DR. VILÁGOSI GÁBOR
DR. VILÁGOSI GÁBOR
DR. VILÁGOSI GÁBOR belügyminisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnöknő! Tisztelt Képviselőtársaim! Azt hiszem, az, hogy képviselő úrnak ezen törvényjavaslata nemes célt szolgál, nem vonható kétségbe, és ezt én sem szeretném kétségbe vonni. De azt, hogy még sem tartom egészen szerencsésnek ezt a törvényjavaslatot, néhány pontban összefoglalnám.
Ahogy a törvényjavaslat indokolásában is szerepel - és képviselő úr is elmondta -, ez a javaslat nem szociális jellegű. Valóban, ugyanakkor természetesen gazdasági jellegű, hisz nem egy erkölcsi megbecsülésről szól, hanem egy gazdasági jellegűről, arról, hogy bizonyos pénzbeli juttatást kapnának azok az olimpiai bajnokok, akik az aktív pályájukat befejezték, és 35 évesek elmúltak. Valóban nem ugyanaz ennek a törvényjavaslatnak a filozófiája, mint a Mező Ferenc Közalapítvány létrehozóinak a filozófiája. Ugyanakkor természetesen nem mondhatjuk azt, hogy ez a két filozófia valahogyan nincsen összefüggésben, és ne kellene egymásra tekintettel lenni.
Azt, hogy előnyösen befolyásolhatja a szülők magatartását, azt a döntését, hogy támogassák a tehetséges gyerekeiknek a sportolását, hogy ha majdan ők olimpiai bajnokok lesznek, és mint olimpiai bajnokok, befejezték a sportpályafutásukat, 35 éves kortól biztos megélhetésük lesz, egy nagyon merész következtetésnek gondolom. Nem hiszem, hogy van ebben az országban olyan szülő, aki arra gondol, és akár még egy kis hajszálnyit is számítana az ő döntésében, hogy azért támogassa gyermekének a sportolását, hogy ha majd olimpiai bajnokként leteszi a lantot, utána biztos legyen a megélhetése, mert egy magyar átlagfizetést kap.
Az én véleményem az, hogy főképp azoknak az élsportolóknak, akik most olimpiai bajnokok, nagyon bízom benne, hogy nem lesznek olyan jellegű megélhetési gondjaik, amilyenek vannak most élő olimpiai bajnokoknak, akik az elmúlt évtizedekben érték el ezeket az óriási sikereket.
Ezzel talán át is térnék egy másik problémakörre, a személyi hatályra. Ahogy képviselő úr is mondta, ő is jó néven venné, ha ez a személyi kör tágulna, hisz itt ő elsősorban - ezzel a juttatással legalábbis - csak az olimpiai bajnokokat célozza meg, ugyanakkor pedig természetesen felmerül az a kérdés, hogy azokat a sportolókat - számosan vannak ilyenek, és nagyon hosszan lehetne név szerint és sportáganként sorolni őket -, akik akár nem is csak egy alkalommal, hanem több alkalommal is minimálisan, hajszálnyira maradtak le az olimpiai bajnoki címről, miért ne illetné meg ez a juttatás. Azt a kajakkirályt, Csapót, aki minimális különbséggel lett csak második, miért ne illesse meg? De van olyan kajakkirály is, aki a '90-es világbajnok volt, és mégsem sikerült neki olimpiai bajnokságot nyerni. Vagy az a tornász, aki ráfogott arra a vonalra, amit utána már nem is számítottak, és emiatt nem lett olimpiai bajnok. Vagy az a súlyemelő, aki testsúlya miatt, mert néhány dekával többet nyomott, mint az ugyanolyan eredményt elérő, és ezért nem lett olimpiai bajnok. Tehát azt hiszem, ez ebből a szempontból - egy kicsit talán erős ez a kifejezés - igazságtalan lenne ezekkel a sportolókkal szemben. Vagy mondhatnám azokat, akiknek a sportága nem olimpiai sportág, hanem csak világbajnokságokat rendeznek benne, ugyanakkor pedig az ő teljesítményük is ott, azon a megmérettetésen a legjobb volt. Vagy azon sportágakat, amelyek csak az utóbbi években, néhány évtizede kerültek be az olimpiai sportágak körébe, és előtte értek el benne világraszóló sikereket, például az asztaliteniszben Sidóék. De folytathatnám azzal is, hogy adott esetben egy platformra kerül az a csapatsportágban olimpiai bajnokságot nyert, aki csak néhány percet töltött adott esetben a pályán, azzal az egyéni sportolóval vagy akár csapattársával is, akinek pedig döntő része volt a siker elérésében. De említhetném itt az edzőket, a szakvezetőket is, akik nélkül senki nem lett volna olimpiai bajnok, ha nem lettek volna kiváló edzőink, és adott esetben őket is kizárnánk ebből a körből. Vagy - ahogy szintén képviselő úr célzott rá - a fogyatékos sportolók köre is kimaradna ebből a körből.
Ő mondta és hangsúlyozta, hogy ez nem egy szociális jellegű, tehát nem rászorultsági alapon van, hanem más filozófiája van. De úgy vélem, hogy amíg az említett Mező Ferenc Közalapítványra mintegy 50 millió forint jut, tehát a valóban rászorultaknak - és ezzel a rászorultsági kör az előbb általam említettekre kiterjed, tehát ott nem csak az olimpiai aranyérmesekről van szó -, addig nem etikus vagy legalább is morálisan támadható az, hogy amíg a valóban rászorulókra csak mintegy 50 millió forint összeg jut, egy jóval nagyobb körre, addig egy jóval szűkebb körre, akiknek a többsége nem rászorult, fiatal, ugyanekkora összeg jusson. Bontásban - ahogy a bizottsági üléseken is elhangzott - ez úgy néz ki, hogy amíg a nyugdíjas, valóban rászoruló élsportoló kap 10 vagy 5 ezer forintot, addig pedig a törvényjavaslat által megcélzott kör mintegy 30 ezer forintot kapna.
Tehát summázva: a Mező Ferenc Közalapítványt alkalmasnak tartom arra, hogy valóban rászorultsági alapon az élsportolóknak, akik olimpiai és világversenyeken kiváló eredményeket értek el, a megélhetési gondjain segítsen. Ezt a közalapítvány alapító okiratában megfogalmazott cél egyértelműen rögzíti. A sportról szóló, 1996. évi LXIV. törvény 31. §-a alapján a nyugdíjas olimpiai és világbajnoki érmes sportolók, valamint a sportszakemberek erkölcsi és anyagi megbecsülése, támogatása ennek a célja és tárgya. Amíg tehát - sajnos - a lehetőségeink nagyon szűkösek, addig azt hiszem, minden erőnket arra kell összpontosítani, hogy rászorultsági alapon kapjanak minél többet azok, akik valóban nem tudnak magukról gondoskodni, illetve nagyon szűkösen élnek. Egy későbbi időszakban következhet be az az állapot, amikor ezt a kiváló teljesítményt, ami az olimpiai bajnoki címet elért sportolóknál jelentkezik, már az aktív korban - nem sport értelemben vett aktív korban, tehát 35 éves kortól -, adott esetben támogatásban részesíthessék. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
