DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslat expozéja, a belügyminiszteri észrevétel, illetve az önkormányzati bizottság előadójának nyilatkozata több olyan problémát érintett, mely problémák kapcsán a Fidesz-Magyar Polgári Párt frakciójában ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatosan, nem vitatva az előterjesztők jó szándékát, de mégis fenntartások és aggályok fogalmazódtak meg.
Lényegében a törvényjavaslat a probléma kezelésével kapcsolatosan két tekintetben terjeszt elő javaslatot, megoldási iniciatívát, kezdeményezést. Nevezetesen: a törvényjavaslat egyik eleme abból áll, hogy az elmulasztott határidőt módosítsuk 1998. december 31-ére, míg a másik eleme a javaslatnak azt célozza, hogy a kényszerbérlő által fizetendő lakáshasználati díj mértékét a törvény maximálja az önkormányzati lakásra megállapítható lakbér kétszeres mértékében. Mindkét megoldási elemmel kapcsolatosan problémákat látunk.
Az egyik probléma az, amit itt az önkormányzati bizottság előadója megemlített, nevezetesen az, hogy egy határidő elmulasztásának korrekciója nem valósítható meg igazán azzal, hogy újabb határidőt adunk; nem orvoslunk azzal valójában semmit, hogy az 1996. december 31-én lejárt határidőt most - mintegy utóbb, követve az eseményeket, menve az események után - 1998. december 31-ében állapítjuk meg. Ez a megoldás nem megoldás; ez a megoldás egyszerű pótcselekvés, és alkalmatlan azokra a célokra, amit egyébként a javaslat indoklása tartalmaz.
Mert mit olvashatunk a törvényjavaslat indoklásában? Idézem: "Sem a belügyminisztériumi állásfoglalások, miszerint nem jogvesztő hatályú a december 31-ei határidő lejárta, sem a miniszteri válaszok nem pótolhatják az egységes értelmezéshez jogilag is indokolt, törvény által meghatározott újabb határidő kihirdetését." Csak emlékeztetőül: arról van szó, hogy a kérdéssel már foglalkozott a Ház többször is, tehát kérdést szegeztek a belügyminiszterhez, a kormány képviselőjéhez, és az ezekre a kérdésekre adott válaszok voltak azok, hogy valóban, a december 31-ei határidő nem jogvesztő határidő; illetve voltak olyan válaszok, amelyek utaltak arra, hogy lényegében a határidő elmulasztása mellett a probléma gyakorlatilag megoldatlan maradt. Tehát ezeket a válaszokat joggal kritizálhatta, bírálhatta bárki ebben a Házban arról az oldalról, hogy a problémát nem oldotta meg az adott kérdésben a kormány képviselőinek a reakciója, válasza. Ugyanakkor az is igaz, hogy erre aztán azzal felelni, hogy a határidőt hosszabbítom meg, nem válasz. És nem válasz ez arra sem, amit az ítélet indoklása az Alkotmánybíróság határozatainak indoklása kapcsán megemlít, nevezetesen: "Az Alkotmánybíróság számos határozatának indokolása kifejti, hogy a jogállamiság alapvető követelménye a jogbiztonság. A jogbiztonság alapvető követelménye megköveteli a kiszámíthatóságot, az előreláthatóságot; azt, hogy az érintettek a szabályozás végső időpontjával biztonsággal számolhassanak."
Nos, kérdezem én: azáltal, hogy egy elmulasztott határidőt meghosszabbítunk két évvel, megfelelünk most már az Alkotmánybíróság által támasztott követelményeknek? Most már azt lehet mondani, hogy ez a rendezés, ez a szabályozás megfelel a jogállamiság alapvető követelményének, a jogbiztonságnak? Most már azt mondhatjuk, hogy kiszámítható, előre látható a kényszerbérletek felszámolásának pontos időpontja?
A kormány képviselőjével egyet kell értenem a tekintetben - bár ezt így nem is kérte most ugyan itt a belügyminiszter úr képviselője, a belügyi államtitkár úr -, hogy tulajdonképpen a döntést halassza el a Ház egy kompaktabb, teljesebb kép elnyeréséig, de azért én valamilyen ilyen elgondolást, felvetést érzek az államtitkár úr felszólalásában. S valóban egyet kell értenem azzal, hogy ahhoz, hogy egy határidőt pontosan meg tudjunk szabni, a kérdés összes vonatkozásának pontos, komplex ismerete szükséges. És valóban akkor tudunk majd olyan határidőt, olyan, esetleges további, végső határidőt megszabni, amelyre már azt mondhatjuk, hogy megnyugtató rendezés célját érheti el. De így, enélkül, elnézést kérek, egy voluntarista pótmegoldást érzek a törvényjavaslatban.
Szabad legyen hozzátenni azt még az elmondottakhoz, hogy úgy véljük, a kérdés megoldásában az állam szerepvállalása nem mellőzhető. Nem mellőzhető az, hogy az állam itt segítséget nyújtson az érintetteknek; nem mellőzhető a kormányzat aktív, cselekvő közbeavatkozása. És ha valósak azok az adatok, amelyek ma itt elhangozván pusztán 1250 lakásról beszélnek, azt hiszem, ellenzéki oldalról is megkockáztatható az a felvetés és az a gondolat, hogy ez egy mégoly nehéz helyzetben lévő államháztartás számára sem jelenthet nagyobb gondot, mint amilyenben a mi államháztartásunk a jelen időszakban van.
Ami a javaslat második elemét illeti, nevezetesen, hogy a lakáshasználati díj mértékét fagyasszuk be a lakbér kétszeres mértékében, ezt a megoldást, különösen így, ebben a formában nem tudja a Fidesz-Magyar Polgári Párt pártfogolni és támogatni. Nem tudja pártfogolni és támogatni, mert ez a megoldás a kényszerbérletek hátrányos jogkövetkezményeit a kényszerhelyzetben lévő bérbeadókra, vagyis a tulajdonosokra hárítja, és ezt a fajta gondolkodásmódot, ezt a fajta, ha tetszik, lakáspolitikai elemet a Fidesz-Magyar Polgári Párt nem tudja magáévá tenni. A tulajdonosok évtizedeken át szenvedtek ettől a helyzettől, és kétségtelen és igaz az, hogy a kényszerbérlők nem maguk kereste körülmények következtében kerültek abba a helyzetbe, amibe kerültek, de akkor sem lehet a tulajdonosokra most már tovább egyoldalúan terhelni ennek a súlyos, de szerencsére most már meglehetősen szűk volumenre szoruló történelmi előzménynek, az összes történelmi örökségnek az összes hátrányos következményeit.
(21.20)
Hozzáteszem: természetesen empátiával és érzékenységgel kell viseltetnünk a kényszerbérlők problémái felé is. A megoldást a magam részéről, illetőleg a Fidesz-Magyar Polgári Párt a maga részéről abban látja, hogy az a különbözet, ami egy, a javaslat által fölvetett bérkorlátozás, illetve egy piaci bér között mutatkozik, azt a különbözetet viselje ismét csak az államháztartás, viselje az állami költségvetés. Nem nagy összegről van szó, de ez jelenthet olyan megoldást, amely egyrészt mentesíti a tulajdonosokat az alól, hogy miután több évtizedig is a kényszerbérbeadás jogi pozícióinak összes hátrányait viselték, a még hátralévő időben is ők viseljék ennek következményeit, ugyanakkor a kényszerbérlőket sem teszi ki készületlenül és méltánytalanul a piac farkastörvényeinek.
Az a fajta különbségtétel egyébként, amit itt a javaslat önmagában tartalmaz - a (3) és a (4) bekezdésre utalok -, nevezetesen, hogy legyen befagyasztva a bér, egyrészt a lakáshasználati díj, a még fennálló kényszerbérleteknél, de ez a befagyasztás ne vonatkozzék a szabad megállapodással vagy bírói ítélettel megállapított lakáshasználati díjakra - a szabad megállapodás más kategória; de a bírói ítélettel megállapított lakáshasználati díjaknál egy olyan különbségtételt vet fel, amit ismét végig kéne gondolni. Mert úgy érzem, ez a különbségtétel, ami itt a (3) és a (4) bekezdésben a következményeket illetően az érintettek között van, nem biztos, hogy alkotmányjogilag elfogadható és megalapozott.
Tisztelt Országgyűlés! Még talán egy gondolat erejéig arra szeretnék kitérni, ami itt szintén elhangzott az expozéban, hogy más kérdések is rendezetlenek. A kényszerbérlet definíciója valóban hagy kívánnivalót maga után a törvényben. Én magam is találkoztam olyan problémával, amikor a maga tényleges valóságában nem kényszerbérletként létrejött jogviszony sorolódik a törvény pontatlan definíciója értelmében a kényszerbérlet kategóriájába. Természetesen ennek nagyobb jelentősége akkor van, ha azok a következmények is oldódnának, amiket a jogszabály előírt, nevezetesen, hogy megfelelő cserelakást kell biztosítani. Így tehát ez a jogkövetkezményi szabály nagyobb hátrányt önmagában nem fűz a kényszerbérletekhez. De ha már ehhez a kérdéshez hozzányúlunk, én is úgy gondolom, hogy magának a kényszerbérletnek a helyes definíciója irányában is lépést kellene tartani.
Azzal zárom a gondolatomat, hogy itt a belügyi államtitkár úr észrevételeit és nyilatkozatát is figyelembe véve - és bizonyos fokig az önkormányzati bizottság előadója is felszólalásában ezt támasztotta alá - úgy ítéljük meg a dolgot, hogy az előterjesztők jó szándéka ellenére is ez a javaslat nem kellően kiérlelt és nem kellően megalapozott ahhoz, hogy az Országgyűlés így, ebben a formában el tudja fogadni. Mi a magunk részéről, a Fidesz-Magyar Polgári Párt egy olyan megoldást támogatna, amely ebben a törvényben meg nem oldott kérdésekre megfelelő választ adna.
Ebben a formában tehát a Fidesz-Magyar Polgári Párt a javaslatot nem tudja támogatni, de természetesen támogat minden olyan megoldást, amely ezeknek a problémáknak, illetve ennek a problémakörnek a megoldását előreviszi. Ennek a megvalósítására maga is kész a törvényjavaslat további vitájában közreműködni.
Egészében azonban - és végszóként ezt szeretném még egyszer aláhúzni - úgy ítéljük meg, hogy a kormány további felelősségvállalása, további, a megoldásba történő aktív bekapcsolódása nélkül ezt a problémát rövid távon igazán nem lehetne rendezni. Tehát legelsősorban ebben látjuk a rendezés lehetőségét. És még egyszer: az a nagyságrend, ami az itt rendelkezésünkre álló adatok szerint ebben az ügyben fennáll, arra enged következtetni, illetve annak a megállapítását teszi megítélésünk szerint lehetségessé, hogy nem igazán látszik annak korlátja, költségvetési akadálya, ha szabad így fogalmaznom, hogy a kormány hathatós segítségével ez az egész problémakör záros határidőben - sokkal hamarabb, mint a törvényjavaslatban fölvázolt 1998. december 31-ei megoldás - valamennyi érintett megelégedésére rendezést nyerjen.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)
