BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A múlt héten még csak elkezdődött ennek a törvényjavaslatnak a vitája, csak az első körre került sor, és most én harmadik szabaddemokrata felszólalóként szeretnék néhány észrevételt fűzni a törvényjavaslathoz.
Abból szeretnék kiindulni, és először arról szeretnék beszélni, hogy miért fontos az alkotmánybírósági törvény és az alkotmánybírósági törvény módosítása. Szeretnék néhány fontos, kiemelt vitakérdésről beszélni - és a végén külön az alkotmánymódosítás kérdéséről. Előre kell bocsátanom, hogy nem támogató hozzászólás lesz a felszólalásom, hanem elsősorban vitatni fogom a törvényjavaslatot, annak egyes rendelkezéseit, miközben magát a témát nagyon fontosnak tartom.
Abból szeretnék kiindulni, hogy az Alkotmánybíróságról szóló törvény, az alkotmánybíráskodás törvényi szabályozása kiemelkedően fontos dolog. Az Alkotmánybíróság ugyanis a modern parlamenti demokráciáknak, a modern demokratikus politikai rendszereknek rendkívül fontos intézménye, a hatalommegosztás igen-igen fontos eleme. Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy a magyar politikai rendszerben 1990 óta benne van az Alkotmánybíróság intézménye, és legalább ilyen fontos, hogy ez az intézmény ilyen jól tudott működni, ilyen nagy tekintélyt vívott ki magának a magyar politikában. Hiszen - mint az alkotmánybírák rendszeresen hangsúlyozzák - az Alkotmánybíróság tekintélye egyúttal az alkotmányosság tekintélye, és az, hogy ez alatt a nyolc év alatt Magyarországon ilyen - hogy mondjam - közhellyé változott az, ha valamit a kormány és az Országgyűlés akar, akkor tisztáznia kell azt, hogy az alkotmányos-e, ez egy alapvetően fontos új fejlemény, ami korábban ismeretlen volt a magyar közéletben, és egyszerűen nem lehet elégszer hangsúlyozni ennek a fontosságát.
Ez, mint tudjuk, azt jelenti, hogy sem a kormány, sem az Országgyűlés mindenkori többsége nem gondolja, nem gondolhatja azt, hogy mindent megtehet. Ott van az alkotmány - az egymást követő Országgyűlések által kialakított alkotmány -, és ez valamennyiünket köt, függetlenül attól, többségünk van-e az adott négyévenként választás során, kialakult-e egy többség.
Azt is tudjuk - és ez egy nagyon fontos elem, az alkotmány kimondja -, hogy az Alkotmánybíróság döntései mindenkit köteleznek, és azokkal szemben sehová sem lehet fordulni. Ez azt jelenti, és ezt tapasztaltuk is az elmúlt nyolc évben, hogy a hatalommegosztás magyar politikai rendszerében az Alkotmánybíróság az egyik legnagyobb hatalmú közjogi tényező. Be kell látnunk, hogy a kormánytöbbség és az annak élén álló kormány után vagy mellett a legnagyobb hatalmú tényező, sokkal nagyobb hatalma van, mint például a köztársasági elnöknek. Azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben élet és halál ura az Alkotmánybíróság, hiszen az Alkotmánybíróság döntötte el, hogy Magyarországon nem lehet halálbüntetés.
Az Alkotmánybíróság bizonyos keretek között dönthet arról, hogy a kormány meg tudja-e valósítani a maga gazdaságpolitikáját, gondoljunk csak a Bokros-csomaggal kapcsolatos alkotmánybírósági döntésekre.
Az Alkotmánybíróság az az intézmény, amely még a köztársasági elnököt is, ha úgy tetszik, leválthatja, feltéve, hogy az Országgyűlési képviselők kétharmada ezt kezdeményezi.
(17.50)
Utána már a mérlegelés joga az Alkotmánybíróság kezében van. Tehát nagyon nagy hatalma van az Alkotmánybíróságnak, és ennek a nagyon nagy hatalomnak nagyon kevés korlátja van. Megítélésem szerint az Alkotmánybíróság hatalmának összesen három korlátja van. Az egyik ilyen korlát maga az Alkotmánybíróságról szóló törvény és maga az alkotmány; tehát azok a törvényes szabályok, amelyek megszabják azt, hogy az Alkotmánybíróság mit tehet és mit nem tehet, milyen mértékben, milyen sorrendben, mikor és hogyan teheti. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a legfontosabb korlát.
Az Alkotmánybíróság tevékenységének második korlátja a nyilvánosság kontrollja, az, ha senki sem vonhatja kétségbe azt, hogy az Alkotmánybíróság döntései, határozatai hatályosak, érvényesek, azt mindenkinek végre kell hajtani, ami azonban nem jelentheti azt, hogy az Alkotmánybíróság döntései ne lennének bírálhatók. Nem illik, nem helyes, ha közjogi szerepet játszó tényezők, akár a kormány, akár az Országgyűlés bírálja az Alkotmánybíróság döntéseit, de ez nem jelenti azt, hogy a nyilvánosság, a szakmai, politikai közvélemény ne bírálhatná, ne vitathatná az Alkotmánybíróság döntéseit, pláne azok indoklását. És nagyon fontos, hogy a jogi és politikai közéletben az alkotmánybírósági döntések valóban vita tárgyát képezzék. Ez a második korlátja az Alkotmánybíróság hatalmának. Persze az Alkotmánybíróság egyáltalán nem köteles ezeket a kritikákat akár csak mérlegelni is, pusztán a tekintélye szempontjából kell megtennie azt, hogy odafigyel rájuk.
És van egy harmadik fontos korlátja az Alkotmánybíróság hatalmának, mint ahogy minden, a demokratikus rendszerekben létező hatalmi tényező vagy legalábbis sok hatalmi tényező hatalmának: ez a rotáció. Az, hogy az alkotmánybírákat nem örökre, hanem meghatározott időre választják, a mandátumuk előbb-utóbb lejár, és akkor jön a következő Alkotmánybíróság, a következő alkotmánybírák, és a következő alkotmánybírák döntései bizonyos értelemben kontrolljai a korábbi alkotmánybírák döntéseinek. Tudjuk azt, hogy vannak olyan országok, ahol egy korábbi alkotmánybíróság döntéseitől - vagy, mondjuk, az Egyesült Államokban a legfelsőbb bíróság korábbi döntéseitől a következő legfelsőbb bíróság - a következő alkotmánybíróság eltér, másképp dönt. Ez egyfajta kontrollja az Alkotmánybíróság tevékenységének.
Tehát ismétlem, maga a törvényalkotás egy nagyon fontos korlát, a rotáció is egy fontos korlát, és a nyilvános ellenőrzés, a nyilvános bírálat is egy fontos korlát. Mert ha ezek a korlátok nem működnek, akkor túl naggyá válik az Alkotmánybíróság hatalma, akkor elveszít minden kontrollt maga fölött, holott, mint minden hatalmi tényezőnek, az Alkotmánybíróságnak is erre szüksége van.
Ezen általános bevezető megjegyzések után szeretnék rátérni az előttünk fekvő törvényre. Azt gondolom, hogy amennyire én megértem, a törvénynek vannak olyan fontos, de az alkotmánybírósági jogalkotás lényegét nem érintő rendelkezései - ilyennek vélem mindenekelőtt az 1., 3., 5. §-t -, amelyekkel minden további nélkül a magam részéről egyet tudok érteni, és azt hiszem, hogy a képviselőtársaim többsége is egyetért, hiszen ezekről a múlt heti vitában nem volt igazán vita.
Szeretném hozzátenni, hogy nem volt vita a nagyon fontos 2. §-ról sem, amely azt mondja ki, hogy az eddig 9 éves ciklusidőt, mandátumot 12 évre hosszabbítja meg, és ugyanakkor megszünteti az alkotmánybírák újjáválaszthatóságát. Ez egy nagyon fontos rendelkezés, különösen az utóbbi. Mert az, hogy 9 év, 12 év, 15 év, tulajdonképpen mindegy, persze fontos, hogy egy hosszú idő legyen, egy hosszú ciklusidő - ezt így rendezi a mostani. A jelenlegi törvényben 9 év van, és ezzel a 12 éves meghosszabbítással tudtommal mindenki egyetértett. És tudtommal mindenki egyetértett azzal is, hogy szűnjön meg az újraválaszthatóság, mert ezzel megszűnik a törvényhozó hatalomtól való függésnek még az az apró eleme is, hogy az alkotmánybíróknak oda kell figyelni vagy legalábbis elképzelhető, hogy odafigyelnek a döntéseikben arra, hogy ne veszítsék el a kormánytöbbségnek vagy a parlamentnek, különösen annak a parlamentnek a jóindulatát, amelynek ciklusidején az ő mandátumuk lejárna. Tehát azt hiszem, ezzel a 2. §-sal is csak egyetérteni lehet, és ezt önmagában támogatni lehetne.
Amiről a vita folyik, ha jól értem... - illetve azt kell mondanom, hogy a 4. §-ról sem folyt igazán vita, arról a paragrafusról, amely a soron kívüli eljárás lehetőségét teremti meg. Azonban be kell vallanom, ettől a 4. §-tól nem vagyok igazán boldog, mert azzal egyet lehet érteni, hogyha a törvényhozó elkezdi valamelyest szabályozni az Alkotmánybíróság ügyintézését, az Alkotmánybíróság döntéshozatalát; mert valóban a jelenlegi helyzetben erre lényegében semmilyen érdemi szabályozás nincs, és annak következtében, hogy semmilyen érdemi szabályozás nincs, nagyon fura, nagyon problematikus helyzetek állhatnak elő.
Az egész közvéleményre mély benyomást tett az a tény, hogy tavaly az Alkotmánybíróság bizonyos szituációban, néhány nap alatt nagyon súlyos döntéseket tudott kialakítani, ugyanakkor más esetekben hosszú-hosszú éveket késtek az Alkotmánybíróság döntései. Sokat emlegették azokban a hetekben a sajtóban azt, hogy például az Alkotmánybíróság évek óta nem hozott döntést az ügynöktörvénnyel kapcsolatos alkotmánybírósági beadványokban, ami egy nagyon faramuci helyzetet teremt, hiszen időközben az ügynökbírák lefolytatták az egész Országgyűlés átvilágítását, és ha netán az Alkotmánybíróság, mondjuk, helyt adna annak a beadványnak, amelyik a III/3. mellett a III/1., 2., 4. ügyosztályokra is ki akarta terjeszteni a vizsgálatot, akkor tulajdonképpen újra kellene kezdeni az egész vizsgálatot. Ez legalább olyan súlyos dolog, mint sok olyan kérdés, ahol az Alkotmánybíróság nagyon gyorsan döntött.
De mondhatok egy más példát is: itt van az úgynevezett jelképtörvény kérdése. Ez még az előző ciklusban hozott törvény, amit azonnal megtámadtak. Egy alapjogról, a szólásszabadságról van szó, amivel szemben áll az emberi méltóság védelme a másik oldalon, a kettő közötti konfliktust próbálta az úgynevezett jelképtörvény valahogyan rendezni, amikor arról volt szó, hogy náci és kommunista szimbólumok megjelenhetnek-e nyilvánosan Magyarországon. A törvényhozó úgy vélte, hogy ezt meg lehet tiltani, és a sértett polgárok emberi méltóságának védelmében korlátozta a szólásszabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságának egy bizonyos formáját. Megtámadták ezt sokan, akik kifogásolták ezt a korlátozást. Eltelt azóta - nem is tudom - öt év, és a dologban az Alkotmánybíróság nem foglalt állást, holott itt alapjogok érvényesítéséről van szó. De mondhatok egy harmadik példát is: szintén több mint négyéves a rendőrségi törvény, nagyon alapvető jellegű, kétharmados, alapjogokat érintő törvény, amellyel kapcsolatban hozzáértő jogászok fontos kifogásokat fogalmaztak meg, és fordultak az Alkotmánybírósághoz; négy év óta az Alkotmánybíróság nem hozott döntést.
Azt gondolom, tulajdonképpen a jogbiztonság alapelve sérül azáltal, hogy az Alkotmánybíróság - elnézést a kifejezésért - kénye-kedve szerint dönthet abban, hogy egy hónapon belül vagy akár 4-5 éven belül hoz csak döntést egy fontos kérdésben. Ezt nem lehet úgy megoldani, hogy ha az Országgyűlés vagy a kormány kéri, akkor soron kívüli eljárás kell, és 60 napon belül dönteni kell; ha meg állampolgárok kérik, vagy akár országgyűlési képviselők kérik, vagy bárki más, akkor korlátlanul húzódhat az indítványok elbírálása az Alkotmánybíróságnál. Nem tudom, hogy miért magasabb rendű a kormány kérése, mint alapjogaiban sértett állampolgárok kérése.
Azt gondolom, kívánatos lenne valamiféle rendezése ennek a kérdésnek. Kívánatos lenne valamiféle szabályozása ebben a tekintetben az Alkotmánybíróság eljárásának, de nem rokonszenvezek azzal, hogy itt kifejezetten a kormánynak meg az országgyűlési többségnek legyen egy ilyen előjoga, és ezt előrehozzuk, kiemeljük ebből a kérdéskörből, itt biztosítsunk egy rendezést, és közben ne törődjünk azzal, hogy más indítványozók igényét arra, hogy a szerintük sérelmes törvények alkotmányossága belátható időn belül tisztázódjék, félretegyük.
(18.00)
Úgyhogy ebből a szempontból a beterjesztett törvény megítélésem szerint, hogy úgy mondjam, hiányos. Azt gondolom, jó lett volna, hogyha a parlamenti pártok itt meg tudnak egyezni egy újfajta rendezésben, és ezt az újfajta rendezést a kormány benyújtja. Sajnálatos, hogy ez a négy év alatt nem történt meg, és ez a következő Országgyűlésre marad.
A következő kérdés - és ez az, ahol a legsúlyosabb aggályt kell megfogalmazni - a 6. § (2) bekezdése, a zárórendelkezés. Ez a zárórendelkezés mint tudjuk, azt mondja ki, hogy azt a valamennyiünk által helyeselt változtatást, hogy az alkotmánybírók mandátuma 9-ről 12 évre növekszik, a hivatalban levő alkotmánybírákra is érvényesíti. Ez önmagában is rendkívül aggályos, önmagában is valami olyasmi, amit egy demokratikus rendszerben, békeidőben nem szoktak csinálni: nem szokták azt csinálni, hogy egy hivatalában megválasztott közjogi méltóság mandátumát a hivatali idő közben újabb választás nélkül meghosszabbítják. Ez, mondom, önmagában is aggályos békeidőben, amikor semmi olyan rendkívüli helyzet nincs, ami ezt indokolná, de kiváltképp aggodalmat kelt ez bennünk akkor, hogyha mint ez a nyilvánosságból, a sajtóból, a nyilatkozatokból köztudott, ezt maguk az alkotmánybírák javasolták; legalábbis minden információ, ami a rendelkezésünkre áll, úgy szól, hogy az alkotmánybírák tettek nyilvánosan is ilyen javaslatot, és a miniszterelnökkel való találkozáskor is megfogalmazták ezt a javaslatot.
Én azt gondolom, hogy ha egy választott közjogi funkciót - méghozzá, mint az elején hangsúlyoztam, igen nagy hatalommal járó közfunkciót - betöltő valaki arra tesz javaslatot, hogy a saját mandátumát, miközben az tart, újabb választás nélkül hosszabbítsák meg, akkor ott szerintem baj van s akkor a legjobb ezt azonnal elfelejteni és nem eleget tenni ilyen javaslatnak. Én nagyon sajnálom, hogy ennek a javaslatnak az egyik oldalon a miniszterelnök úr, hogy úgy mondjam, helyt adott, a támogatásáról biztosította, még ha hozzá is tette, hogy ez csak a személyes támogatása és azt is nem kevésbé sajnálom, hogy több ellenzéki párt is kiállt emellett a javaslat mellett.
Ha háborúban állna az ország, itt lennének az ellenséges csapatok a főváros határában, és nem lehetne összehívni az Országgyűlést, hogy válasszon új alkotmánybírókat, akkor még el lehetne gondolkozni ezen a javaslaton, hogy mondjuk egy fél évvel hosszabbítsák meg a mandátumot. Az ország azonban, mint tudjuk, nem áll háborúban, ellenséges csapatok jelenléte sem akadályozza, hogy az Országgyűlés bármikor összeüljön, azt sem, hogy a jelölőbizottság összeüljön, hogy a maga javaslatát elkészítse - ilyen helyzetben én egy ilyen javaslatot, hogy finoman fogalmazzak: nem érzek alkotmányosnak. Ez persze alkotmányossági ízlések kérdése, de én azt gondolom - és ebben az egész frakciónk álláspontját képviselem -, hogy ez a javaslat számunkra elfogadhatatlan. Nem látom be, hogy olyan rendkívüli helyzet lenne, amikor ilyesmit kell csinálni, hiszen bármikor összeülhet a jelölőbizottság és az Országgyűlés, és megválaszthatja az új alkotmánybírákat. Én nagyon remélem, hogy a jelölőbizottság napokon belül hoz egy olyan javaslatot, ami elnyeri a többség támogatását, és bizonyos vagyok benne, hogy a szabaddemokraták azon lesznek, hogy ez meglegyen. Úgyhogy ezt a zárórendelkezést szerintem a leghatározottabban el kell utasítani.
Végül magáról az alkotmánymódosítási javaslatról, ami a jelölési rendszer módosítására irányul. Ezzel kapcsolatban én egy rövidebb tartalmi észrevételt is tennék, és egy hosszabb, hogy úgy mondjam, ügyrendi jellegű észrevételt.
A tartalmi észrevételem az, hogy én azt gondolom, a jelölési rendszernek egy ilyenfajta átalakítása persze megfontolható. Nem mondanám határozottan azt, hogy hallani sem akarok róla, és amennyiben egy ilyen javaslatban, amely mellett, ha úgy tetszik, szólnak érvek, egyezségre tudnának jutni az Országgyűlés két oldalán levő pártok, akkor el tudnám képzelni, hogy áttérjünk egy ilyen rendszerre - bár azt gondolom, hogy a jelenlegi rendszer is működhet és működőképes. Azt gondolom, hogy működőképes, mármint abban az esetben működőképes, hogyha a parlamenti pártokban megvan a készség arra, hogy ezt a rendszert működtessék. Ebben a vitában is, meg az elmúlt év során, amikor itt mindenféle bajok adódtak a jelöléssel, sokszor elhangzott, és most is ez a fő érv, hogy ez a rendszer nem működőképes; és amikor eljutottunk oda, hogy nem működőképes, akkor elhangzottak a kölcsönös vádak, hogy miért nem működőképes; és ellenzéki oldalról gyakran elhangzott, hogy a kormányoldal a felelős azért, hogy nem sikerült alkotmánybírót választani; kormányoldalról meg elhangzott az, hogy az ellenzéki pártok a felelősek azért, hogy nem sikerült új alkotmánybírót választani.
Én azt gondolom, hogy az a rendszer, amit jelenleg az alkotmány tartalmaz, az én értelmezésemben - és ezt más alkalommal, egy sikertelen alkotmánybíró-választás után már tömören elmondtam - azt jelenti, hogy alkotmánybírót választani csak kétharmados többséggel lehet. Ugyanakkor a kétharmados többség csak arra szavazhat, akit a jelölőbizottság jelöl. Ez a rendszer szerintem működhet, ha mindazok, akik a jelölőbizottságban jelen vannak, tudatában vannak annak, hogy olyan jelöltet kell állítaniuk, akinek esélye van arra, hogy a kétharmadot megkapja, és akkor a választás nem okozhat gondot.
Hadd említsem meg párhuzamként azokat az eseteket, amikor a köztársasági elnök úr tesz javaslatot valamilyen közjogi tisztség betöltésére. Van jó néhány ilyen tisztség, mint tudjuk: például a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész. Ezekben az esetekben a köztársasági elnök úr mindig úgy jelöl, hogy összehívja a pártokat, megkérdezi őket, hogy a szóban forgó jelölteknek van-e támogatottsága, és úgy jelöl, hogy annak a jelöltnek legyen esélye a megválasztásra. Ha a mai parlamentben a jelölőbizottságban jelen lévő pártok is ebből az elvből indulnának ki, és nem azt mondanák, hogy a jelenlegi rendszer egyfajta egyensúlyt teremt, hanem azt mondanák, hogy igen, a többség csak arra szavazhat, akivel mi is egyetértünk, de nekünk olyan valakiket kell javasolni, akiket a többség is megválaszt, akkor nem okozna gondot az alkotmánybírók választása. Ezért azt gondolom, nem elengedhetetlen, hogy ezt a jelölési rendszert módosítsuk - ez egyébként, ha úgy tetszik, az egyéni véleményem -, de lehet is rajta módosítani, ha ebben meg lehet egyezni.
Most mindjárt áttérek az ügyrendi jellegű észrevételemre, és ebben tulajdonképpen megismétlem azt, amit az alkotmánybírósági törvénnyel kapcsolatos előző vitában már elmondtam. Amióta ez a ciklus tart, és amióta kétharmados törvények vannak, azóta politikai gondot okoz, hogy mit is kezdjünk azzal a helyzettel, amikor a kormánytöbbségnek kétharmada van, és ha tetszik, a ciklus elején még az alkotmányt is bármikor a maga képére írhatta volna, hiszen az alkotmány ezt kétharmados támogatottsághoz köti. Ez a kormánytöbbség rendkívül nagy önkorlátozást alkalmazott kezdettől fogva, amikor elmondta, hogy ilyet nem akar csinálni, a Házszabály sok helyén és az alkotmány egy pontján is behozta ez a 80 százalékos szabályt, és ezzel lemondott a maga kétharmados többségéről ugyanakkor a legtöbb kétharmados többségben a kétharmados joga megmaradt, például az alkotmánybírósági törvény és alkotmánymódosítások esetében is.
Ugyanakkor a kezdettől fogva - emlékezzünk a '94 őszi önkormányzati törvényalkotásra - az ellenzék azzal az igénnyel lépett fel, hogy a kormánytöbbség semmilyen módon ne nyúljon kétharmados törvényekhez, és egy eléggé éles politikai csatát kezdett ebben az ügyben. A kormánytöbbség szembekerült azzal a helyzettel, hogy szemmel látható volt egy valóságos - elnézést a kifejezésért: - zsarolás ellenzéki oldalról, hogyha bármilyen ügyben a kétharmados többségével él a kormánytöbbség, akkor mint az alkotmányos diktatúra gyakorlója kerül kiátkozásra.
(18.10)
Mit kezdjünk ezzel? Mert az volt látható, hogy nem is törekszenek kompromisszumra, hanem blokkolni akarják a kétharmados törvények módosítását. Amikor körülbelül egy fél évvel ezelőtt utoljára az alkotmánybírósági törvény itt napirenden volt, akkor én a magam számára megfogalmaztam egy elvet, amelyet javasoltam képviselőtársaim számára is. Mondjuk, azt lehetne talán viselkedési szabályként elfogadni, hogy általában a kétharmados törvények módosítási lehetőségéről a kormánytöbbség nem mondhat le. Egy olyan törvénynél, mint az önkormányzati törvény, a rendőrségi törvény vagy a nemzetbiztonsági törvény, megbénulnánk, ha eleve megkötnénk a magunk kezét, és azt mondanánk, hogy márpedig nem fogunk kétharmados törvényt módosítani, ha az ellenzék nem járul hozzá. Ugyanakkor hozzátettem azt is: az a véleményem, hogy azoknál a kétharmados törvényeknél, amelyek kifejezetten a kormányoldal és az ellenzéki oldal jogairól szólnak - és az alkotmánybírósági törvény, különösen pedig az alkotmánybíró-választás kérdése bizony ilyen kérdés -, szerintem helyesen teszi a kormányoldal, ha nem módosít ezeken a törvényeken ellenzéki támogatás nélkül.
Azt gondolom tehát, az alkotmánybíró-választás rendje olyan kérdés, ahol a kormánypárti többség helytelenül járna el, ha ezt ellenzéki támogatás nélkül módosítaná. Megítélésem szerint nincs is rá óhatatlanul szükség az ország és a politikai rendszer működőképességéhez, ugyanakkor elég csúnya dolog lenne. Én tehát lebeszélném magunkat, kormánypárti képviselőtársaim, arról, hogy ezt az alkotmánymódosítást, ha egyszer kiderült, hogy nincsen ellenzéki támogatottsága, meghozzuk. Arra beszélném rá magunkat, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy a hiányzó két alkotmánybírót megválasszuk arra beszélném rá ellenzéki képviselőtársaimat, hogy ők is legyenek ebben maximálisan kompromisszumkészek, hangsúlyozom, abban a szellemben, hogy együttműködve olyan jelölteket kell keresnünk, akiknek megvan az esélyük a kétharmados többség szavazatára, és majd térjünk vissza arra - de nemcsak erre a részletre, hanem az alkotmánybírósági törvény egészére -, hogy kell-e azt módosítanunk, mely pontokon kell módosítanunk ahhoz, hogy törvényi szabályozással is meglegyen az alkotmánybíráskodásnak az a kontrollja, az a korlátja, amire szüksége van ahhoz, hogy azt a nagyon nagy tekintélyt, amit a működésének az első jó néhány évében megszerzett, és amely tekintélyt az elmúlt év bizonyos döntései legalább egy icipicit sajnos már kikezdtek, azt megőrizze, helyreállítsa, továbbépítse.
Ebben a szellemben mondom én azt, hogy miután ennek a törvénynek a legfontosabb rendelkezései most szemlátomást nem élvezik azt a támogatottságot itt az Országgyűlésben, amelyet az alkotmánybírósági törvény módosításához élvezniük kellene - mindenekelőtt az alkotmánymódosítás és a zárórendelkezés -, én ezért egészében véve ezt a törvényjavaslatot most nem tartom támogathatónak, miközben a szabályozási szándék nagyon fontos elemeivel egyetértek és fontosnak tartom, hogy a következő ciklus egy nyugodt pillanatában, amikor esetleg valamivel nagyobb a bizalom a kormányoldal és az ellenzéki oldal között, akkor vissza tudjunk térni erre a szabályozásra.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)
