DR. HASZNOS MIKLÓS
DR. HASZNOS MIKLÓS
DR. HASZNOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Kereszténydemokrata Néppárt álláspontja ebben a - most már a parlament előtt harmadszor lévő - törvényben - és ebben korrigálnám a tisztelt államtitkár urat, mert hiszen ez a Ház már harmadszor tárgyalja, ha figyelembe vesszük a rendszerváltás első parlamenti ciklusát, az életüktől és szabadságuktól politikai okból megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslatot: egyetértünk azzal, le kell zárni a múltat. A múlt lezárásának ez is egyik eszköze: ha az anyagi mértékről nem is beszélünk, de erkölcsi kötelessége egy politikai hatalomnak rendezni azokat a kérdéseket, amelyek a társadalom bizonyos részeiben a politikai diktatúrák üldözötteinek és áldozatainak körében még ma is orvoslásra és megoldásra várnak. Tehát egyetértünk azzal, hogy kell ez a törvényjavaslat, kell erről a törvényjavaslatról beszélni.
Az teljesen más kérdés, és azzal is egyetértünk, hogy méltányosságról van szó elsősorban, mert hiszen nagyon nehezen lehetne kötelezni egy államot arra, hogy előző diktatúrák és idegen hatalmak áldozatainak ő fizessen meghatározott összegeket. Tehát itt kétségtelen, hogy méltányossági jog gyakorlásáról is szó van, és ha egyszer elismerjük, hogy erről szó van, akkor már értelmetlen dolog nagyságrendekről beszélni. Mert kérem, tegye a kezét a szívére bárki, aki azt mondja, hogy: én meg tudom határozni, mit ér egy ember élete, meg tudom határozni, mit ér 10 évnyi börtön vagy kényszermunka, vagy internálás néhány éve. Teljesen mást jelent az akasztást elrendelőnek, a sortüzet vezénylőnek egy emberélet, mint annak a családnak, amelynek a családfőjét megölik; annak a családnak az az emberélet talán mindent jelentett, a jövőt, az érvényesülést, a gyereknevelést, és mindent, és ettől fosztották meg. Álljon ide az az ember, aki azt mondja, hogy ő meg tudja határozni, hogy annak a családnak mennyit ért ez az élet, vagy annak az embernek mennyit ért az a 20 hónap, 26 hónap vagy 10 év, vagy életfogytiglan!
Ezek az összegek, képviselőtársaim, meghatározhatatlanok, ezekről vitatkoznunk nem szabad. Tudomásul kell venni azt, hogy egy állam a teherbíró képességének a határáig gyakorolja ezt a méltányossági jogot. Ezért nekünk ezzel kapcsolatban, kereszténydemokratáknak, nincs észrevételünk és nincs kifogásunk.
Azonban szabadjon egyvalamit említeni: nem azért vagyok itt most mint ellenzéki vezérszónok, hogy dicsérjem ennek a javaslatnak a rendelkezéseit, hanem azért vagyok itt, hogy egy nagyon súlyos hiányosságára továbbra is felhívjam a szíves figyelmüket. Az első, eredeti törvényjavaslat, a '92-es során is a kereszténydemokraták voltak azok, akik felemelték a szavukat a munkaszolgálat kérdésében. És elsősorban azt kifogásoltuk akkor is, hogy úgy szerepelt a hatályos törvényben, hogy "harctéri alakulat kötelékében teljesített munkaszolgálat".
Mi akkor is azt mondtuk, hogy mindenféle diszkrimináció, mindenféle szűkítés, mindenféle körülhatárolás, ami azt a célt szolgálja, hogy a munkaszolgálat egészéből kivegyenek embereket - és azokat méltónak tartsák arra, hogy kárpótlást, méltányossági alapon kárpótlást kapjanak -, sérti az emberi méltóságot, ez a megkülönböztetés. De mi híven az eredeti jogszabályhoz - ami most se változott, a jelenlegi előterjesztésben is az van, hogy az 1939 és 1989 között elkövetett személyesszabadság-korlátozásokért szól ez a jogszabály - azt mondtuk, hogy nemcsak a második világháborúban, és nemcsak a harctéri alakulatnál, hanem minden, diktatúrában teljesített munkaszolgálat igenis méltó, méltányos a kárpótlásra. Nem a kárpótlás összegét határoztuk meg, nem azt kifogásoltuk, hanem magát azt, hogy a kárpótlás tényéből nem szabad kellő ok és indok nélkül embercsoportokat kirekeszteni és kizárni.
Érdekes módon - ez volt a mi módosító javaslatunk, öt szavazattal megbukott az előző ciklusban -, és már elmondtam az előző vita során is: akkor mind a szocialista, mind a szabaddemokrata képviselők a mi módosító javaslatunk mellett szavaztak, Vastagh Pál igazságügy-miniszter úr is. Azóta változtak a politikai hatalmi viszonyok, és úgy látszik, ez a változás már azt indikálta, hogy dacára, amikor a törvényjavaslat egyáltalában tárgyalásra került, akkor írásban is fordultam a miniszter úrhoz, hogy vegyék figyelembe a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosainak a helyzetét is, akkor a miniszter úr írásban válaszolt, hogy majd a törvényjavaslat előkészítésénél figyelembe veszik. Kérem, azóta két vezérszónoklat hangzott el ebben a témában, és soha, senkitől, semmilyen olyan indoklást nem kaptunk, hogy vajon miért nem érdemesek elviekben - teljesen mindegy, hogy milyen összegű - kárpótlásra azok az emberek, akik 16, 18, 22 vagy 28 hónapig kényszermunkát végeztek katonai behívó alapján. De most kénytelen vagyok az Alkotmánybíróság indoklásának egy részét, ahol a munkaszolgálatot határozza meg, felolvasni. Ugyanis a munkaszolgálat lényege az, hogy nem hatósági határozat - mert hiszen bármilyen hatósági határozat, legyen az bírói, államigazgatási, megtámadható, fellebbezhető s a többi -, hanem katonai behívó alapján történik a munkaszolgálatra való kijelölés. Nem fegyveres katonai szolgálatra kerül sor, hanem a behívott személyeket munkára kényszerítik, kijelölt körletben mozoghatnak csak, és fegyveresen őrzik őket. Tehát egyértelmű az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, hogy személyes szabadságuk korlátozva van.
Most kapcsolódik ehhez a másik legfontosabb ismérv, éspedig az, hogy a munkaszolgálatra történő behívás faji, vallási vagy politikai diszkrimináció alapján történik. Ez a két kritérium meghatározza, hogy mi a munkaszolgálat. És nem az, hogy hideg van, nem az, hogy milyen ruhát hordanak - nem az, hogy hány katona őrzi őket, nem az, hogy van-e világháború vagy béke van. Ha tehát katonai behívóval munkát végeztetnek emberekkel, és ezért őket fegyveresen őrzik, és ez a behívás kizárólag politikai okok alapján történik, akkor kérem, ez csak egy szóval magyarázható: ez a munkaszolgálat. És ezt a munkaszolgálatot helyezte az Alkotmánybíróság - az első határozatával beemelte expressis verbis - a jogszabályba, minden megkülönböztető jelző nélkül, és azt mondta, hogy a kárpótlási jogalap a munkaszolgálat, és semmiféle jelzőt nem tett hozzá.
A korábbi előterjesztés, most a második előterjesztés megint csak azt mondja: második világháborús dátumra meghatározza, hogy '39 és '44 - nem tudom, meddig - közti időben, tehát ez ismét visszahoz egy szűkítést. Még soha senki meg nem mondta nekünk, a Rákosi-rendszer egykori munkaszolgálatosainak, hogy miért nem vagyunk mi erkölcsileg méltók erre a méltányossági alapon történő kárpótlásra.
Kérem, senki ne higgye azt, hogy ezzel vagyont lehet majd szerezni! Nem lehet vagyont szerezni. És ne higgye senki azt, hogy ez az összeg romlásba döntené az országot. Kérem, ez az összeg egy évben még egy fél "tocsiknyi" pénzt sem tesz ki. Mi pontos adatokkal rendelkezünk. Tudjuk, hogy hány munkaszolgálatos bajtársunk volt, tudjuk, hogy hányan igényelték ezt a bizonyos nyugdíj-kiegészítést.
(11.40)
Itt most meg kell állni egy szóra, mert nagyon sokan mondják azt, hogy ugyan már, kaptatok nyugdíj-kiegészítést, miért akartok kárpótlást. Erre csak csendesen jegyzem meg, hogy minden más munkaszolgálatos - internált és egyéb - szintén kapja a nyugdíj-kiegészítést, mert azt kormányhatározat rendezte el még az előző ciklusban. Ezen felül majd jár a kárpótlás, amelyet teljesen természetesnek és helyénvalónak tartunk. A társadalmi megbékélés egy nagyon fontos eleme. Sokan azt mondják, hogy ne mindig hátra nézzünk, nézzünk végre előre, mert akkor tud ez az ország egy irányba haladni, felemelkedni, gondjaiból és bajaiból kilépni.
Kérem, mi most előre nézünk, és előre nézve éppen azt mondjuk, hogy miért kell egy újabb politikai diszkriminációt kreálni, miért kell egy újabb réteget megint keserűvé, csalódottá tenni és kizárni abból, ami a történelmi múltjuk és sorsuk során megilletné őket. Nem értjük. Még senki nem tudta megmagyarázni. Jogi akadálya nincs és nem lehet, mert mi azért vagyunk itt, hogy ezt a törvényt meghozzuk, hogy legyen jogalapja. Anyagi akadálya nincs, és nem lehet, hiszen ők 70 év körüli emberek, akik mind átváltanák életjáradékra; egy évben nem tenne ki egy fél tocsiknyi pénzt. Minden évben 15 százalékkal csökken a létszámuk, tehát nem rokkanna bele sem ez, sem a következő kormány, ha fizetné ezt az életjáradékot ezeknek az embereknek.
Mi lehet itt a háttérben? Egyetlen dologra tudunk következtetni: bizonyos politikai sztereotípiák, bizonyos politikai felhangok. Kérem, én mint kereszténydemokrata, azt mondom: az a sztereotípia sem igaz, hogy Kelet-Európában minden baloldali posztkommunista. Ugye, hogy ez nem lehet igaz? Hát akkor az sem lehet igaz, hogy minden kulák a dolgozó nép ellensége. Itt valahol valami kulákellenesség rejlik a háttérben. A Rákosi-rendszer munkaszolgálatosai zömmel mind úgynevezett kulákgyerekek voltak. Mi, értelmiségiek - az egyházi iskolák egykori hallgatói - talán csak 15-20 százalékban vettünk részt ezekben az alakulatokban, 80 százalékát a kulákgyerekek tették ki. Kérem szépen, ezek a kulákgyerekek, azt kell mondanom - ott voltam köztük - nemcsak a földet szerették, hanem a munkát is szerették. Őket arra tanították, hogy az életben boldogulni csak úgy lehet, ha sokat dolgozol. Akkor még nem lehetett párttagkönyved, akkor még nem lehetett privatizációval, egyéb kapcsolatokkal milliókat szerezni, hanem csak a látástól vakulásig való robottal. Kérem, ettől az alakulattól azért szöktek meg a kulákgyerekek, mert kétségbeesett levelek jöttek hazulról, hogy nem tudják teljesíteni a beszolgáltatást. Azért mentek haza, hogy segítsenek a munkában. Azért szöktek meg, hogy a szüleiknek segítsenek. Munkát végeztek.
Most megint hallottunk felhangokat, hogy tüntetnek a kulákok. Kérem, ha ez még ma is bennünk van, hogy üldözni kell azt, aki munkával szeretne gyarapodni, ha még ma is az él a társadalomban, hogy megmutatjuk ezeknek a kulákoknak, hogy jöhet itt rendszerváltás, lehet itt parlamentáris demokrácia, tinektek akkor sem jár semmi kárpótlás a 28 hónapi kényszermunkátokért, ha itt ez érvényesülhet, akkor nagyon nehéz egy bizonyos társadalmi rétegnek bebizonyítani azt, hogy igazságos rendezésre törekszünk.
Nagyon szeretném, ha a tisztelt képviselőtársaim megcáfolnának minket, megcáfolnák azt a hipotetikus feltételezést, hogy ez nem igaz. Hogy lehet ezt megcáfolni? Egyféle módon, és egyféleképpen: meg kell szavazni a módosító javaslatunkat, hogy ne legyen továbbra is ez a megkülönböztetés, mert ez a megkülönböztetés nem szolgálja senkinek az érdekeit.
Senki nem tudja nekem megmagyarázni, hogy ez egy államot ment meg, egy költségvetést ment meg az összeomlástól, ha néhány 70 év körüli ember kapni fog havi 2-3 ezer forint életjáradékot (Sic!) addig, amíg él. Abból a munkából, amit ők végeztek, az ország még ma is profitál. Csak egyet mondok: Taszár. Kérem, mennyit hoz az országnak a taszári bázis? Mennyit hoz? Ezt a taszári bázist a kényszermunkások építették, ezek az egykori kulákgyerekek építették 1951-től kezdve. Ha végképp azt mondják, hogy nem lehet adni kárpótlást, akkor megvannak a bérjegyzékek, fizessék ki az elvégzett munkájukat.
Úgy érzem, hogy ennek - méltányosságról, méltányos kárpótlási rendezésről lévén szó - ott lenne a helye azok között. Teljesen mindegy, hogy valakit békében vagy háborúban visznek el munkaszolgálatra. A körülmények akkor a civil lakosság számára is rosszabbak, békében pedig jobbak, még akkor is, ha diktatúra van.
Ezért kérem a tisztelt képviselőtársaimat, fontolják meg ezt a kérdést. Ne kényszerítsék ezt a társadalmi csoportot arra, hogy esetleg a strasbourgi bírósághoz forduljon, mert ezt a kérdést, amíg az emberek élnek, rendezni kell.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
