DEUTSCH TAMÁS
DEUTSCH TAMÁS
DEUTSCH TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel köszöntöm az Országos Rádió és Televízió Testület elnökét, a testület jelen lévő tagjait és munkatársait.
Hadd kezdjem talán annyi megjegyzéssel a Fidesz-Magyar Polgári Párt parlamenti képviselőcsoportja nevében elmondandó hozzászólásomat, hogy itt az elmúlt percekben, amikor a Független Kisgazdapárt, illetve a Kereszténydemokrata Néppárt képviseletében többen hozzászóltak, és - talán használhatjuk ezt a kategóriát - a közszolgálati televízió és rádió működésével kapcsolatos sérelmeiket emlegették, több kormánypárti képviselő arcán gúnyos mosoly jelent meg. Tisztelettel hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy bár a sérelem alapvetően negatív kategóriának tűnik, de a magyar politikatörténetben és jogtörténetben bizony komoly hagyományai vannak a sérelmi politikának, ami nem mindig volt negatív, sőt, nagyon komoly eredményekhez vezetett, és a XIX. század első évtizedében a rendi, nemesi országgyűléseken megjelenő kis- és középnemesek folytonosan hangoztatott - és a bizonyos szempontból még a kortársak szerinti is belterjesnek mondott - sérelmi politikája vezetett oda, hogy az akkori abszolút uralkodó 1825-ben mégis kénytelen volt összehívni azt az Országgyűlést, ami később reformországgyűlésként vonult be a magyar politikatörténetbe és jogtörténetbe. Ilyen értelemben tehát lehet mosolyogni bizonyos sérelmeken. Lehet, hogy a sérelmek megfogalmazás nem mindig a legszerencsésebb, de érdemes talán a sérelmek mögé is nézni, amire azért vállalkozni próbálok majd a hozzászólásomban.
Azt hiszem, tisztelt Országgyűlés, hogy a különböző köztestületek, különböző közjogi intézmények beszámolóinak tárgyalása nem tartozik a magyar parlament legizgalmasabb műfajai közé. Mégis, amikor megkezdődött az Országos Rádió és Televízió Testület első - mondhatni, történelmi jelentőségű, már csak a debütálás okán is - beszámolójának tárgyalása, akkor egy sajátos politikai jelenségnek lehettünk szem- és fültanúi: az történt, hogy amikor Kósa Ferenc képviselőtársam - aki egyébként a Magyar Szocialista Párt parlamenti képviselőcsoportjának tagja - a parlament kulturális bizottsága nevében beszélt, azt mondta, hogy a kulturális bizottság támogatja a benyújtott jelentést, és annak elfogadását egy külön országgyűlési határozati javaslat kezdeményezésével is szeretné megerősíteni. Majd ezt követően Hidasi képviselő úr a parlament költségvetési bizottságának tagjaként - egészen véletlenül ugyancsak a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának tagja képviselőtársunk - pedig arról beszélt, hogy ugyan az ORTT jelentését - hogy használjam ezt a kicsit elkoptatott mozaikszót a jeles testület megnevezéseként - ugyan a költségvetési bizottság is általános vitára alkalmasnak tartja, azonban azt a kulturális bizottság által kezdeményezett országgyűlési határozati javaslatot, amely érdemben viszonyul a jelentéshez, és amely határozati javaslat a jelentés elfogadását indítványozza, már nem támogatja a parlament költségvetési bizottsága.
Arra gondoltam, hogy talán formabontó lesz a magyar parlament, és egy izgalmasnak is mondható politikai vita kerekedik az egyébként rendkívül fontos kérdésről: milyen a magyar médiatörvény végrehajtásának az állapota, milyen állapotban van ma, 1997 tavasza végén vagy tavaszán Magyarországon a sajtószabadság. Ebbéli várakozásaimnak - azt lehet mondani -, ebbéli várakozásainknak meg is felelt a Független Kisgazdapárt parlamenti képviselőcsoportja vezetőjének hozzászólása, ami persze hullámokat váltott ki, és amely hozzászólás élesen elütött minden addigi hozzászólástól: a Független Kisgazdapárt parlamenti képviselőcsoportja, ha jól értjük - és azt gondolom, hogy jól értjük - az álláspontjukat, nagyon határozottan - megítélésük szerint legalább is -, érveket felsorakoztatva elutasítják az Országos Rádió és Televízió Testület beszámolóját. Mondhatnánk talán egy kicsit képes beszéddel: csak nem az történt, hogy Torgyán József - az eddigi megszólalók közül egyedüliként - azt mondta, hogy a király meztelen? Amikor a megszólalók mindeddig a király kevésbé szép, elfogadható, talán nem is olyan csúnya ruhájáról próbáltak beszélni.
Igen tisztelt Képviselőtársaim! Azt gondolom, hogy két probléma van azzal a képes beszédben elmondott mondattal, amiről beszéltem: egyrészt az Országos Rádió és Televízió Testület egyrészt nem a király - és ennek nagyon örülök, hogy nem a király. És hadd legyen az a megjegyzésem, hogy amikor a beszámoló első mondatát olvastam, akkor bizony szemet szúrt számomra az a szó, hogy az 1996. évi I. törvény, a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény alapintézménye az Országos Rádió és Televízió Testület. Megítélésem szerint nem az Országos Rádió és Televízió Testület az alapintézménye ennek a törvénynek, hanem ennek a törvénynek nagyon sok alapintézménye van, többes számban lehet használni ezt a szót: alapintézményei: ezek pedig a műsorszolgáltatók. A közszolgálati műsorszolgáltatók, a nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatók és a már működő vagy reméljük a működésüket minél hamarabb megkezdő országos, regionális és helyi műsorszolgáltatók egy meghatározó közjogi intézménye a médiatörvény által szabályozott rendszernek az Országos Rádió és Televízió Testület. Tehát nem alapintézmény, nem király.
(19.00)
Azt gondolom, nem is meztelen - bár nyilvánvaló, hogy a működésével kapcsolatban sok elismerő és sok kritikus észrevétel is megalapozottan elmondható, megfogalmazható.
Azt hiszem, talán akkor járunk helyes úton, ha azzal a kérdéssel próbálunk foglalkozni - amelyre már röviden utaltam -, milyen állapotban van ma, 1997 tavaszán a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény, tehát a médiatörvény végrehajtása, milyen állapotban van Magyarországon a sajtószabadság.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselőtársaim! Megítélésem szerint egy évvel, több mint egy esztendővel az úgynevezett médiatörvény hatálybalépése után, talán egy kicsit sommásan úgy lehet fogalmazni, hogy Magyarországon egy elmélyülő és nyugodtan súlyosnak mondható médiaválság van. Egy olyan médiaválság van, amely médiaválság kialakulása a törvény és az Országos Rádió és Televízió Testület működésének megkezdése előttre nyúlik vissza. A médiaválság hatásai azonban ma is érzékelhetők, ma is válságos állapotban van Magyarországon a média, a médiaipar - ha egyáltalán ilyenről beszélhetünk -, a médiaszféra, ahogy előszeretettel fogalmaznak különböző publicisták.
Azt gondolom, ennek a válságos helyzetnek a kialakulásához hozzásegítettek vagy megerősödéséhez vezettek részben azok az apróbb-nagyobb hibák, amelyek talán kikerülhetetlenül benne foglaltattak az elfogadott médiatörvényben. S mindenféleképpen ennek a válságnak az elmélyüléséhez, ennek a válságnak az elhúzódásához vezetett a médiatörvény - megítélésem szerint - katasztrofális végrehajtása; azon katasztrofális törvényvégrehajtás, amelyben megítélésem, megítélésünk szerint a legkisebb felelősség a különböző médiatestületeket terheli, tehát a közalapítványi kuratóriumokat, azok elnökségét, illetve az Országos Rádió és Televízió Testületet.
Úgy ítélem meg, talán érdemes arról néhány szót szólni, hogy a médiatörvény elfogadását és kihirdetését követően milyen jól körülhatárolható ellenérdekelt csoportok kezdték meg máig tartó szívós küzdelmüket annak érdekében, hogy lehetőleg ne vagy minél kisebb mértékben, vagy ha már mindenféleképpen végrehajtatik a törvény, akkor minél nagyobb deformáció, minél nagyobb torzulások árán hajtassék végre az elfogadott médiatörvény.
Megítélésem szerint nagyon lényeges ellenérdekelt csoport volt a médiatörvény végrehajtásában az elmúlt években, mondjuk, az elmúlt egy évtizedben kialakult és pozíciót szerzett médiaértelmiségi elit; azon médiaértelmiségi elit, amelynek pozícióit jelentős részben érintették, saját megítélésük szerint veszélyeztették azok az átalakulások, amelyeket szabályozott, meghatározott az elfogadott médiatörvény.
Ugyancsak jelentős ellenérdekelt csoport volt, amely ki is fejtette - idézőjelben mondom - "áldásos" hatását, működését az elmúlt több mint egy esztendőben, az a médiagazdasági csoport, azok a médiagazdaságon belül működő gazdasági érdekcsoportok, amelyeknek a változatlan, a médiatörvény előtti médiarendszer működése a gazdasági érdekük. Hogy csak egyetlenegy, egyébként már unos-untalanig ismert adatot hadd idézzek újra: körülbelül 8 milliárd forintos mértéket ért el az az összeg, amelynek fejében a Magyar Televízió - a kényszermonopólium helyzetében lévő úgynevezett közszolgálati Magyar Televízió - külső műsorgyártásra ad megrendeléseket, amely külső műsorgyártásra adott megrendeléseket jól körülhatárolható gyártó, gazdasági érdekcsoportok fölözik le jelentős részben. Ráadásul, hozzáértő becslések alapján ennek a 8 milliárdos összegnek - egy kis túlzással - körülbelül a fele az, amely megjelent a képernyőn. Tehát a szolgáltatás-ellenszolgáltatás elmúlt időszakban oly sokat emlegetett polgárjogi alapelve egyáltalán nem érvényesült ezeknél a megrendeléseknél. Egy nagyon jelentős, sajátos, eredeti médiatőke-felhalmozási forrást jelentett vagy jelenthetne ezeknek a gazdasági erőcsoportoknak a Magyar Televízió, változatlan, 30 milliárd forintos éves összeget elérő vagy meghaladó költségvetéssel, közel 10 milliárdos külső műsorgyártással, amely összegnek csak egy töredékét - legyünk jószívűek, mondjuk, hatvan százalékát - kell a külső gyártó cégeknek ténylegesen műsorgyártásra használni.
Úgy ítélem meg, megjelentek - a két kormánypárt hivatalos álláspontjától függetlenül vagy annak ellenére - a kormányzati körökön belül is olyan politikai csoportok, amelyeknek nem volt érdekük a médiatörvény végrehajtása. Azt gondolom, valóban tiszteletre méltó az eddigi egyetlen kormánypárti hozzászólónak azon törekvése, hogy próbálta bemutatni vitán felül a kormány, a kormánypártok, a kormányzat szemére vethető mulasztásokat, amelyek oda vezettek, hogy bizony késlekedik, késésben van a médiatörvény végrehajtása.
Ugyanakkor közmondásszerűen azért annyit hadd tegyek hozzá: ennyi véletlen, az én szerény tapasztalataim szerint, nincsen. Legalábbis 1988-89 óta, amióta én aktívan, kicsit még aktívabban 1990 óta részt veszek a magyar politikában - 1990 óta ráadásul parlamenti képviselőként, a választópolgárok bizalmának köszönhetően -, ennyi véletlen a kormányzati működésben nincsen.
Nehezen tudom azt elképzelni, hogy a kormány késlekedik az Országos Rádió és Televízió Testület alap-infrastruktúrájának megteremtésében, és nem tudja megoldani azt az óriási problémát, hogy létrejön egy új közintézmény, és annak valahol léteznie kell; amikor 1990 óta, de '94 óta is nem egy új közintézmény jött létre. Például az ombudsmanok 1994 után kezdték meg a működésüket, de nem kellett olyan sokáig - bár ők is folyamatosan elégedetlenek, azt kell mondanom, jelentős részben okkal, az infrastrukturális körülményeikkel -, lényegében fedél nélkül, tevékenységre alkalmatlan körülmények között működniük.
De ugyanez a helyzet - azt gondolom - a Magyar Televízió, a Magyar Rádió átalakulásával is, amellyel kapcsolatban még a kormánypártok által 1995 elején benyújtott törvényjavaslat is hasonló konstrukciót állapított meg. Tehát számíthatott a kormány saját döntése alapján arra, hogy egy olyan lépéssorozatra lesz szükség, amikor fel kell mérni az addig költségvetési intézményként működő Magyar Televízió és Magyar Rádió állapotait, és ezeket gazdasági társaságokká, méghozzá részvénytársaságokká kell átalakítani. Ilyen értelemben talán lett volna idő felkészülni, lett volna idő a kellő lépéseket vagy a szükséges lépéseket megtenni.
Hasonlóképpen - azt gondolom - az Antenna Hungária oly hosszú ideje húzódó privatizációs viszontagságsorozata is vizsgálható persze abból a szempontból is, hogy egyébként más privatizációs aktusok kapcsán is oly sokszor és oly radikálisan változik a privatizációs koncepció, és más privatizációk is értek meg ennyi hányattatást, sőt még ennél többet is, mint az Antenna Hungária. De azt gondolom, a médiatörvény elfogadása után teljesen más fényben merül fel mindaz, ami az Antenna Hungária háza táján van. S az is furcsa, hogy pont akkortájt jön rá a Pénzügyminisztérium... - egyébként az országos kereskedelmi televíziók és rádiók műsorszolgáltatási díja áfa-köteles -, amikor éppen tárgyalást kezd az ORTT-vel és a már működő közszolgálati műsorszolgáltatókkal az '97-es költségvetési törvény irányszámairól, amely költségvetési törvényben - és egyébként zárójelben jegyzem meg, csodálkozom, hogy mind ez idáig nem merült fel -, a médiatörvénnyel ellentétesen, nem érvényesül az a normatív finanszírozás, amely egyébként legfontosabb eleme és legfontosabb garanciája lehetne vagy kellene hogy legyen a médiatörvénynek a közszolgálati televízió és rádió függetlenségének garantálása érdekében.
Ne felejtsük azt el, ha már itt önkorlátozásról, előző kormányra mutogatásról volt szó, ma az a helyzet, hogy az első teljes éves költségvetés, amelyet már a médiatörvény elfogadása után kellett meghatározni a magyar parlamentnek, ez a költségvetés úgy lett elfogadva, kizárólag kormánypárti képviselők szavazatai által, hogy a közszolgálati televízió és rádió működése szempontjából legalapvetőbb finanszírozási garancia nem érvényesül, figyelmen kívül lett hagyva, nem folyósítja a magyar költségvetés a műsorsugárzási díjakkal kapcsolatos költségeit a Magyar Televíziónak és a Magyar Rádiónak, hanem a médiatörvénytől függetlenül, azzal ellentétesen mintegy beleszámítja a korábbi adósságait. Ahogy szokták ezt mondani, szerintem egyébként eléggé furcsán, kezelni kell persze ezt az adósságot, megértem, rendezni kell, megfelelő megoldást kell találni. Az adósság kezelésében természetesen lehet, hogy terheket kell vállalniuk az intézményeknek maguknak is. De mindez nem mehet a Magyar Televízió és a Magyar Rádió esetében az elfogadott médiatörvényben szabályozott garanciák rovására.
Így tehát azt gondolom, talán túlzás úgy értékelni, hogy az ORTT kizárólag a kormányra mutat. Az sem lenne igaz állítás, hogy ha az ORTT háza táján nem sepregetne elsősorban maga az ORTT, s nem keresné az ORTT által elkövetett mulasztásokat, hibákat, a késedelemhez vezető, az ORTT működésében fellelhető okokat is a parlament, amikor ezt a jelentést tárgyalja. De azért nagyon fontos arról beszélni, hogy bizony az ORTT-n kívül mely szervek, parlament vagy kormány mely intézkedései vagy éppen mulasztásai vezettek oda, hogy a törvény végrehajtásának katasztrofális jellege következtében szerintem továbbra is a magyar médiaszféra válságos állapotban van.
(19.10)
Azt gondolom, hogy sajnos sajátos alaphangot ad ennek a mai tárgyalásnak az, hogy éppen a hét végén látott napvilágot a mai parlamenti vitában is oly sokat emlegetett Freedom House-jelentés, amely azt mondja, hogy Magyarországon a sajtó részben szabad csak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Én azt gondolom, hogy talán az 1998-as kormányváltást követően, a kormányváltást követő fél év elteltével elmúlik az az időszak, amikor Magyarországon parlamenten belül és parlamenten kívül az ellenzék és a kormánypárt kizárólag úgy viszonyul egymáshoz, hogy az előző időszakra mutogat. De ha már itt ebben a mai vitában felmerült az a kérdés, hogy itt mi volt '90 és '94 között a magyar sajtószabadság történetében, és mi történt 1994 után, amikor a magyar sajtószabadság új hajnala, aurórája bekövetkezett, milyen fantasztikus időszakot éltünk meg, akkor azért érdemes néhány dolgot megjegyezni.
Én a magam részéről nagyon örülök, hogy nem a Magyar Televízió és a Magyar Rádió elnökének kulturális bizottsági meghallgatásán lehet a magyar média helyzetéről beszélni, hanem a magyar parlament plenáris ülésén, az elfogadott médiatörvény által létrehozott közjogi médiatestület jelentésének a vitája kapcsán. Ez egy nagyon fontos dolog! 1990 és '94 között a Fidesz ellenzékben volt; elég sokszor elég határozottan fejtette ki az előző kormány médiapolitikájával kapcsolatos kritikai véleményét. Ezen, úgy ítéljük meg, utólag semmi okunk sincs módosítani - ugyanakkor azért néhány dolgot hadd jegyezzek meg. Egyrészt 1990 és '94 között Magyarországot a Freedom House mindvégig a teljesen szabad sajtóval rendelkező országok sorában tartotta számon. 1995 volt az első esztendő, amikor Magyarország kiszorult ebből az - idézőjelben mondom - "elit" társaságból, ahová tartozni nagyon jó, aminek alapvető oka az volt, hogy 1994 elején, az előző kormányzat időszakában nagymértékű, politikai okokkal motivált elbocsátások voltak a Magyar Rádióban. Ilyen értelemben tehát azt lehet mondani, hogy a '95-ös Freedom House-jelentés még az előző kormányzat intézkedéseivel vagy az előző kormányzat által - hát, hogy mondjam - nem kifogásolt médiavezetői intézkedésekkel magyarázható. No de, az 1996-os jelentés miért állapítja meg azt, hogy Magyarországon rosszabb a helyzet 1995-ben, mint '94-ben? Ezt már nagyon nehéz a '90 és '94 között hivatalban lévő kormányzat működésével magyarázni! És bár valóban van javulás, de ez a javulás még mindig nem érte el 1996-ban a médiatörvény elfogadása és hatálybalépése ellenére sem azt a mértéket, hogy a Freedom House a teljesen szabad sajtóval rendelkező országok sorában említse Magyarországot!
Ilyen értelemben én azt gondolom, hogy nem pusztán csak ímmel-ámmal elmondott, hivatkozási alapul szolgáló szerény önkritikára van szükség, hanem ennek a kérdésnek az alapvető elemzésére. Az a helyzet, hogy a Horn-kormány kétéves működése ahhoz vezetett, hogy először még tovább romlott Magyarország nemzetközi megítélése a sajtószabadság érvényesülése szempontjából; majd 1996-ban a kormánypárt és az ellenzék kompromisszumának eredményeként megszületett médiatörvény következtében tehát végre van szerepe - mert lehet szerepe - a magyarországi sajtószabadság érvényesülésében a parlamenti ellenzéknek, bár sajnos, csak 28 százaléka van - ezekre a százalékos arányokra is még egy gondolat erejéig majd vissza fogok térni -, de ez a javulás nem elégséges ahhoz, hogy Magyarország a teljesen szabad sajtóval bíró országok sorába tartozzon.
Az a kormányzat és az a kormánytöbbség, amely a legkisebb rendű belpolitikai ügyekben is különböző nemzetközi szervezetek semmire fel nem jogosító, udvarias dicséreteit szokta itt a parlamentben szajkózni, ez a kormányzat ne beszéljen a magyar sajtószabadság új hajnaláról akkor, amikor kétéves működése egyrészt rontotta egy évig a magyar sajtószabadság érvényesülését, majd a következő évben sem volt elegendő az ellenzékkel kötött kompromisszum sem ahhoz, hogy végül is Magyarország a teljesen szabad sajtóval bíró országok sorába tartozzon!
Másrészt, én azt gondolom, hogy lehet természetesen kaján módon mosolyogni azon, hogy persze, hogy 79 százalékon szerepelnek a közszolgálati televízióban és rádióban az MSZP-s és SZDSZ-es politikusok, hiszen 72 százalékuk van a parlamentben - hát ez így van rendjén! A világ eleve elrendeltetett igazsága így érvényesül! Csak egyetlenegy apró, ma már politikai és eszmetörténeti tényre hadd hívjam föl a figyelmüket. Körülbelül azon a helyen ült a magyar parlament egy képviselője 1990 és '94 között; ezt a képviselőt úgy hívták, hogy Csurka István, aki 1991-ben felállt és azt mondta: a közszolgálati televízióban akkor érvényesül a sajtószabadság, ha a parlamenti mandátumarányoknak megfelelően szerepelnek a különböző politikai pártok a közszolgálati televíziók és rádiók hírműsoraiban. És akkor felálltak szabaddemokrata politikusok, felálltak szocialista párti politikusok, és velük együtt felálltak fideszes politikusok is, és azt mondták, hogy ez egy elképesztő gondolat! Hogy jön ez a hírérték által meghatározott sajtószabadság szent eszméjéhez?! Hogy lehet ilyet mondani?! És most másfél év óta kormánypárti politikusok másról sem beszélnek, mint széttárják a karjukat és azt mondják, hogy hát persze, hát 72 százalékunk van a parlamentben, hát miért ne lenne 79 százalékunk a magyar tévében, magyar rádióban?! (Dr. Lamperth Mónika: Kinek van? - Közbeszólás az MSZP soraiból: Ki mondta ezt?)
Kormánypártokhoz közel álló - bár ilyen nincs, tudom -, a kormánypártokat legalábbis nem kritikailag figyelő újságírók és publicisták előszeretettel szoktak azzal érvelni, hogy kérem szépen, visszaállt a világ rendje végre, hiszen 70 százalék fölött vannak a kormánypártok a hírműsorokban, 30 százalék alatt az ellenzék, és ez a helyes arány. Nem ez a helyes arány, tisztelt hölgyeim és uraim!
A magam részéről egyébként nem fogadom el… vagy - bocsánatot kérek, ez nagyon merész kijelentés volt - nem osztom azon tudós embereknek a nézeteit, akik a hírérték kategóriája mint fő szabályzó elem alapján határozzák meg egy független, tárgyszerű és objektív írott vagy elektronikus sajtó, műsorszolgáltató működését, mert megítélésem szerint a hírérték egy rendkívül szubjektív kategória. De ha ezt elfogadjuk, ami egyébként a magyar újságírásban és médiáról való gondolkodásban egy oly sokat emlegetett szent tehén, hogy a hírérték a legfontosabb, de a hírérték nem a parlamenti mandátumarányokhoz kötődik.
És még egy dolgot azért hadd mondjak: az önkorlátozás… Én nem tekintem önkorlátozásnak azt, hogy 1994 júliusában akkor még hatpárti tárgyalások folynak a kinevezési törvény alapján hivatalba lépő új tévé- és rádióelnökök személyéről, amikor Horn Gyula - még a kormánypártok frakcióinak is a háta mögött - kinevezi az egyeztetések ideje alatt a televízió és a rádió akkori elnökét. Én nem tartom azt a sajtószabadság érvényesülése irányába mutató lépésnek és önkorlátozásnak, hogy az Alkotmánybíróságnak megálljt parancsolnia egy olyan kormányhatározatnak, amikor kétezer televíziós dolgozót akarnak kormányhatározat alapján, alkotmányellenesen elbocsátani a kormányzat politikusai. Én nem tartom az önkorlátozás jegyében meghozott döntésnek, amikor nyomás alá helyezik a Magyar Televízió elnökét és alelnökét azért, hogy bocsássa el a kormánypártok számára nem kedves Híradó főszerkesztőjét, aki egyébként a kormány hivatalba lépése után került pozíciójába. Én nem tartom önkorlátozó lépésnek, hogy a magyar miniszterelnök a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatójává a Magyar Szocialista Párt 1990-es kampányfőnökét akarja kinevezni. És nem tartom a sajtószabadság érvényesülésének irányába mutató lépésnek azt sem, hogy - ha már a kormányprogramról és az államtalanításról volt szó - a kormányprogramban olyan nagy garral lett beharangozva a sajtóterjesztés szinte kizárólagosnak mondható állami monopóliumának felszámolása, és mind ez idáig a háttérben zajló és néha-néha a politikai nyilvánosság szintjéig is felszűrődő egyeztetéseken túl - amiről az ember egyébként csak pletykákból hallhat - az égegyadta világon semmi nem történt annak érdekében, hogy ne legyen 1998-ban is, négy évnyi MSZP-SZDSZ-kormányzás után is 80 százalékban az állami tulajdonban lévő sajtóterjesztők által dominált magyar sajtóterjesztő piac. Ha önkorlátozás, akkor legyen önkorlátozás! - egyébként a magyar politikatörténet egy jeles alakja egy más étellel kapcsolatban mondta ezt.
Én tehát azt gondolom, az önkorlátozásra lehet hivatkozni a médiatörvénnyel kapcsolatban, de az önkorlátozás bizonyos zavaraira azért fel lehet hívni a figyelmet, és ha kiegyensúlyozottságról van szó, ha tárgyilagosságról van szó, akkor azt gondolom, ezt is érdemes itt megemlíteni a parlamenti vita vagy a parlamenti beszélgetés során.
Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Azt gondolom tehát, hogy az Országos Rádió és Televízió Testület jelentésének tárgyalásakor azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, hogy hogyan, milyen lépésekkel oldható fel, szüntethető meg az a médiaválság, amelynek a felszámolásához, megszüntetéséhez mind ez idáig a törvény katasztrofális végrehajtása nem vitt közelebb.
Megítélésem szerint le kell számolnunk a médiatörvény módosíthatatlanságának fétisével.
(19.20)
Azt gondolom: ha van kellő politikai bátorság és hajlandóság arra, hogy Magyarországon valóban azt szeretnénk elérni közösen, hogy egy garantáltan független, átláthatóan finanszírozott közszolgálati műsorszolgáltatás legyen - országos, regionális és helyi szinten működő kereskedelmi műsorszolgáltatók, minél előbb tevékenységüket megkezdeni tudó, nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatók -, akkor bizony meg kell vizsgálni, hogy mely pontokon lehet módosítani, illetve kell módosítani a médiatörvényt.
Megítélésem szerint három kategóriát lehet felállítani. A médiatörvénynek vannak úgynevezett sajtóhiba jellegű módosítandó részei, amelyekről a napnál világosabban mindenki számára kiderült, hogy pontatlanságok, a végrehajtást nehezítő hibái a törvénynek. Szerintem ezeket rövid úton lehetne módosítani.
A második kategóriába javaslom belevenni azokat a részeket, amelyeket legalább öt párt olyannak ítél meg, hogy 1997 őszén hozzá lehetne látni a közös módosításhoz. Utána legalább öt párt támogatása kelljen ahhoz, hogy a médiatörvény módosítására sor kerüljön.
Marad a harmadik kategória, amit vagy azért nem módosítunk, mert nincs hozzá legalább ötpárti támogatás, vagy azért nem módosít a parlament, mert a médiatörvény azon részei kiállták az eddigi végrehajtás próbáját, illetve még érdemes várni 1-1,5-2 évet, amely alapján megalapozottan lehet nyilatkozni a változtatás vagy a változatlanság kérdéseiben.
Másodsorban úgy ítélem meg: az Országos Rádió és Televízió Testület munkájában fel kell gyorsítani azokat a lépéseket, amelyek a mielőbbi helyi műsorszolgáltatók, stúdióengedéllyel bíró műsorszolgáltatók műsorszolgáltatási szerződésének megkötéséhez vezetnek. Azt gondolom, nehezen megjósolható, hogy mi fog történni az országos kereskedelmi televíziós és rádiós pályázatokkal. A rádiós pályázat még ki sincs írva. A televíziós pályázat elbírálása most folyik. Ugyanakkor több tucat televízió és rádió van, amelyeknek - helyi televíziókról és helyi rádiókról van szó - meghatározott ideig szóló stúdióalapítási engedélyük van. Ezeket a stúdióalapítási engedélyeket az ORTT-nek kellene műsorszolgáltatási szerződéssé formálnia, megkötni ezeket ezekkel a helyi tévékkel, helyi rádiókkal, hogy a stúdióalapítási engedélyben meghatározott dátumig immár műsorszolgáltatási szerződésnek megfelelően folytathassák a tevékenységüket.
Harmadrészben úgy ítélem meg, hogy nagyon nagy szükség van az Országgyűlés kulturális bizottsága média albizottságának tevékenysége felújítására. Nagyon nagy szükség van azért, mert megítélésem szerint egyedül ebben a média albizottságban, majd ezt követően a kulturális bizottságban és a parlament plenáris ülésén kialakított politikai konszenzus teremthette meg annak feltételeit, hogy a médiatörvényt el lehessen fogadni. Azt gondolom, a médiatörvény végrehajtásának nehézségeihez e politikai konszenzus objektív okokból történő felborulása is vezetett. Nem volt olyan testület, a parlamentnek nem volt olyan szerve - pedig lehetne -, ahol folyamatosan érdemi hatáskörökkel lehetett volna megtárgyalni azokat a kérdéseket, amelyeket jelzett maga az Országos Rádió és Televízió Testület, jelzett esetleg a kormány vagy egyes minisztériumok - éppen egy költségvetési törvénytervezet elkészítésekor -, jeleztek különböző helyi műsorszolgáltatók, médiaszakmai és -érdekképviseleti szervek, a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a Duna Televízió, a közalapítványi kuratóriumok, azok elnökségei.
Ezeket formálisan persze meg-megtárgyalta egyre lankadóbb intenzitással a média albizottság, illetve a kulturális bizottság, amelynek - mármint a kulturális bizottságnak - más fontos feladatai is vannak. Ilyen értelemben tehát azt gondolom: annak érdekében, hogy az 1988 tavaszán esedékes ORTT-jelentés tárgyalásakor, amikor a '97-es év tevékenységéről fogunk szót váltani, már ne arról kelljen beszélni, hogy miért és milyen okokból szenved újabb és újabb késedelmet az 1995-ben elfogadott és '96-ban hatályba lépett médiatörvény. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokból.)
