézni az összes apró mozzanatot -, hogy politikai államtitkár is kiadhat a miniszter akadályoztatása esetén miniszteri rendeletet, sőt bizonyos, az állami irányítás egyéb jogi eszközei tekintetében további hatáskörök is vannak.
A magyar közjogi hagyományoknak és a miniszteri felelősség jellegzetes megoldásának az a rendszer felel meg, amit két mondatban össze lehet foglalni, és ezt az egész bonyolult szabályozást működőképes állapotban két mondattal ki lehet váltani: A minisztert az Országgyűlésben a politikai államtitkár helyettesíti. Egyébként, ha a miniszter akadályoztatva van, akkor helyettesítésére másik minisztert a miniszterelnök jelöl ki.
Hadd tegyem hozzá: véleményem, illetve véleményünk szerint jogszabály kibocsátására, az állami irányítás egyéb jogi eszközeinek kibocsátására más nem lehet jogosult, mint a miniszter, mégpedig a tárcát betöltő miniszter; itt még a minisztertárs helyettesítését sem látom járható útnak. Ha az akadályoztatás olyan mértékű, hogy a miniszter nem tud eleget tenni a jogszabály-kibocsátási kötelességének, akkor fel kell menteni, akkor nincs abban az állapotában - az már egy olyan intervallumot jelent -, hogy ezt a tisztséget be tudja tölteni.
Továbblépve: szóba került a helyettes államtitkárok száma, ezt is több párt megkérdőjelezte; mi is csatlakozunk ehhez, mármint ahhoz a megoldáshoz, hogy a kormány határozhassa meg tág körben, minden megkötés nélkül a helyettes államtitkárok számát.
(22.40)
Jelenleg a törvény legfeljebb öt főben határozza meg ezt. Kérem szépen, az, hogy ez a törvényi szabályozás körébe tartozik, annyit jelent, hogy az Országgyűlés ellenőrzése alatt van, költségvetési tétel, mert az adófizetők pénzéről van szó. Ha arról beszélünk - mindig hozzáteszem -, hogy lehetőség szerint olcsó államot akarunk, akkor bizony ne adjunk egyetlenegy kormánynak sem olyan felhatalmazást, hogy a helyettes államtitkárok számát tetszés szerint szaporíthassa.
A másik, amiről még nagyon röviden beszélni szeretnék, egy jogtechnikai természetű megjegyzés, de talán ez sem teljesen érdektelen. Szóba került különböző, a törvény hatálya alá tartozó személyek lemondása: politikai államtitkár, közigazgatási államtitkár, helyettes államtitkár az a kör, amelyre most utalni szeretnék. A javaslat úgy szól, hogy ezeket a lemondásokat - a helyettes államtitkárt kivéve, mert az más eset lesz - a miniszter, illetőleg a miniszterelnök útján a köztársasági elnök felé kell benyújtani, és még hozzá is teszik, hogy ezek elfogadásáról nem kell külön dönteni. Úgy gondolom, ha valaki a köztársasági elnöktől kapta a megbízatását, természetes, hogy a köztársasági elnöknek mond le. Ezt valaki útján nem kell előterjeszteni, nincs is ennek értelme. Más kérdés, hogy természetesen a miniszterelnököt, illetőleg a minisztert - aki az előterjesztő vagy javaslattevő volt - egyidejűleg értesíteni kell. Ez egy minimális követelmény, ami természetes.
A lemondás elfogadása azért furcsa, mert kérem szépen, teljesen természetes, hogy ha valaki lemond, ahhoz abszolút joga van. Ez véleményem szerint nem szorulhat elfogadásra, és az alkotmány így is szabályoz. Nem mondja ugyan ki, de tessenek felidézni a köztársasági elnök lemondásáról szóló rendelkezést: ott az alkotmány foglalkozik azzal, hogy ezt az Országgyűlés elfogadja-e vagy sem, de egyéb esetben az alkotmány nem rendelkezik arról, hogy a lemondást el kell fogadni. Ebből egyenesen következik, hogy minden lemondás olyan, amelyhez nem kell elfogadó nyilatkozat. Ezek a kitételek tehát a törvényben hibás kitételek.
Végül még két dolog van, ami a jegyzeteimben szerepel: a juttatások kérdése. Nem kívánok belebocsátkozni az egyes juttatások kérdésébe. Azt hiszem, hogy ami elvi és alkotmányjogi és közigazgatási jogi jelentőségű ügy, az az, hogy mi van akkor, ha úgy ítéljük meg, hogy bizonyos juttatásokra érdemtelen az, aki azt betöltötte. A törvényjavaslat megpróbálja ezt a kérdést rendezni. Ennek a számlájára írom többek között azt, hogy bevezette a választójog elvesztésének, az összeférhetetlenség külön inkorporált fogalmának, a hivatalvesztésnek, a fegyelminek, a munkajognak az eszközeit ebben a javaslatban. Ezzel akarja azt a differenciálást, megkülönböztetést megvalósítani, hogy egyes esetekben a miniszternek, a kormánytagoknak járadékkiegészítés jár, és járnak azok a juttatások, amelyek a megbízatása és a megszüntetése után jogosnak érezzük, hogy járjanak; más esetekben viszont nem indokolt, hogy ezek a juttatások megillessék őket: ha a hivatalukat méltatlanság okából vesztették el, ha olyan okból, amelyre ha valaki köztisztviselő lenne, a munkajog eszközeit kellene alkalmazni, fegyelmit kellene kiszabni, és fegyelmi miatt vesztené el az állását és más hasonló esetek.
Azt hiszem, e kérdés rendezése a munkajog eszközei nélkül is lehetséges. Az az indokolt és szükséges diszkréció tehát, amely eset és eset között szükséges, hogy megvalósuljon, megvalósítható akkor is, ha az alkotmányjog stílusában az alkotmányjogi követelményeknek és szokásoknak megfelelően jogi szabályozás szokásainak és módszerének megfelelően járunk el.
Az én meggyőződésem az, hogy ha ezek a tisztségek felmentés, lemondás, halál okából - mondtam három esetet; a halálról már külön kodifikációra sem lenne szükség, mert értelemszerű - megszűnnek, ez alkotmányjogilag elégséges ok a megbízatások megszűnéséhez. Semmi akadálya nincs annak, hogy a felmentéshez és a felmentés esetéhez hozzáfűződjék az ok megjelölése a felmentést gyakorló részéről anélkül, hogy a munkajog eszközeivel fegyelmi eljárást vagy más hasonló eljárásokat erőltetnénk, és ezeket a jogi szabályokat adaptálnánk ezekre a tisztségviselőkre.
Ugyanez áll és érvényesíthető azokra az esetekre is, amikor nem kinevezéssel nyeri el valaki a tisztségét, és nem felmentéssel szűnik meg, hanem bizalomból, választásból adódik - lásd miniszterelnök -, illetőleg a bizalom megvonásával szűnik meg mint miniszterelnök vagy a kormány.
Befejezésül engedjenek meg egyetlenegy példát arra, hogy ebben a törvényjavaslatban milyen jogásziatlan szövegezések fordulhatnak elő. Kérem, ez is utal arra a - ne haragudjanak - kapkodó hajszára, amely ebben a jogalkotási periódusban jellemző. Kérem, nézzék meg e törvény 7. §-át! Így szól a szöveg: "A miniszterelnök megbízatásának megszűnése egybeesik a kormány megbízatásának megszűnésével." Nem akarok tréfálkozni, de szerintem csak kellően össze nem egyeztetett randevúk eshetnek egybe.
Nem alkotmányba való szöveg ez. (Dr. Avarkeszi Dezső: És nem is az alkotmányról vitázunk!) De emellett - ne haragudjanak - nem is igaz. Tessék elővenni: visszautal az alkotmány 33/A §-ára, amely zárójelben szerepel, abban nincs ilyen szabály. Hiába keresik, egyetlenegy alkotmányos rendelkezés sem mondja ki - most már nem használom az előbb kifigurázott fordulatot -, nincs olyan szabály az alkotmányban a 33/A §-ban kifejezetten megfogalmazva, hogy a miniszterelnök megbízatása a kormány megbízatásának megszűnésével egyidejűleg szűnik meg. Fordítva szabályoz az alkotmány. Azt mondja ki, hogy ha a miniszterelnök megbízatása megszűnik, akkor szűnik meg a kormány megbízatása. Tehát ez a szabály ebben a formában nem szerepel.
A továbbiakban nem akarok ezzel a kérdéssel részleteiben foglalkozni. Ha ilyen természetű szabályt meg akarunk fogalmazni, akkor annak véleményem szerint így kell szólnia: "Ha a kormány megbízatása megszűnik, akkor a miniszterelnök, illetőleg a miniszterek és a politikai államtitkárok megbízatása is megszűnik". Ez a mondat pontosan, jogászian, szépen így hangzana, de így az alkotmányban nincs benne. Egyébként hadd jegyezzem meg, nem kell hogy benne legyen az alkotmányban, jó itt a törvényben. De ez a megfogalmazás rossz. A jogászi kulturált megfogalmazás igényeit nem elégíti ki. Egy példára vállalkoztam csak. Más példákat is lehetne mondani. Természetesen ezt azért is mondtam a sor legvégén, mert egy törvény sorsát nem ilyen kérdések döntik el. Legfeljebb példaként jellemzik azt, hogy mennyire nem kellően végiggondoltak, nem átfésültek, nem megfontoltak ezek az indítványok.
Hogy az egész törvénnyel kapcsolatban mi az álláspontunk, azt már elmondtam a múltkor, a mostani felszólalásban és korábban is: nem tudjuk támogatni ezt a törvényjavaslatot. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
