KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC (SZDSZ): (Megigazítja a mikrofonját.) Igen, most már jó. Köszönöm szépen. Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Megnehezítette és meg is könnyítette a helyzetemet Sebők János képviselőtársam hozzászólása, ugyanis attól tartottam, hogy egyedüli kormánypárti képviselő leszek, aki néhány bíráló megjegyzést fűz ehhez a törvényhez. Ebben a tekintetben tehát megkönnyítette a helyzetemet, minthogy nem vagyok egyedül; de meg is nehezítette, mert szinte minden kérdésre kitért, amit a törvényjavaslattal kapcsolatban bírálólag el lehet mondani. Nagyon kevés az, amit elmondhatok úgy, hogy ez ne legyen valamiképpen ismétlése az általa elmondottaknak.
Egyébként a magam részéről talán nem is akarnék olyan élesen fogalmazni, mint ő tette. Nem azért, mintha elutasítanám az általa mondottakat, mintha nem gondolnám azt, hogy lényegében igaza volt azokban a megállapításokban és különösen azoknak az aggodalmaknak a kinyilvánításában, amelyekről szólt, hanem talán azért, mert némileg szkeptikusabb vagyok az esélyeket és a helyzetet illetően.
Tudom azt, hogy hétpárti egyeztetés előzte meg ennek a javaslatnak a benyújtását. Részt vettem - egyébként Sebők képviselőtársam is részt vett - ilyen egyeztetésen, legalábbis a magam részéről egy alkalommal vettem részt, és tulajdonképpen akkor eldöntött dolog volt, hogy a határőrséggel kapcsolatosan voltaképpen azt lehet mondani, hogy a hét éve vitatott, hét éve újra meg újra a parlament elé kerülő kérdésben - tehát abban a kérdésben, hogy mi is a határőrség jogállása, hogy fegyveres erő vagy rendészeti szerv-e - megszületett a döntés.
Sokan szóvá tették, a sajtó is, hogy az SZDSZ sok tekintetben hasonló álláspontot képviselt, mint amit most szerencsémre Sebők képviselőtársam is elmondott. Eddig ugyanis csak azt mondták, hogy most a Kisgazdapárt mondja azt, amit '92-'93-ban az SZDSZ mondott. Ha nem is minden tekintetben igaz ez, de kétségtelenül az SZDSZ álláspontja az volt, hogy nem fér össze az európai irányú változásokkal a határőrségnek ez a szerintem is a múltból örökölt jogállása, ennek fenntartása, hogy ebben sokkal nagyobb szerepet játszanak begyepesedett hagyományok vagy szervezeti érdekek, mint a valóságos rendészeti vagy honvédelmi érdek.
Az is igaz, amit az SZDSZ-nek időnként mostanában a szemére szoktak vetni, hogy az SZDSZ volt az a párt, amelynek a kezdeményezésére és törekvései alapján az alkotmányba egyértelműen bekerült az, hogy a határőrség fegyveres erő, amely egyúttal rendészeti feladatokat is ellát.
Azt gondolom, talán érdemes felidézni az akkori szituációt. Nyilvánvaló, hogy az SZDSZ akkor - tehát amikor a honvédelmi törvény előkészítése folyt - azért javasolta, s tartotta igen fontosnak ezt az alkotmánymódosítást, mert szükségesnek tartotta - és ebben az értelemben ma is szükségesnek tartja -, hogy a határőrség alkalmazására vonatkozóan azok az alkotmányos korlátok létezzenek és működjenek, amelyeket a fegyveres erőknek békeidőben való alkalmazására az alkotmány tartalmaz. Tehát ne fordulhasson elő az, hogy bármely kormány parlamenti felhatalmazás nélkül, a minősített helyzet alkotmányos meghirdetése nélkül a határőrséget mint fegyveres erőt a belső rend helyreállítására használja fel. Mert valóban ez az, ami diktatórikus lépés. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor vagy most az lett volna a véleményünk, hogy a határőrségnek fegyveres erőnek kell maradnia.
Egész röviden azt gondolom, hogy az a véleményünk, a határőrség rendészeti szerv, amelynek a jogállása és a funkciója lényegében a rendőrségével azonos és akár egységes vezetés alatt, akár két külön vezetés alatt voltaképpen rendőri, rendészeti szervként kellene működnie a határőrségnek.
(18.30)
Abból, hogy a törvény fenntartja ezt a kettős jogállást, számos olyan furcsaság következik - ezt tulajdonképpen bizonyos fokig a határőrség védelmében mondom -, olyan helyzetek következnek, amelyek a határőrség számára okozhatnak problémát, nehezen megoldhatóak.
A szolgálati törvény elfogadásakor azt mondtam - elnézést, hogy magamat idézem -: ezt a törvényt elsődlegesen, szinte kizárólagosan a Honvédelmi Minisztérium készítette elő, annak ellenére, hogy a szolgálati törvény hatálya legalább fele részben, de inkább nagyobb részben olyanokra vonatkozik, akik nem a Honvédelmi Minisztérium állományába tartoznak, hanem elsősorban a Belügyminisztériuméba, továbbá a Pénzügyminisztérium vagy az Igazságügyi Minisztérium állományába. Ennek ellenére a törvény beterjesztője és előkészítője a Honvédelmi Minisztérium volt, és ez nyomott is hagyott a törvényen.
Most ellenkezőképpen kell megjegyeznem - és ezt már megtettem azon a hétpárti egyeztetésen is -: ezt a törvényt a Belügyminisztérium készítette elő. Ennek következtében igen csekély módon, igen kevéssé jelent meg benne a határőrség fegyveres erőkénti léte, a honvédelmi alkalmazása. Persze erre azt lehet mondani, hogy minden ezzel kapcsolatos kérdést a honvédelmi törvény rendezi. Én azonban kételkedem ebben. A törvény számomra tulajdonképpen nem világítja meg, hogy mik azok a szabályok, amelyek a határőrség honvédelmi felkészítését irányítják - ha már ez a szerintem alapjában véve hibás helyzet fennmarad, hogy a határőrség megőrzi a kettős jogállását -, mi az, ami a dolog honvédelmi részét irányítja.
A törvényben nincs intézkedés arról, hogy hogyan történik az a bizonyos át-alárendelés például háború esetén. Lehet, hogy erről a védelmi terv tartalmaz szabályokat. Azt gondolom, ez egy olyan jelentőségű dolog - egy nagy fegyveres szervezet egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra, hirtelen más felügyelet, más irányítás alá helyezése -, hogy a parlamentnek jogában állna, hogy a törvény elfogadásakor ezzel a kérdéssel is szembenézzen, és erről a kérdésről is döntést hozzon. Ugyanez a helyzet általában a határőrség honvédelmi feladatokra való felkészítésével. Egyetlen hely van, amely a belügyminiszter ilyen jogosultságára utal. A törvényjavaslat egyik szakasza azt mondja, hogy a belügyminiszter intézkedik a határőrség magasabb harckészültségbe való helyezéséről.
Szeretném megkérdezni: gyakorlat-e az az Európai Unió országaiban, hogy honvédelmi feladatot - természetesen a kormány tagja és képviselőjeként - a belügyminiszter irányítása és döntése alapján valósítsanak meg. A tárcák elválasztása éppen arról szól, hogy a belügyminiszter a belügyekben határoz, nem arról, hogy mit tesz az esetleges ellenséges támadás, külső támadás esetén a fegyveres erők nem kis létszámú és nem kis arányt képviselő része. Azt gondolom, hogy az európai országokban ez általában a honvédelmi miniszter feladata. Furcsa az, hogy a belügyminiszternek ilyen - kifejezetten honvédelmi - feladatokat kell ellátnia.
Még inkább érdekes a fegyverhasználat kérdése. Tulajdonképpen a törvény sok tekintetben homályosan fogalmaz. Az egyik helyen azt mondja, hogy válsághelyzetben, váratlan ellenséges betörés esetén ellátja az ország katonai védelmét a rendkívüli állapot kihirdetéséig. Gondolom, hogy ezt az ehhez szükséges katonai eszközökkel teszi a fegyveres erőkre és a honvédségre jellemző fegyverhasználat révén. A válsághelyzetet azonban a fogalommeghatározások úgy írják le, miszerint abban egyáltalán nem szükséges, hogy fegyveres konfliktus legyen. A válsághelyzet a fogalommeghatározás szerint inkább olyan helyzet, amelyből kifejlődhet egy fegyveres konfliktus. Tehát a fogalommeghatározások tulajdonképpen nem írják le azt a helyzetet, amelyben ez a fegyveres konfliktus ténylegesen létrejött.
Ezzel szemben azok a szabályok, amelyek kifejezetten a lőfegyverhasználatról szólnak, azt mondják, hogy a rendőrségre alkalmazott lőfegyverhasználati szabályokat kell alkalmazni az e törvényben meghatározott eltérésekkel. Ezek között azt mondja, hogy a határőrségnek joga van - túl a rendőrségi törvény által engedélyezett lőfegyverhasználati eseteken - lőfegyvert használni konfliktushelyzetben is. Ha a rendőrségi szabályok érvényesek, akkor ezek azt mondják, hogy a rendőrség lényegében csak célzott, egyes lövést adhat le - még tömeggel szemben is. A rendőrségi törvény tehát - nagyon helyesen - megtiltja azt, hogy az '56-os emlékek szerinti sortűz dördüljön el egy tömeggel szemben. Ha a rendőrségnek mindenképpen szükséges lőfegyvert használnia, akkor is csak személyre célzott lövést adhat le.
Meghívtak egy pár évvel ezelőtt a kiskunhalasi határőrséghez. A határőrséget akkor még akciószázadnak hívták, ma határvadász századnak. Tartottak egy bemutatót egy képzelt ellenséges támadás leküzdésére. Ez a leküzdés annak a bizonyos kék füstnek a leküzdése, amely a támadó ellenséget jelezte. Ez történt géppisztolyokkal, páncélozott harci járművekkel, páncéltörő rakétákkal és így tovább - ami természetes egy háborús konfliktus esetében. Azt szeretném megkérdezni: ez hogyan fér bele a rendőrségi lőfegyverhasználatba és az egyes lövésbe? Ha összevetjük a fogalommeghatározást és a felhatalmazást pontosan abban a konfliktushelyzetben, amire a rendőrségi lőfegyverhasználat szabályai érvényesek, a rendőrségi lőfegyverhasználat szabályai nyilvánvalóan nem elégségesek. Erre lehet azt mondani, hogy ez szőrszálhasogatás; de ha netán - remélhetőleg sosem - egy ilyen helyzet bekövetkezik, akkor a határőrség e törvény alapján hogyan tudja megvédeni azt, hogy megvédte az országot?
Az alkotmány azt mondja, hogy a fegyveres erő csak a parlament felhatalmazása alapján lépheti át az országhatárt, kivéve a szerződésben szabályozott nemzetközi hadgyakorlat esetét. A jelen törvény azt mondja, hogy nemzetközi szerződés alapján a határőrség elláthat határőrizeti feladatot más ország területén is. Nagyon helyes. Mind a kettő nagyon helyes. Csak hogyan jön össze? Ha a határőrség fegyveres erő, akkor az alkotmány ide vonatkozó rendelkezése kellene hogy érvényesüljön. Ha pedig más alapon is átlépheti a határt, akkor valamelyik szabállyal valamit csinálni kellene, hogy ezek ne kerüljenek egymással szembe. Persze erre lehet azt mondani, hogy a dolgot módosító indítványokkal helyre lehet hozni, de azt hiszem, alapjában véve nem lehet helyrehozni, mert az alapvető lényegi probléma ebből a furcsa, kettős jogállásból származik, amellyel kapcsolatban meggyőződésem, hogy egy rossz örökség továbbvitele.
Még egyet hadd mondjak a számokról. Azt szokták mondani, hogy a korszerű, a NATO-csatlakozásra érett és ehhez mérten, ennek érdekében megfelelően korszerűsíthető honvédségi létszám 60 ezer fő körül volna. Úgy tudom, a részletes bontású törvényjavaslatban 57 ezer, tehát 60 ezer körül van a honvédség létszáma.
(18.40)
Hogy olvassuk a dolgot? Olvassuk úgy, hogy a határőrség fegyveres erő, és voltaképpen a magyar fegyveres erők létszáma 80 ezer, vagy pedig olvassuk úgy, hogy a határőrség rendőrségi szerv, és akkor nem egészen áll az, hogy Magyarországon milyen kevés rendőr van, hiszen a rendőrség összlétszáma a polgári alkalmazottakkal együtt 40 ezer fő, hanem azt kell mondanunk, hogy a magyar rendőrség, a magyar rendőri erők létszáma 60 ezer fő? Melyik az igaz? Valamelyikkel valami probléma van! Vagy nem úgy zajlik a haderőcsökkentést ahogy ezt a parlament elfogadta, vagy a rendőri létszámmal kapcsolatos panaszok nem teljesen megalapozottak.
Ehhez érdemes még hozzátenni azt, hogy '89-ben - tehát a rendszerváltás küszöbén - a határőrség összlétszáma 22 ezer volt, de akkor ebben benne volt 17 ezer sorkatona is. A terveknek megfelelően, hogy a határőrség elsősorban hivatásos állományból álló szervezet legyen, a sorkatonák létszáma most körülbelül 8000-re csökkent, de a tisztek-tiszthelyettesek létszáma az egykori 3000-ről 9000-re nőtt. Itt is meg lehet kérdezni, hogy - ha most csak a hivatásos állományról beszélünk - az-e a helyzet, hogy van egy olyan fegyveres erőnk, amely 30 ezer hivatásos katonából áll, vagy pedig az-e a helyzet, hogy van egy olyan rendőrségünk, amely körülbelül 40 ezer hivatásos rendőrből áll.
A nyomozati jogkör vonatkozásában: természetesen - ahogy Lusztig Péter elmondta - sok mindent lehet a nyomozati jogkör mellett felsorakoztatni. De azért most már nem is annyira alkotmányossági, hanem inkább praktikus és gazdasági kérdéseket fölvetve: olyan jól állunk-e, hogy indokolt-e, hogy öt bűncselekménynek - hiszen a törvényjavaslat értelmében a határőrség öt bűncselekmény esetében folytathat nyomozást -, ennek az öt bűncselekménynek a vizsgálata érdekében legyen még egy nyomozóhatóság? Nem volna-e egyszerűbb az, hogy ha a határőrség, amikor észleli a bűncselekményt, akkor az összes rendelkezésére álló adatot átadja a rendőrségnek, és a nyomozati feladatokat a rendőrség látja el? Annál is inkább, mert az öt bűncselekmény között jó néhány olyan van, amely nagyon ritkán fordul elő - mint a határjelrongálás -, vagy pedig nagy számban ugyan, de legtöbbször szabálysértési alakzatban fordul elő, mint a tiltott határátlépés, míg bűncselekmény viszonylag ritkán.
Ehhez kapcsolódik a következő kézenfekvő kérdés. Az vitatott volt, hogy megengedheti-e magának egy ilyen méretű és ilyen gazdasági helyzetű ország azt, hogy öt elkülönült titkosszolgálatot, nemzetbiztonsági szolgálatot tartson fenn. Tudjuk azt, hogy titkosszolgálati eszközök használatára az öt nemzetbiztonsági szolgálaton kívül..., vagy mondjuk, négy - számítsuk le a technikai apparátust -, tehát a négy nemzetbiztonsági szolgálaton kívül még jogosult a rendőrség teljes körben, jogosult a vám- és pénzügyőrség, jogosult a határőrség - illetve ezen törvény felhatalmazása alapján törvényben biztosítottá válik, ami a gyakorlatban amúgy is folyik -, és jogosult természetesen a rendvédelmi szolgálat. Nem túlzás egy kicsit, hogy ennyi szervezet - nyolc vagy kilenc szervezet - foglalkozhat titkos információgyűjtéssel? Nincs meg a veszélye annak a szabálynak, amelyik azt mondja, hogy ezen öt bűncselekmény ügyében attól függően folytatja a nyomozást a határőrség, hogy kinek a tudomására jutott? Ha tehát a határon derül ki egy jogellenes belföldi tartózkodás, akkor a határőrség nyomozati jogkörébe tartozik, ha Budapesten, akkor a rendőrségébe. Az ilyenfajta átfedések általában nem hatékonyabbá és erőteljesebbé teszik a nyomozást és a bűncselekmények kivédését, hanem nagyon könnyen az jöhet belőle létre, hogy a különböző hatóságok egymásra tolják a feladatot, és a rendőrség nem foglalkozik vele, mert ez inkább határőrségi feladat, és így tovább. Nem biztos, hogy a hatékonyságot az egy-egy feladattal foglalkozó szervek megkettőzése vagy megháromszorozása elősegíti.
Még egy pillanatig talán a jogállás kérdéséről: azt mondja a javaslat, hogy a sorkatona a rendészeti kényszerítő eszközök közül, illetve a rendőri feladatok közül az igazoltatást, a ruházatátvizsgálást, a járműátvizsgálást, az elfogást alkalmazhatja. Számomra kérdés, hogy kényszerítheti-e a törvény a sorkatonát, aki a haza védelmére esküdött fel, hogy rendőri feladatokat hajtson végre. Kényszeríthető-e a sorkatona a törvény erejénél fogva arra, hogy állampolgártársát békeidőben megmotozza? A ruházatátvizsgálás tulajdonképpen a motozásnak egy kissé enyhébb formája, nem jár a megmotozott teljes levetkőztetésével. Valóban belefér-e ez a sorkatonai, a honvédelmi kötelezettségek közé?
Még ami a nemzetközi együttműködés és az európai integráció problémájával kapcsolatos: a különböző szervek általában az azonos jogállású külföldi partnerrel szeretnek együttműködni. A rendőrség - amely nagyon határozottan nem fegyveres erő az Európai Unió országaiban - a rendőrségekkel, és így a magyar rendőrséggel is keresi a kapcsolatot, illetve ha kapcsolatot keres, akkor azt a rendőrséggel keresi. Nagyon kérdéses, hogy egyáltalán lehetséges-e rendőri együttműködés a fegyveres erőnek tekintett határőrség és a nyugati rendőrségek között. Bizonyára van egy csomó példa, amely azt mondja, hogy mégiscsak lehetséges. De azért hosszabb távon mégsem az a nemzetbiztonsági szolgálatok működtetése mellett az egyik fontos érv, hogy nemzetbiztonsági szolgálat csak nemzetbiztonsági szolgálattal áll szóba. Tehát nem lehet a rendőrséget és a nemzetbiztonsági szolgálatot összekapcsolni. Ugyanilyen fontos ellenérv ez a határőrség jelen státuszának fenntartása ellen.
Amit Sebők János is elmondott, ugyancsak nagyon fontos, hogy az Európai Unió országaiban nem szokásos e honvédelmi karakter megőrzése a határőrség számára, mint ahogy nem szokásos az sem, hogy a rendvédelmi szervek állománya teljes egészében katonai jogállású személyekből álljon, hiszen ez a kérdés már felvetődött a szolgálati törvény vitájakor is, és akkor is elhangozhatott - és most ismét elhangozhat - az a kérdés, hogy a határőrt, amikor nyomozati cselekményt hajt végre az államigazgatás körében vagy az idegenrendészet körében idegenrendészeti feladatot hajt végre, akkor mi irányítja? A büntetőeljárási törvény, az államigazgatási törvény, az idegenrendészeti törvény - vagy pedig a parancsnoka utasítása?
A kérdés nem pusztán elméleti és nem pusztán jogelméleti, mert hiszen ha valaki veszi a fáradságot, hogy időnként ellátogasson a határőrség által fenntartott közösségi szállásokra, akkor lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy ha mondjuk, egy jogász rámutat arra, hogy valamilyen helyzet, mondjuk, egy külföldinek a bezárva tartása - hogy ne használjak valamilyen hivatalos szót - ellenkezik az idegenrendészeti törvénnyel, a válasz az - és érthető módon az adott, felelős osztályvezető válasza az -, hogy igen, de van egy tábornoki utasítás, és nekem aszerint kell eljárnom. Kétségtelen: egy katonának mindenekelőtt a parancsnoka utasítását, parancsát, intézkedését kell követnie. De hát itt nem katonai akciókról van szó, hanem államigazgatási vagy büntetőeljárás érvényesítéséről!
(Az elnöki széket dr. Füzessy Tibor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
(18.50)
Hogy ne kritikával fejezzem be mondandómat, azt szeretném mondani, hogy nagyon nagy örömmel olvastam a törvényben azt, hogy az idegenrendészeti eljárás keretein belül - ellentétben az idegenrendészeti törvénnyel - ez a törvény feladatává teszi az eljáró határőrnek, hogy a külföldit, amennyiben az arról beszél, hogy ő menedékjogot akar kérni, vagy megalapozottan fél visszatérése, hazatérése esetén az üldöztetéstől, akkor a törvényjavaslat értelmében a határőrségnek kötelessége továbbítani, átirányítani a külföldit a Menekültügyi Hivatal befogadó állomására. Azt gondolom, ez egyike a pozitívumoknak, amelyek ebben a törvényben megtalálhatók. Talán még lehetne ehhez hasonlókat összegyűjteni, de most nem erről akartam beszélni, hanem a törvénnyel kapcsolatos alapvető gondokról.
Köszönöm szépen. (Taps.)
